A bájos Avilés városából a munkába ingázó emberekkel együtt elvonatoztam a közeli Oviedóba. Ez egy hatalmas város, bőven akad látnivaló, ennek ellenére nem sokat időztem itt. A Santa María del Naranco templomot támadtam meg Oviedo határában, a Naranco hegy lábánál.

848-ban szentelték fel és korai román stílusban épült egy királyi palota részeként. Erről a szentelésről kissé elkéstem. Sőt, a lábamat sem tehettem be.

Egy ferdeszemű ázsiai turistacsoporttal egyszerre érkeztem, akik nem adtak túl sok lehetőséget a fotózásra. Aztán látom ám, hogy lépkednek fel a lépcsőn és vonulnak be a templomba. Gondoltam, egy rövid várakozás után felnézek én is, hisz engem is furdalt a kíváncsiság.

Ahogy lépcsőztem felfelé, egy nő állított meg és spanyolul magyarázott hozzám. A testbeszédéből arra következtettem, hogy nem mehetek be. Nem értettem, mit karattyol, ezért megkértem, hogy magyarázza el ugyanezt angolul is. Erre ő: ez az ő privát csoportja, ezért én nem csatlakozhatok hozzájuk; ha én is be szeretnék jutni, beszéljek egy nővel – és a nő felé mutatott. Először azt hittem, ő azt hiszi, hogy én más csoporttal jöttem. Győzködtem a túravezetőt, hogy engem nem érdekel az előadása, de tarthatalan volt.

Santa María del Naranco templom – nem engedtek be ide

Megkerestem ezt a másik nőt, aki lényegében a templom alkalmi őre. Egy kukkot nem értettem a mondataiból, de vágtam, hogy ő sem enged be. Kezdett kiakadni nálam a biztosíték, amikor hozzátette, hogy csak valami spanyol idegenvezetői szervezet képviselőivel látogatható a templom.

Ha tudott volna a nő angolul, akkor szépen elmagyaráztam volna neki, mennyire bénaság ez, de nem húztam az időt. Nem akartam elhinni, hogy egy templom belsejének megtekintéséhez idegenvezetőt kell fogadnom. Utazik az ember órákat meg napokat, angol nyelvű ismertető alig létezik, és akkor nem engednek be?! Értem, hogy egyes múzeumokat, idegenforgalmi nevezetességeket vezető nélkül nem látogathatunk, de azok a kalauzok a helyszínen várják az érdeklődőket.

Mint például a következő állomásomon, a ribadesellai barlangnál. Nekik egyrészt van angol nyelvű honlapjuk, másrészt az idegenvezető ott állomásozik a barlangnál. Szóval füstölt a fejem rendesen, el kellett számolnom tízmillióig négyesével, hogy lenyugodjak.

Visszatérve a naranco hegyi nevezetességekhez, a száz méterrel odébb tornyosodó San Miguel de Lillo kápolnánál visszatért az életkedvem, noha ide sem jutottam be. Érdekes építmény, szintén a palota része volt valaha.

San Miguel de Lillo templom

Visszatrappogtam a Oviedóba, ahol úgy ítéltem meg, elérhetek egy vonatot. Nem találtam a pénztárt, csak egy automatát. Mire megvettem a jegyet, a vonatnak csak a porát láttam. A jeggyel becsekkoltam, majd rögtön ki, hogy visszaválthassam. Sikerült. Egy rövid városnézés után buszra szálltam, és így kötöttem ki Asztúria egyik gyöngyszemében, Ribadesellában.

A kinézett panzióban találtam szabad szobát. Valószínű, hogy az utolsó pillanatban, mert pár órával később kirakták a megtelt táblát. A fő program mára a fentebb már félig-meddig elkottyintott Tito Bustillo barlang, ahol barlangrajzokat figyeltem meg. Még ilyet soha nem láttam, így nagyon vártam már az alkalmat.

Itt látható az egyik legfontosabb őskőkorszaki, azaz a paleolitikum idejéből származó barlangi művészet több gyöngyszeme. Ezek a rajzok időszámításunk előtt 24 ezer és 10 ezer között készültek. Ez az időszak a jégkorszakra tehető, noha Észak-Spanyolországot nem éríntette az eljegesedés. A barlang a külső éghajlati tényezőktől elszigetelt termeik miatt jól konzerválta az alkotásokat. Az emberi történelem és kulturális hagyományok zseniális bizonyítékai. Az idegenvezetőnő szerint több kultúra jelenik meg a falakon. Karcolások, széndarabbal rajzolt ábrák, illetve agyaggal színezett művek vonzzák a tekintetet. Én leginkább lovakat, egy szarvast és egy bikát véltem felfedezni.

Barlangrajzok a Tito Bustillo barlangban

A kalauznővel egyébként nagyon meg voltam elégedve, ugyanis angolul csak hozzám beszélt. A csoport többi tagjai spanyol nyelven hallgatták az előadást. Megtudtam, hogy a barlang egyes termeiben rengeteg képre leltek, de főleg a hozzáférés nehézsége miatt ezeket nem mutatják be a látogatóknak. A feltárt képeknek a jó része női alakot ábrázol.

Érthető módon kevesebb szó esett arról a kétszáz méterről, amit a barlang bejáratától a rajzokig tettünk, pedig cseppköveket kerülgettünk. Egyébként Észak-Spanyolországban és Franciaország déli részén rengeteg barlang rejt őskőkorszaki rajzokat. Azt viszont még kutatják, hogy a neander-völgyi emberhez, vagy az első modern emberhez köthetőek-e ezek a képek. Hihetetlen, mennyi érdekességet rejt a világ. Egyszerűen fantasztikus volt látni az őskőkorszaki szakik kreációit.

Hát még azt a kőírást, mely tartalmazott sírást-rívást: “Vilma!!! Tudod, hogy hőzöngök, mikor nem sül a csülök, mihelyst a székre lecsücsülök.”

Ribadesellában nem csak a barlang csábító, hanem maga a Sella folyó által kettészelt város és a tengerpart is. A folyótól nyugatra, illetve a folyó torkolatánál kialakult tengeri öbölben szállodák, éttermek, homokos tengerpart, és remek szörfözési lehetőségek várják az utazókat. A sikátorokkal teleszőtt, színes épületekkel tarkított centrum a folyótól keletre helyezkedik el. A centrumot pedig egy domb választja el a tengertől. A dombra felvezető sétányról pazar kilátás nyílik a városra. Sőt, a púpon álló kápolnától egyszerre láthatjuk a domb két oldalát, azaz a tengert és a települést.

Belváros

Ribadesella városa a Sella folyó partján, a várost a tengertől elválasztó dombról

Az eredeti tervem szerint a mai estét már a hegyekben akartam tölteni, hogy másnap reggel nekiinduljak a három és fél napos hegyi túrámnak a Picos de Europa nemzeti parkban. A talpam viszont annyira fájt már jónéhány napja, hogy állni alig bírtam. Ezért a hosszú gyalogtúrát egy egynapos bringatúrára és egy egynapos hegyi barangolásra cseréltem. Hogy a bringabérlést pompásan megoldjam, estefelé betértem Ribadesella turizmus irodájába. Ugyan a válasz angolul érkezett, de hasznos információval nem szolgáltak. Illetve annyi tanácsot kaptam, hogy a hegyekben megbúvó, a nemzeti park kapujának is nevezhető Cangas de Onis (ejtsd: kángász de onisz) nevű településen több esélyem lehet a bérlésre.

Hogy remekül végződjön a nap, vacsorára egy bár raciónes ajánlatából kiválasztottam egy tál chorizót. A ración nagyobb adag, mint a tapas, leginkább két vagy több fő osztozkodik rajta. Éppen ezért csak egy fél adagnyi chorizót (ejtsd kb: csoriszó) ajánlottak némi kenyérrel. El is teltem tőle.

Ribadesella, húsbolt – húúúú azok a lógó sonkák…

Másnap reggel tehát Cangas de Onisba utaztam. Még mielőtt szállás után kajtattam volna, betértem a helyi turizmus irodába, ahol angolul közölték, a városban nincs kerékpárbérlési lehetőség. A nő rábökött egy közeli városra a térképen, és azt javasolta, viharozzak el oda és keressek meg egy bizonyos túraszervező céget. Ez a város azonban még messzebb volt a hegyektől, ezért ezt a lehetőséget kizártam.

Majd az irodás még megemlítette, hogy abban a bizonyos másik városban üzemelő túraszervező cégnek létezik egy üzlete itt, Cangas de Onisban is, és érdeklődjek náluk, hátha kapok segítséget. Elhajtottam a nagyjából ötven méterre lévő irodához és örömmel láttam, hogy a biciklik kint sorakoznak az üzlet előtt. Az üzletben már nem találtam angolul beszélőt, de két perc alatt így is kiderítettem, hogy azok a biciklik bérelhetők és rám várnak.

Felmerül a kérdés, hogy a turizmus irodában ücsörgő nő járt-e már a kölcsönző felé? Vajon hogyan tájékozódik és gyűjt információkat, ha még az ötven méterre álló üzletről sem tudja, hogy foglalkozik bringakölcsönzéssel? Talán még az iroda ablakából is feltűnnek a biriglik.

Szóval gyorsan kerestem magamnak egy panziót, majd fél napra kibéreltem egy járgányt. Nehezen választottam az ajánlatból, mert annyira el volt hanyagolva az összes. Ütött-kopott, rozsdás, olajozatlan, nyikorgó, elhasználódott gumis, nem terepre való terepbiciklik közül böktem rá egyre.

Útban a magaslat felé megtekintettem a covadongai bazilikát és a sziklába vájt Miasszonyunk kápolnát, amelyek kilenc kilométerre állnak Cangas de Onistól. Állítólag 722-ben, egy mórok elleni csata alkalmával Szűz Mária megjelent a spanyol sereg előtt, melynek köszönhetően a mórok vereséget szenvedtek. Ennek tiszteletére emelték a kápolnát, amely manapság népszerű zarándokhelyként ismert.

Covadonga, Miasszonyunk templom

A bazilika

nnen kezdődött a bringatúra érdemi része, hiszen Covadongától tizenkét kilométeren keresztül kanyargós, 10-15%-os emelkedőket gyűrtem le. Illetve gyűrtem volna. A kerékpártúrából hamar gyalogtúra lett, de így is megszenvedtem, mire a tetőre értem.

Közben persze húztak el mellettem a biciklisek, akik sokkal jobban bírták a gyűrődést. Valószínűleg ők nem alkalmi bringások voltak és nem rozsdás, elhanyagolt cangákkal edzettek. Aztán találkoztam egy úton kóválygó marhacsordával, de ők is csak bámultak rám, mint akik kételkedtek volna szellemi épségemben. Legalább két és fél órán át toltam-tekertem a cangát felfelé, de megérte. Látni akartam az Enol tavat és az Ercina tavat és az előbbihez volt is szerencsém. Az utóbbihoz még pedálozni kellett volna, amihez már nem volt sem energiám, sem időm.

Eszméletlen szép helyen fekszik az Enol tó. Körös-körül kopár sziklák, friss, ropogós zöld rét és csend. Az egyik közeli menedékházban feltöltöttem vízkészletemet, és pihentem egyet a tó partján. Abszolút megérte a fáradozást. Nem sokáig élvezhettem a napsütést, mert egy felhő kúszott be a fejem és a tó fölé. Aztán amikor már beszürkült minden, nyeregre pattantam.

Picos de Europa (Európa csúcsai) Nemzeti Park, az 1070 méteren fekvő Enol tó

Ahol több, mint két és fél órán át másztam felfelé, ott huszonöt perc alatt leértem. Száguldoztam vagányan, csakúgy lobogott a hajam. A nagy sebességtől kissé hideg levegő csapta meg testemet, de a széldzsekim kisegített. A kanyarokban azért figyelnem kellett, nehogy a végén beköszönjek egy tehéncsordának. Sőt, egyes görbületek annyira élesek voltak, hogy lendületből simán kilőhettem volna egyenesen.

A gyalogkakukkot üldöző prérifarkas meg tudná mutatni, hogy kell. Amúgy állítólag a prérifarkas elkapta a gyalogkakukkot, csak most nincs állása. Nincs kit elkapni.

Szóval sikeresen leértem a hegyről, majd vissza Cangas de Onisba. A kölcsönzős lyánnyal még egy pár percet diskuráltam, leginkább kézzel-lábbal. Jó fej volt, csak nem akart erőlködni az angollal. Egy sidreriában (ejtsd: szidrería), azaz egy meleg ételt is felszolgáló ciderezőben fejeztem be a napot egy sajtos-serrano sonkás vaddisznó társaságában.