Korán reggel érkeztünk a hegyvidéki Sa Pába. Alighogy leszálltunk a buszról, egy-egy robogó hátsó ülésén találtuk magunkat. A pilóták egy szállodába cipeltek, ahol megreggeliztünk, és tisztességesen felébredtünk. Majd találkoztunk hmong csajokkal, akik már alig várták, hogy a túravezetőink lehessenek.

A hmong egy nép saját nyelvvel és kultúrával. Vietnám egyik legszínesebb kisebbsége, akik az elmúlt pár évszázadban vándoroltak át Dél-Kínából. Ők a legszegényebb, de az egyik legnépesebb vietnámi etnikum, ahol a nők szorgalmasan ápolják a hmong kultúrát. Kézzel szőtt, sokszínű ruháik is a tradíciót őrzik.

Hmong népviselet

Meglehetősen elszigetelten élnek a vietnámiaktól. A nép hagyományt követő többsége sámánista. A sámán az, aki képes megállapítani egy betegség okát, illetve tartja a kapcsolatot a túlvilággal. Különböző rituálékat végez, hogy meggyógyítson egy beteget. A hmongok ezen belül animisták is, tehát azt hiszik, hogy mindennek van szelleme és lelke, legyen az akár élő vagy élettelen. Állattartással, valamint rizs- és ópiumtermesztéssel foglalkoznak, bár utóbbit a szigorú vietnámi kormány nem csípi, éppen ezért megpróbál beavatkozni a hmongok életébe.

Elképzelem, amint az elvtársak egyenruhában, tányérsapkával a fejükön és nagyítóval a kezükben napokon át gyalogolnak a távoli hegyvidéken, hogy egy-egy ópiumültetvényre bukkanjanak.

A hmong népcsoporton belül különböző alcsoportokat találunk. Valamennyinek megvan a saját öltözködési szokása. Ilyen például a fekete hmong alcsoport, amelynek néhány női tagja a szállodánál várt ránk és a kirándulás többi résztvevőire. A túra fekete hmong parancsnoka, Sho Sho erősen ajánlotta, hogy béreljünk csizmát a szállodában, mert az előttünk álló gyaloglás során gyakran fogunk dagonyázni. Sőt, kísérőink még bambuszból készült túrabotot is árultak. Mindenki kapott egy hmong társat maga mellé, aztán elindultunk. Pici kis csajok, népviseletben és gumicsizmában mutatták az utat a falujuk felé. Némelyik mégpicibb babát cipelt a hátán.

Hmong lány bambuszbottal üzletel

Útközben felelevenedtek egy nem gyengén sáros Kinizsi 100-as teljesítménytúra emlékei, de ezúttal alkalomhoz illő túracipőben trappoltam. Simán vettem az akadályokat. Párom, a 20 éves, 3 gyermekes La megdícsért. Öcsémet két csaj kísérte. Fogták a karját, hogy el ne csússzon a bokáig érő sárban. Tesóm nem készült cipőileg. Kissé röhejesen nézett ki, ahogy kísérgették: olyan látvány volt, mint aki járni tanul, vagy mintha valami kórházban lettünk volna, ahol az ápolónők felkarolják a betegeket. Mondjuk jó, hogy nem borult be valami árokba, mert az biztos, mindkét lyány borult volna vele.

A hmongok 13-14 éves korig járnak iskolába, majd gyorsan megházasodnak. Ennek ellenére kevesen olvasnak és írnak. A férfiak nem dolgoznak, kivéve, ha házat építenek, vagy motort javítanak. Mindent a nők csinálnak: fát vágnak az erdőben, felaprítják azt, piacra járnak, főznek, és pénzt hoznak a házhoz. Azt hiszem, odaköltözöm.

Sapa-vidék, hmong lányok

Ha egy családban nem születik férfi, az apa elvehet még egy nőt feleségül. Ha akkor sem születik fiú, akkor van lehetőség venni egy másik családtól, ahol viszont csak fiú van. De egy marha drágább, mint egy csecsemő. A fiúk feladata eltartani a családot, de csak a saját családját. Ha egy lány férjhez megy, akkor a lány a fiú klánjához fog tartozni. Tehát a lány szüleivel ők nem törődnek. Ezért preferálják a fiú gyermeket. Ha például két fiú van a családban, akkor az idősebb költözik, ha nagy lesz, és neki kell házat építeni. Míg a kisebb marad otthon és később ő törődik a szülőkkel. Nem ünnepelnek szülinapot, mindenki újévkor lesz egy évvel öregebb. A nők 40 éves korukig nem ihatnak alkoholt.

Vezetőnktől közben megtudtuk, hogy falujának sámánja az anyukája. Úgy magyarázta, hogy ha fáj a feje, akkor szertartás jön, és feláldoznak valamit: például levágnak egy csirkét. Az út során hmong nyelven tanultam. Megtanítottak nekem egy kifejezést, amire azt mondták, hogy “helló”-t jelent, de Shosho, a fő idegenvezető lecseszte a többieket, hogy ne szórakozzanak. Állítólag a csibész csajok valami idétlenséget tanítottak, de igazából nem árulta el egyik sem, hogy mit. ShoSho szerint azt tanították nekem, hogy “maradj itt”, de nem győzött meg ő sem. Ennek ellenére vettem további leckéket.

Sho Sho egyébként Sho, csak azért lett Sho Sho, mert van még egy túravezető Sho néven. Iszonyat aranyos csaj. Közvetlen, mindig kimondja, amit gondol, és még humorérzéke is van. Elég szépen beszél angolul. Azt mondta, hogy turistáktól tanulta a nyelvet. Jókat mulattunk rajta.

Közben láttunk egy folyóparton embereket, amint egy megfagyott marhát boncolnak. Messziről anatómiailag szemügyre is vettem.

Ebédkor “előételnek” valami textiliát kellett vennem a kísérőmtől. Lényegében ezek a törpe lányok azért kísértek minket, hogy aztán eladjanak valamit. Vásároltam egy hmong párnahuzatot, meg egy asztalterítőt.

Kajálás után egészen a vezetőnk házáig folytatódott a sártaposás. Ott körbevezetett minket, megmutatott minden zugot a tákolt vityillójukban. Még a háromajtós jacuzzit és az átlátszó házimozi rendszert is.

Lao Chai falu, kalauznőnk vityillója

Sokan élnek együtt, pedig csak három helyiség van: konyha, imaszoba és a hálószoba. Érdekes volt látni egy ilyen lakot. A konyhában a család tagjai éppen tüzet raktak a földön, így eléggé szállt a füst mindenfelé. Ebből mi nem kértünk, inkább dagonyáztunk tovább.

Közben egy nő a vörös dzao törzsből csatlakozott hozzánk. Csak azért, hogy eladja portékáit. Állandóan jött és nem hagyott békén minket. Látta a dollár jelet a homlokunkon. A túra végén, miután nem vettünk semmit, elátkozott minket. Mondott valami hosszút a saját nyelvén, majd az utolsó mondat angolul: “you will die”, azaz meg fogsz halni.

Végül eljutottunk abba a giay nép által lakott faluba, ahol elszállásoltak minket. Egyszerű lak, amelyet egy hat fős család tartott fenn. Két helyiség fért el a földszinten: egy nappali féleség, ahol az oltár állt és egy konyha jellemzőit nyomokban felmutató szoba. A konyhában kizárólag mosogató volt, semmi más és a földön készítették a kaját. A giay nép is Kínából származik, és a kínai kultúrához máig erősen kötődik.

Amíg a vacsora készült és öcsém pihent, egy spanyol kópéval együtt felfedeztem a környéket. Eléggé leesett az állunk, amikor egy trópusi banánfa mellett egy hidegebb éghajlathoz szokott fenyőfát pillantottunk meg. A sűrű ködöt átvágva eljutottunk egy faluba. Még “happy watert” is ittunk, ami egyébként egy kevésbé erős rizspálinkát takar. A gyenge látási viszonyok bár egy pillanatra megzavartak, sikerült megtalálnunk a visszautat. Vacsorakor ismét előkerült a rizspálinka, amelyből öcsém tisztességesen bevedelt.

Sapa-vidék, rizsben úszó ház

A spanyol srácban nagyszerű cimborát ismertünk meg. Nepálban kezdte a kalandozást októberben, majd elment Myanmarba, ahol megismerkedett egy helybeli csajjal. Állítólag majd megy vissza hozzá. Rajtunk kívül még egy francia és egy flamand pár alkotta a csapatot. Utóbbiak javasolták, hogy adjunk borravalót a családnak. Két dollárt adtunk fejenként. Utólag kicsit furcsának érzem a dolgot. Rendben, hogy segítünk nekik, megérdemlik, meg hogy szegények, de a borravaló az egy európai dolog, és hmong szemmel nézve nem biztos, hogy megfelelően cselekedtünk. Ugyanis én azt olvastam, hogy ez nem szokás errefelé. Ha valamit akarunk nekik adni, az gyümölcs, vagy zöldség legyen. Na mindegy.

Eljött az iccaka. Mi turisták az emeleten, matracokon kaptunk helyet. Az udvaron volt vagy 3 fok, ami azt jelentette, hogy a házban sem sokkal több, éppen ezért a fürdést és a sáros út nyomainak eltávolítását hamar kivertük a fejünkből. Így hát két napi bűzt hordozva burkolóztunk be a vastag dunyhába.

Gyerekek bivalyháton

Másnap reggel ismét bakancsot húztunk, majd az előző napihoz hasonlóan latyakos környezetben eljutottunk egy bambuszerdőbe. A borús, ködös időjárás teljesen szürkévé változtatta a tájat. Sokszor még a közeli rizsföldeket is alig láttuk, nemhogy a távoliakat.

Napközben a csoport két részre oszlott: aki a második éjszakára szállodát foglalt, azok elbúcsúztak tőlünk. Sőt, hmong párom is elhagyott. Eredetileg csak mi ketten vállaltunk be két éjszakát családnál, de a spanyol csákó végülis maradt, törölte a foglalást a szállodájában. Így hárman maradtunk, meg két kis hmong csaj: a 19 éves Shosho parancsnok, és 13 éves unokahúga Co’ (ejtsd: Kő) vezetett minket tovább. Tesóm ekkorra teljesen kikészült az állandó csuszkálás miatt, elillant a kedve az egész kirándulástól. Egy kis idő után azonban fellélegezhetett, hiszen szilárd útburkolaton trappolhatott.

Immáron második napja hegyek, völgyek között zakatoltunk, de Chuck Norris és Robin Williams még mindig nem került a kezeink közé. Már kezdett gyanússá válni a dolog, hogy ezek a filmesek esetleg átverik az embert. A második éjszakát egy tay kisebbség lakta faluban, Ban Hoban töltöttük.

Ban Ho falu, hmong-tay találkozó

A tay a legnépesebb etnikum és jobban alkalmazkodtak a vietnámi szokásokhoz. Nem vetik meg a nyugati öltözetet sem. Hagyományos ruházatuk egyszerűbb, nem annyira színes, mint a hmongoké. Sokan tértek át a buddhizmusra, de sámánistákat továbbra is találhatunk. Leginkább rizstermesztéssel foglalkoznak. A tay nép nyelve tulajdonképpen rokonságban áll a Thaiföldön is használatos thai nyelvvel, de a vietnámihoz hasonló latin betűket használ.

Egy egészen másmilyen faluba toppantunk be: nem annyira szegényes, mint az előző, a házak nagyobbak voltak és fából vagy bambuszból készültek. A földszinten alakították ki a tárolót és a konyhát. Újabb turistákkal találkoztunk: Kanadában született taiwani és ausztrál kalandorok. Ők azonban nem az az igazi gyalogtúrás csapat: focimeccset akartak nézni. No comment. Este vacsora, rizspálinka és tűz mellett álmosodtunk el.

Ban Ho falu, tay ház

Egyébként a kaja mindhárom nap igen finomra sikerült: zöldséges tekercs, banános palacsinta és hasonló, kissé turistás társai. Tehát végig ugyanazt ettük, de jól esett és megfelelő adagokat tálaltak. Tuti jobban jártunk, mint azok, akik szállodában éjszakáztak. Az udvarban állt egy zuhanyzó, de a fagypont közeli hőmérséklet miatt most sem bírtunk fürdeni. Három napi kosz és sár száradt rajtunk.

Készül a vacsora