Régóta vágyakoztam a leírhatatlanul szép, gleccser formálta Garda-tóhoz. Álmaim netovábbját végre körbejárhattam. A déli és a keleti parttal kezdtem.

Amikor karrieremet alapozgattam, gondolataim gyakran a Garda-tó felé irányultak. Olasz nyelvleckéket vettem és úgy terveztem, hogy ideköltözök. Másképp alakult. Utazóként kerestem fel e gyönyörűséges tájat.

Aznap reggel egyetlen renitens járat indult: a milánói, amely – a fedélzetén velem – egy órás késéssel szállt fel. Azért repültem Milánóba és nem mondjuk egy Garda-tóhoz közelebbi reptérre, mert nem csak kirándulást terveztem be, hanem meccsnézést is.

Egy milánói meccsjegy vadászattal indítottam a kirándulást. A Milánó-Malpensa reptérről közvetlen buszjáratok indulnak Milánóba, de mivel késett a gépem, a gyorsabb opciót választottam: vonattal támadtam a metropoliszt. De nem ment minden zökkenőmentesen a reptéren: nyilak jelzik, melyik útvonalat kell követni a vasútállomásra tartó buszokhoz. Elslattyogtam arra, de nem találtam meg a megállót. Visszasétáltam a terminálba amikor észrevettem egy táblát az egyik pultnál: busz- és vonatjegyek. Gondoltam, megveszem előre a tikettet. De vonatra nem árultak. Még jó, hogy kiírták. Aztán addig kóvályogtam, míg végül megtaláltam az 1-es terminál vasútállomása felé igyekvő buszt.

Felszálltam a vonatra és észrevettem, hogy hiányzik ötven euró, ami nem kevés. Súroltam az agyvérzés határát. Egyszer nyúltam a zsebembe, amikor vonatjegyet akartam venni ott, ahol nem lehetett. Szóval frankón indult a móka: egy óra késés és mínusz ötven euró. Nagy nehezen azért feldolgoztam az eseményeket.

Beértem Milánóba, majd egyenesen a Milan store-ba siettem belépőért. Térkép nélkül tudtam, merre kell menni. Hiába, minden út a Milan boltba vezet. Jegyet viszont nem kaptam, mert azt csak a stadionnál árulnak a mérkőzés napján. Így nem volt más hátra, mint előre a vasútállomásra, onnan pedig vonattal Desenzano del Garda-ba.

Desenzano, csónakkikötő

Desenzano a Garda-tó délnyugati partján fekszik. Hangulatos kisváros, színes, zsalugáteres házakkal, sikátorokkal, várral, pálmafákkal, kikötővel, vitorlásokkal. Mediterrán feeling, 35 fok. Befűtöttek rendesen. Utólag átgondolva a kirándulásomat, az utóbbi három mondatot leírhattam volna minden napra és minden falura vonatkozóan.

Megkóstoltam a “Fagyimesterek” fagyiját a Matteotti téren. Spaklival adagolták, nem kanállal. Nem is értem, hogy maradt meg a három hatalmas gombóc a vékony tölcséren. Illetve nem maradt meg, mert szétnyaltam. Húúúúú, életem legjobb nyalnivalója. Abszolút győztes.

Végigjártam a pálmafás tópartot, a belváros imádnivaló, girbe-gurba, szűk sikátorait, és hangulatos tereit, majd becsöngettem a Santa Maria Maddalena katedrálisba. A 17. század elejéről származó, barokk homlokzatú műemlék egy ősrégi misehely alapjaira épült. A gazdagon díszített, háromhajós katedrális otthont ad az Utolsó vacsora című festmény egyik másolatának, illetve egy kupolában ragadt fehér galambnak.

Desenzano, Santa Maria Maddalena katedrális galambja

A város legmagasabb pontján áll egy várrom. 1000-ben épült, mégpedig azzal a céllal, hogy a magyarok nyilaitól megmentsék a lakosságot. Csak a külső várfalak és pár torony maradt meg. Utóbbi garantálja a mesés kilátást a Garda-tóra.

Eztán elindultam a szépséges Sirmionébe. Talán a legvonzóbb hely a Garda-tónál. Sirmione egy keskeny, de hosszú félszigeten, meg egy szigeten fekszik. Hangulatos falu, színes házakkal, sikátorokkal, várral, pálmafákkal, kikötővel, vitorlásokkal. Mediterrán feeling, 35 fok. Illetve este kilenc körül már csak 26. A zsebemben pedig ötven euróval kevesebb.

Sirmione félszigete a vártoronyból nézve

Sirmione, sikátor és a vártorony

A félsziget bejáratánál, mintegy három kilométerre a sirmionei vár főkapujától foglaltam szállást. Először leraktam a cuccomat a panzióban, majd begyalogoltam a központba. Mire beértem, a nap már csak pislákolt a horizonton. Nem csoda, hogy szinte mindent zárva találtam. Viszont kellemes éjszakai életbe csöppentem: az éttermeket csurig töltötték, a sikátorok pedig hangulatos lámpafényben úszkáltak. Az éjszaka és fáradt porcikáim együttesen alig bírtak kirángatni onnan.

Sirmione, várfal esti fényben

Reggel bepótoltam, ami kimaradt: megostromoltam Sirmione várát és a sziget végében fekvő római kori erődöt.

Sirmione érdekessége, hogy a központ, vagyis az óváros egy szigeten fekszik, ahová csak a vár kapuján át juthatunk be. Autóknak tilos a behajtás. Kivételek persze csak erősítették a szabályt. Fel-feltűntek áruhordók, akik leparkoltak a híd előtt, és kézikocsin tolták be a cuccot.

Sirmione, az óváros kapuja

Mint megannyi vár a Garda-tó térségében, a sirmionei vár építése is egy veronai úri családhoz, a Della Scaláékhoz kötődik. Akiket egyébként csak így egyszerűbben, a Scaligeriknek hívtak. A vár a 13. században készült el és különlegessége, hogy víz veszi körül, illetve dél és kelet felől vízi bástyák védik. A délkeleti kapu fölött a Velence címerében is szereplő szárnyas oroszlán feszít. Az erőd a Verona környéki védelmi vonal stratégiailag fontos része volt.

Innen a római erődbe, a Grotte di Catullóba csoszogtam, amely a sziget legtávolabbi csücskében található. Grotte di Catullo, azaz Catullus barlangja szó szerint, ami egy szemen szedett hazugság. Egyrészt az erőd nem barlang, másrészt Catullus, a római költő soha nem lakott itt. Sőt, mire az ókori vár felépült a 4. században, Catullus már rég nem élt.

Ma már csak falak állnak, de azok elég jól megmaradtak. A legfontosabb látnivaló az egykori gazdag nemesi palota támfalai. Áll még itt egy múzeum, ahol régi római kori érméket, dísztárgyakat, épületmaradványokat állítottak ki.

Catullus barlangja

Ezután visszamentem a kikötőbe és hajóval átlavíroztam Bardolinóba, a keleti partra. Uszkve negyven perces hajókázás után értem földet.

Bardolino egy aranyos üdülőhely, színes házakkal, sikátorokkal, pálmafákkal, kikötővel, vitorlásokkal. De unalmas hely ez a Garda-tó! Mindenhol ugyanaz!

A hely a boráról híres – csak hogy írjak némi új információt is – bár nem kóstoltam. 35 fokban nagy eséllyel megártott volna. Ami jobban érdekelt, az a korinthoszi oszlopokkal megtámasztott neoklasszicista templom. San Nicolo és Severo tiszteletére szentelték fel. A főhajót körbe korinthoszi oszlopok díszítik, az oltár fölött pedig egy pazar freskó látható, amin Krisztus dáridózik a pogányság feletti győzelme alkalmából.

Bardolino, San Nicoló és Severo templom

Bardolino felfedezése után gyalogtúrára vállalkoztam. Garda települést céloztam meg. A tó partján végigfutó sétányon rengeteg bringás és német szó suhant el mellettem. Reménykedtem abban, hogy egy szerény szirén felbukkan az ötven eurósommal, de nem.

Garda a tó egy kis öblében fekszik. Hogy mi jellemző a falura? Tudod: színes házak, sikátorok, pálmafák, kikötő, vitorlások. Na jó, a középkori várrom nem a központban, hanem egy kicsit odébb, a Rocca nevezetű dombon taláható.

Egy kirakodóvásárba, a péntekenként működő heti piacba botlottam. Helyi ínyencségeket, ruhákat kínáltak megvételre. A sikátor falai között nagy volt a nyüzsgés, a kávéházak előtti placcokról csámcsogás hallatszott.

A gótikus Palazzo de Capitani a kikötővel szembeni sétányon található. Valaha a Garda-tó kapitánya székelt itt, aki a Velencei köztársaság elöljárójaként felelt a rendért és próbálta lefülelni a csempészeket. Akkortájt a kikötő nem létezett, a hajósok pedig a falból kiálló vas gyűrűkhöz kötötték a ladikjukat.

Garda, placc kávézóval

Az imádnivaló települést elhagyva felkúsztam egy hegyre. A látványért nagyon megérte, bár a látási viszonyokkal nehezen békültem ki. Nem ezt érdemeltem. Csak a közeli érdekességeket vettem ki tisztán: strandok, sűrű erdőkkel borított hegyek, kékes-zöldes tiszta víz. Paradicsom. Mivel ez a hegy egy kissé benyúlik a tóba, tiszta időben annak minden szeglete elénk tárul. Az ember ilyenkor óhatatlanul is a csobbanásra gondol: hatalmas élmény lenne több száz méter magasról a talpunk alatt hullámzó tóba beleseggelni. Miután letöröltem a nyálamat a szám széléről, folytattam hegynek fel Torri del Benaco irányába.

Aztán én megláttam Torri del Benaco házait a magasból, de az ösvény nem. Úgy tűnt, nem akar a településsel találkozni. Már majdnem elhagytam a falut fenn a hegyen, amikor hirtelen jött egy dagadt bal kanyar, amely a falu felé csúszdázott. Gondolom, már kívülről tudod, mit láttam Torri del Benacoban: hangulatos kisváros, színes, zsalugáteres házakkal, várral… Hidd el, nem volt ennyire unalmas. Nagyon is élveztem. Imádnivaló, zsalugáteres házak, szűk sikátorok, pezsgő éttermek, és piciny üzletek sorakoztak. A kikötőben jobbnál jobb csónakok, és hajók ringatóztak.

Torri del Benaco, központ

 

Torri del Benaco, kilátás a várból

Megrohamoztam az erődítményt, amelyet a 14. században emeltek és a Scaliger családhoz tartozott. Ez a gazdag veronai família jól befészkelte magát a Garda-tó környékére. A sirmionei erődítményt is ők birtokolták. Valószínűleg egy római kori erőd alapjaira húzták fel a várat, amelynek falai között ma egy etnográfiai múzeum található. Miután beszívtam a tudást, bezúztam egy nagy adag fagyi kelyhet. Eközben azon tanakodtam, vajon annak a várat birtokló gazdag veronai családnak van-e lány leszármazottjuk, aki szívesen ismerkedne egy magyar kalandorral.

Aztán nyargaltam tovább a tó partján, a havas hegycsúcsok meg jöttek felém. Pai falucskában úgy döntöttem, hogy véget vetek a túrának és busszal folytatom a szállásig. Pai egy picike falu, de ami nagy szó, hogy nincsenek se sikátorok se éttermek. Ez csak pár házból áll, meg még néhány el van szórva a hegyen. De kikötője az van! Vára viszont nincs! Mintegy húsz perc késéssel megérkezett a busz.

Tóparti sétány

Castellettóba igyekeztem. Itt szálltam meg. Ezt a kvártélyt interneten foglaltam, míg a többit telefonon intéztem. Innen kaptam visszaigazolást, a többitől nem. Itt nem tudták a panzióban, hogy foglaltam szobát, a többiek tudták. Az ötven euró elvesztése után ez nem hiányzott. Szóval a csávó, aki fogadott engem, csak széttárta karját: nincs szoba kiadó, de egy apartmanban meghúzhatom magam. Persze lobogtattam az sms-ben kapott igazolást a foglalásról. A csávó erre felhívott valakit, aki megtalálta a foglalásomat. Mivel csak az apartman volt szabad, beköltöztem.

Mintegy háromszáz méterrel odébb és egy másik épületbe ugyan, de tökéletesen megfelelt. Kaptam egy egész lakást, mégsem fizettem többet, mint egy szobáért. Az erkély a három kilométer széles tóra, meg a túlparton magasodó, ezer méteres hegyekre nézett. Parádés panoráma, csak az előttem álldogáló ház teteje zavarta az összképet.

Bár besötétedett, fürödhetnékem támadt. Nincsenek kijelölt strandok. Ott fürdesz, ahol akarsz. Csak előtte végezz el egy fakír képző tanfolyamot. A köves talaj ugyanis annyira bökte mezítelen talpamat, hogy egy méter megtétele után cipőt húztam. A fürdőzés mintegy két percig tartott, a hideg víz lefagyasztotta a mosolyt az arcomról. Brrrr, de hideg volt! Gyorsan visszacsattogtam a kéróba, átöltöztem, majd besétáltam Brenzonébe.

A sikátoroktól a kikötőig minden felsorakozott, ami a korábban leírt jellemzők közt szerepelt, csupán a vár nem. Egy tóparti beülőben leküldtem egy banán splitet, mászkáltam a tópart kivilágított sétányán, szúnyogokat csapkodtam, majd elégedett fejjel ágyba bújtam.

Brenzone éjjel