Az utolsó, hegyekben töltött napon egy rövid gyalogtúrára vállalkoztunk. A köd még mindig nem tűnt el és láthatatlanná varázsolta Sa Pa tájait. Felkúsztunk egy hegytetőre, egy vörös dzao törzs által lakott kis faluba. Csak gyalogosan vagy motorral érhető el a falu, tehát egy eléggé elzárt, szegény településről van szó.

Focizó kisgyerekek fogadtak minket. A hmongokhoz hasonlóan népes vörös dzaok is sámánisták, az ősöket tisztelik és állatokat áldoznak fel. Kultúrálisan Kínához kötődnek, betűik is a kínaihoz hasonló. Öltözködésük egy kissé bonyolultabb: gyöngyökkel és érmékkel díszített. A vörös dzao nők érdekessége, hogy borotválják a hajukat és a szemöldöküket, valamint piros turbánszerű fejfedőt hordanak.

Vörös dzao nők piros fejfedővel

Bekukkantottunk egy helybelinek a házába. A nyomorúság és szerénység teljesen más értelmet nyert. A csupasz konyhában lécekből tákolt tárolón éppen szárították a halat. A helyiek nem mindig szeretik, ha fotózzák őket, de megörökítettük azt, amit lehetett, mint például az enteriőrt. Bambuszkunyhók és rizsföldek között folytattuk, majd megtaláltuk azt a mikrobuszt, amely visszafuvarozott minket Sa Pa városába.

Már a központ felé haladva, a jármű ablakából megpillantottunk egy izgalmasnak hangzó vendéglőt. Nagy betűkkel ki volt íra: majom agy. Nem hittünk a szemünknek. Beindította a fantáziánkat, de nem akartunk lemaradni a Ha Noiba induló buszról. Míg vártunk az indulásra, mászkáltunk a piacon, ahol vietnámi és hmong asszonyok árulták portékáikat. A köd itt is iszonyat vastagon állt. A piac mellett álló modern templomot harminc méterről alig lehetett látni. Sőt, a tornya teljesen eltűnt a nagy szürkeségben. A franciák erre is jártak a 20. század elején. Tulajdonképpen ők hoztak létre itt egy hegyi állomást, amelyből kinőtt Sa Pa és ők emelték az előbb említett templomot is.

Aztán megjött a járat és következett az újabb várva várt éjszakai buszozás négy napos lábszaggal, sárosan, vissza Ha Noiba.

Há Nói, utcarészlet

A fővárosban abban a szállodába kopogtunk be, ahol néhány nappal ezelőtt a Sapa túrát foglaltuk. Eléggé hajnali órákban, de már világosban értünk oda. Sikerült is felébresztenünk az alvó óriást portást, aki gyorsan ráncba szedte magát, és mintha mi sem történt volna, a rendelkezésünkre állt.

Ahogy egy korábbi fejezetben írtam, egy ausztrál útitársunk 16 dollárért szállt meg itt és ő ajánlotta nekünk ezt a hotelt. Mikor először itt jártunk, 20 dolláros szobaárról próbáltak minket meggyőzni, amely hamar 17-re csökkent, miután szóbahoztuk az ausztrál nőt és a 16 dollárt. Csak hogy most más volt a recepciós. Nem is kellett ennél több, egyből el kezdett járni az agytekervényem. Csórikám szemei még csak résnyire nyíltak ki, ezért azt gondoltam, ez egy jó alkalom, hogy bedobjak valami mesét. Mondom neki, hogy egy kollégájától kaptunk egy 15 dolláros árajánlatot. Belement a gyerek az üzletbe, így hát 15 dollárért szálltunk meg. Lehet, hogy adnak ki 10 dollárért is szobát, de végre most úgy éreztem, valamit nyertem. Kevesebbet fizettünk, mint az ausztrál nő.

Aztán miután lefűrészeltük magunkról a négy napos koszt, bevetettük magunkat Ha Noiba. Sétánk során egy srác ránk ragadt, mint varacskos disznóra az ürülék, mert észrevette, hogy sáros a cipőnk, és meg akarta tisztítani. Először próbáltam tudomást sem venni a gyerekről, de néhány száz méter megtétele után sem kopott le rólunk. Na, ekkor elküldtem a túróba.

Egy pár perc erejéig beálltunk feketemunkásnak: kipróbáltuk, milyen érzés vietnámi kalapban gyümölccsel teli kosarakat cipelni egy bot segítségével. Meglátogattunk minden nevezetességet, amit lehetett. Elsőként a fából készült, egylábú pagodát érintettük, amely egy medence vize felett egy kőoszlopon egyensúlyozik és a lótuszvirágra hasonlít. A lótuszvirág a tisztaság jelképe. Eredetileg egy 11. századi építmény állt itt, de a franciák ezt lerombolták, mielőtt kivonultak volna Vietnámból. Ezek a franciák nem csak építettek, de romboltak is. A ma is látható emlékművet a 20. század közepén emelték.

Ha Noi, egylábú pagoda

Aztán meneteltünk a nagyságos Ho Chi Minh betonrengetegből álló mauzóleuma előtt. Mivel fényképezőgépet nem lehet bevinni, meg sem próbáltunk bejutni a vietnámiak által mélyen tisztelt hős hullájához.

Ho Chi Minh apó mauzóleuma

A pagodák sem maradhattak ki, mint például a Quán Thánh pagoda, amelyet a 11. és 13. század között húztak fel, vagy a Trán Quóc pagoda, amely Vietnám legrégebbi imahelye. Utóbbit az 500-as évek közepén építették a Vörös-folyó partján. Azonban a folyó közben úgy döntött, hogy emelkedni kezd, hogy elárassza a környéket, ezért a templomot 1615-ben átköltöztették jelenlegi helyére, egy kis szigetre. Évszázadok óta monkok lakják, akik Buddha tanításait adják át a közönségnek. A templom zárt udvarához vezető kaput egy résnyire nyitva találtam. Be is osontam, hiszen arra számítottam, látok valamit, amit egy egyszerű turista nem. Kár volt a gőzért.

Há Nói, Chúa Tran Quóc pagoda

Há Nói, Chúa Quan Thanh pagoda oltára

Elvergődtünk a belváros smaragzöld tavához, a Hoan Kiem-tóhoz, amely a francia negyed és az óváros között fekszik. A helyi legenda szerint, ha megismered a Hoan Kiem-et, akkor ismered meg igazán Ha Noit. Egyébként ez az állóvíz úgy jött létre, hogy a fővárost kettészelő Vörös-folyó másfelé tört utat magának, és ezzel ez a vízfelület elszigetelődött. Furfangos egy folyam lehetett ez régen. A tó neve “visszaadott kardot” jelent, amelyet a hatalmas teknős kapott, hogy kiűzze innét a kínai hódítókat. A lemenő nap hídja a partot köti össze egy pici szigettel, amelyen a Ngoc Son templom áll. Tran Hung Dao tábornoknak szentelték, aki a 13. században leverte a mongolokat.

Há Nói, Huc-híd, vagyis a lemenő nap hídja

Aztán eljutottunk a piacra. Nem mindennap lát az ember békanyúzást, kakasvéreztetést, utcai hentest, illetve “I ♥ lipstick” feliratú bukósisakot. Próbáltuk megérteni, hogy élik mindennapjaikat a vietnámiak.

Érdekesség, hogy ellentétben Sai Gonnal, Ha Noiban alig láttunk egyenruhásokat, illetve kommunista zászlókat – ami egy az egyben a hajdani szovjet zászló. Sai Gonban sok katonába, és munkásőrbe botlottunk. Ültek az üzletek és hivatalok előtt iskolapadnak látszó asztaloknál és nem csináltak semmit. Ilyet a fővárosban nem észleltünk, pedig Ha Noi a politikai központ, Sai Gon a gazdasági. Ha Noi központjában nem sorakoztak a márkaboltok, és a modern emeletes házak. Ha Noi talán vietnámibb, mint Sái Gón. Jópofa jelenség az egyedien gagyi vietnámi termékek, mint az ál-Armani, ál-Versace és ál-Adidas motoros sisakok.

Ha Noi, békanyúzó kisiparos

Ha Nói, I love lipstick

Majd következett a nap fénypontja: megkóstoltuk a kutyahúst. Ez errefelé annyit jelent, mint otthon a rántott csirke. Szándékosan hagytuk ezt a kalandot az utolsó napra. Nem akartuk vietnámi kórházban tölteni a vakációt. Járkáltunk fel-alá a belvárosban, de nem találtunk olyan vendéglátóipari egységet, amely kutyát szolgál fel. Így hát betértünk egy információs irodába tanácsért. Megkaptuk a címet és már rohantunk is.

A legeslegdurvább vietnámi kajálda várt ránk: romos és koszos, mint egy putri. A szakácsnak látszó ember a bejárati ajtóban főzte, sütötte a dolgokat. Csak kutya szerepelt a nem létező étlapon, semmi más. Az étkező részt az emeleten alakították ki. Még le sem ültünk, már élveztünk minden percet. Jött a felszolgálónak látszó gyerek, aki letakarította a hatalmas nagy dzsuvát az asztalról. A letakarítást hamar megoldotta: lesöpört mindent kézzel a padlóra. YESSS!! Megkaptuk az igazi, autentikus Vietnámot. Mondtuk neki, hogy fogalmunk sincs, hogy mi a tétel, és mit kérhetünk, a lényeg, hogy kutyahúsra fenjük a fogunkat, amióta megszülettünk. Egy kutya specialitást ajánlottak és rendeltünk is egy tállal kettőnknek.

Ha Noi, kutyamell tálalva

A blöki melléből hoztak létre egy sülthús adagot. Hozzádobtak egy kevés zöldséget, megfűszerezték gyömbérrel, és egy tál rizzsel szolgálták fel. Sőt, kihozták a húslevest, amiben a blöki főhetett. A kissé rágós kutyuli hús szájban történő megmunkálása után megállapítottuk, hogy ízletes eledellel van dolgunk. Nem tudjuk milyen fajta kutya landolt a gyomrunkban, de pozitívan csalódtunk. Bár örlőfogaink geometriája enyhén megváltozott.

Mellettünk vietnámiak üldögéltek, akik meglepődve vették tudomásul, hogy fehér ember próbálkozik egy kutyaétteremben. Párbeszédbe elegyedtünk, amikor is elárultuk nemzetiségünket. Erre az egyik felmutat egy üveg Unicumot, amiből ők ott szürcsöltek. Jót röhögtünk. Teljesen meglepődtünk. Ez az élmény szinte minden fantáziát felülmúlt. A vietnámi fiúk magyar piát ittak, a magyar fiúk meg vietnámi kaját ettek Ha Noiban. Mekkora az esély, hogy átél az ember egy ilyet? Kifelé menet még lefotóztuk a sült kutyalábat, a kutyakolbászt és egyéb nyalánkságokat. Hát, felejthetetlen élmény. Csak ezért az ínyencségért érdemes volt Vietnámba látogatni.

A gyomromban kész állatkert jött létre kalandozásunk alatt: kutya, béka, csirke, hal, rák, marha. Kár, hogy Sa Pában nem neveztünk be egy majomagyra.

Ez a jóska, ez a gyurka, ez meg itt a kutya hurka…

Eljött a vég és már csak a hosszú hazaút várt ránk Moszkván keresztül. Az út alatt nem bírtuk legyőzni az unalmat, pedig minden játékot kipróbáltunk az ülésekbe beépített videojátékon. Reggel 10:25-től este 5:15-ig a repülőn ültünk, de ekkor még csak Moszkváig jutottunk.

Ahol simán landoltunk a mínusz akárhány fokban és a havas kifutópályán. Talán még jégtakaró is borította. Vannak országok, ahol fél milliméter hó miatt lezárják a reptereket.

Szóval ez egy frenetikus túra volt, nagyon sok élménnyel, érdekességgel és látnivalóval. Teljesen más kultúrát, egy szokatlan világot ismerhettünk meg. Ha a vietnámi pacákok kicsit megváltoznának, és nem lennének ennyire tolakodóak, még jobb hely lenne. Talán a fiatal generáció megoldja ezt a problémát. Mint ahogy talán a környezetszennyezést is, mert nem véletlenül járnak maszkban a helyiek. Amit még negatívumként hoznék fel, az az elmaradt találkozás a két vietnámi veteránnal, Chuck Norris-szal, és Robin Williams-szel. No de sebaj. Cam o’n, chao tam biet (kösz, viszlát).

Kutyaétterem – nem kutyáknak való