Comino sziget kék lagúnája csalogatott.. Az előző napi mulatság fáradalmait alaposan kipihentem. Éppen a jobb oldalamra fordultam, amikor a szálloda reggelizője bezárt. Bár ezzel nem vesztettem semmit, hiszen egy helyi pékség friss termékei simán überelik az unalmas szállodai egyen reggeliket. Aztán pajtásom kártyázni indult, én meg snorkelezni.

Tömegközlekedéssel teljesítettem a szállásom és a csónakkikötő közti huszonhárom kilométeres távot, felugrottam egy kis bárka fedélzetére és egy rövid ringatózás után partra vetődtem. A hajókázás alatt “intelligens”, “jólnevelt” német turisták dinnyehéjakat dobáltak a tengerbe.

Comino szigete, máltai nevén Kemmuna a köményről kapta a nevét. Állandó lakossága négy fő. A mellette fekvő Kemmunet sziget még ennél is kisebb és lakatlan. Bár olykor lakatos. Kemmuna egy kopár mészkődarab, amely beékelődött Málta és Gozo sziget közé. Állítólag egykor kalózok és csempészek rejtekhelye volt. Barlangjai, tengeri sziklái lenyűgözőek. A sziget nyugati végében, Kemmuna és Kemmunet sziget között terül el a kék lagúna, amelyet gyakran megszállnak fürdőzők és snorkelesek. A jobbnál jobb yachtokról nem is beszélve. Rájuk sem mertem nézni.

Átvergődtem a sütkérezőkön, lepakoltam a cókmókjaimat, aztán indultam a felfedezőtúrára. Felcsaptam magamra a búvármaszkot és a pipát, majd örömmel konstatáltam, hogy fotómasinám ezúttal nem jelentett beteget. Nem úgy, mint az első máltai napomon.

A kék lagúna türkíz vize csak úgy csillogott a napfényben. Homokos talaja azonban nem vonzott sok halat, így sok értelme nem volt a búvárkodásnak. Átúsztam Kemmunet szigetére, ahol egy barlangban folytattam a víz alatti kalandozást. Na, ez már kezdett alakulni. A barlang kivezetett a nyílt tengerre, ahol rögvest igen mély lett a víz. Tisztán láttam az alját, no meg a sok snorkelest, akik velem együtt kapálóztak. Halak között nem igazán népszerű vidék, bár a víz alatti növényvilág lebilincselt.

Kék lagúna

Kristály lagúna

A sok játékos miatt meguntam a lagúnát, így visszaúsztam Kemmuna szigetre, majd átruccantam egy csendesebb partszakaszra, közel a Kristály lagúnához. Itt ugyan egy kissé szemetes volt a víz, de leheletnyivel beljebb sokkal több hallal találkoztam. Hatalmas ovációval köszöntöttek.

Miután úgy éreztem, nem fog meglepni egy cápa sem, gyalogtúráztam egyet. Egy másik partszakaszt vettem célba. Útközben, a kórós földek között találtam egy házat, az út másik oldalán pedig egy kertet tele kaktuszfügével. Mire átfutott az agyamon, hogy szüretelni kéne, egy öreglány, kukonya kilépett a házból. Innen tudom, hogy lakott a sziget. Pedig elég romos lakból lépett ki. Szóval meggondoltam magam. Lopni a gazda szeme láttára nem ildomos.

Ezért inkább meg sem álltam a déli partvidékig, ahol csak úgy nyüzsögtek az apró, színes halak. Csak húsz percem maradt élvezni a tenger mélyét, de azt rendesen kihasználtam. Mivel az utolsó hajó este hatkor indult vissza, nem volt mindegy, elérem-e vagy sem. Aki lemarad, azt megeszik a Máltán elszaporodott nyulak.

Pávahal

Miután átcsobogtunk Málta szigetére, a kikötő melletti árusnál bevásároltam kaktuszfügéből. Ha nem tudok lopni, szívesen vásárolok. Már a buszmegállóban vártam a 222-es járatra, amikor egyszer csak megjelenik egy busz 223-as járatszámmal és befordul a megállóba. Az egyik várakozó meg is kérdi a sofőrt, hogy merre tart, mert a 223-as járatszám nincs feltüntetve a menetrendet hírdető táblán. Kiderült, hogy ő a 222-es járat volt, csak rossz számot írt ki. Így felszálltunk. Még jó, hogy a csákó megérdeklődte, különben még mindig ott várnánk.

A vacsora már San Giljanban ért utol: lampukit ettem krumplival és salátával. Lampuki egy Máltán népszerű tengeri hal, vándorló életmódot folytat és ősszel bukkan fel Málta partjainál. Először azt hittem, ez a keszeg máltai neve, de nem. Valóban ízletes hallal leptek meg.

San Giljan, lampuki tálalva – ez már nem folytat vándorló életmódot

Mire én megvacsoráztam, addigra a barátom kártyacsatájának nem lett még vége. De amint visszatévedt, újfent bevetettük magunkat az éjszakába. Az előző éjjelhez hasonlóan a kártyabizniszben utazó norvég szervező srác nem maradhatott ki a buliból, megint fizette a ki tudja, hány kör vörösáfonyás vodkát. Ezúttal szívesen kihagyta volna a dáridót. Az előző éjszakai részegségre és torokfájásra hivatkozva próbált ellenállni. Nem hagytuk. A nagy vedelés közepette többen csatlakoztak hozzánk, leginkább a srác barátai. Köztük egy valaki, aki a sok pia mellett egy pohár tejet is kikért. Bár állítólag valaki megviccelte ezzel a rendeléssel. Szép baleset.

Aztán hogyhogynem találkoztam egy arccal, aki abban az angliai városban él, ahol a kirándulás idején én is éltem. Kicsi a világ. 

Prímán pörgött az este, talán a sok cefrének is köszönhetően mindenki folyékonyan kente az angol nyelvet. Hajnalban, mikor kezdett üresedni a hely, leléptünk és meg sem álltunk egy pizzásig. Igen, itt hajnali ötkor is ehetünk pizzát. Finom, vékony tésztájú eledel. Csak hogy jól tudjunk aludni.

San Giljan, Paceville negyed neonjai

Szombat reggel addig nyújtózkodtam az ágyban, amíg dél nem lett. Mára némi vízisportot és a Három Város meglátogatását terveztem be.

Még mielőtt Máltára érkeztem volna, felvettem a kapcsolatot egy szörfkölcsönzővel. Furcsa mód csak egyet találtam, holott tenger határolja az országot mindenhol. Ennél a kölcsönzősnél 40 jurós órabérért bérelhetünk szörföt, amit elég húzósnak tartottam. Megpróbáltam kiszimatolni a szálloda recepcióján, van-e másik szörfköölcsönző a szigeten, de nem tudtak segíteni. Egy utazási irodában kiderítettem, hogy a szörf nem népszerű errefelé, mivel az áramlatok nem hoznak jó szeleket. Meglepődtem, de kezdtem érteni, miért csak egy szörfkölcsönzőst találtam az interneten.

Végül a kezembe akadt egy vízisportos prospektus, de a választék nem volt bő vagy drágának találtam az árakat. Végül a “canoe”  szó keltette fel az érdeklődésemet. Persze rutinosan rájöttem, hogy kajakról lehet szó, semmint kenuról. Fel kerestem a kölcsönzőt, ahol ráébredtem, hogy még kajakjuk sincs. Snooky-t ajánlottak helyette, amely a szörfdeszka és egy nyitott kajak keveréke. Egy kis fogalomzavar a prospektusban. Ráadásul ez egy rövid változat, amelyet nem ajánlanék tengerre, hiszen ezek igen könnyen fordulnak.

Kibéreltem egy jobbat egy órára, de közölték velem, hogy csak a kölcsönző öblében meg a szomszédos öbölben evezhetek, és a másik irányba, a köves part felé nem tolhatom. Na nem mintha Málta partjai fantasztikus látványt nyújtanának, de még mindig szívesebben eveztem volna a kövek és a természet felé, mint az emeletes házakkal körülvett öblökben. Fél óra után meg is untam, bár edzésnek mindenképpen kiváló móka volt.

San Giljan, Spinola öböl

Csak ezután lestem meg a Három Várost. Ez az elnevezés a Nagy Kikötő félszigetein épült Birgu és Isla, valamint az egyik öböl végénél fekvő Bormla városainak összefoglaló neve. A Három Város más néven Cottonera.

Elbuszoztam Vallettába, onnan pedig vízibusszal keveredtem volna át Birguba. Csakhogy nem jött a vízibusz. A menetrenddel nem sokra mentem. Arra gyanakodtam, hogy talán nem akart senki Vallettába hajókázni, ezért nem indult vissza a járat Birguból. Egy jó negyven perces várakozás után végre megjelent egy dghajsa (dájsza), azaz egy máltai csónak, amely vízitaxiként működött és azzal lebegtem át Birguba.

Mutatós yachtok között kötöttünk ki. A kikötőre néz rá a Tengerészeti Múzeum, mögötte pedig a barokk San Lorenzo plébániatemplom áll. Megtaláltam a város ódon főterét és sikátorait is. A várat tatarozás miatt nem tekintettem meg. Egy lazacos szendviccsel meg egy pohár frissen préselt narancslével a kezemben fedeztem fel a helységet.

Dájszák

Birgu, Tengerészeti Múzeum

Birgu, San Lorenzo plébániatemplom

Innen gyalogosan, az öböl partján közelítve átjutottam Islába, Málta egyik erődített városába. Felkaptattam a dombon kiépült központba, ahol szintén találtam egy impozáns templomot. Pont misére toppantam be, így csak messziről, a főhajó végéből tanulmányoztam a pompát.

Isla, Nostra Signora delle Vittorie templom

Bormla

A vár teljes meglátogatásáról lemondtam, mert Vallettát ismét fel akartam keresni. Előző látogatásom a fotógépem bénáskodása miatt keserűre sikerült, de most nem volt probléma. Alkonyatkor értem vissza Málta fővárosába, a hangulatos, bájos épületekkel teletűzdelt településre.

Nagyon bejött a szökőkúttal díszített Szent György tér, amelynek egyik oldalán a 16. században épült Nagymesteri Palota áll, a másik oldalán pedig az Őrségi Palota. A Nagymesteri Palota egykor a Szent János lovagrend nagymestereinek rezidenciája volt, illetve sokáig a máltai parlament székelt itt.

Valletta, Nagymester Palota

Valletta másik érdekessége a lakóházak zárt erkélyei. Bármerre jár az ember Máltán, gyakran találkozik ezzel az építészeti stílussal, de a legszebb zárt erkélyes utcaképeket talán a dombos Vallettában készíthetjük.

A Szent János katedrális előtti tér is álomszép lesz, miután befejezik a katedrális tatarozását. Sajnos a múzeumok, a vár és a katedrális meglátogatásához esélyem nem volt a késői időpont miatt. Így hát hazavetettem magam.

Valletta, triq (utca) Zekka a zárt erkélyekkel és a karmelita templom kupolája

Valletta, zárt erkélyek

Valletta, Kereskedők útja

San Giljan egyik rusztikus éttermében helyi specialitással leptem meg gyomromat: Beef olives, azaz darált hússal töltött, vörösborban párolt marhahús. Finomat ettem, de úgy érzem, ezt jobban is el lehetett volna készíteni. Nem éreztem a “wow” hatást.

Ismét előbb értem a szállodába, mint kártyabajnok cimborám, aki egyszerűen nem tudott aznap veszíteni. De amint elszabadult az asztaltól, ismét felhívta a kártyapartikat szervező norvég srácot, jöjjön velünk inni. Hezitálása a nemre engedett következtetni. Bíztam abban, hogy ettől még bepiálhatunk.

Ahelyett, hogy társaságban ittunk volna valamelyik bárban, felléptünk újdonsült magyar barátaink szállodai szobájába és ott vártuk, hogy telefonáljon a norvég. Az óra viszont ketyegett, így elhatároztuk, hogy mégis innunk kéne. Rádöbbentem, hogy újdonsült magyar barátaimnak nem igazán volt keretük erre az egész máltai útra, pedig úgy tudom, nekik is ingyen volt a szállás. Mindent drágállottak, ezért betévedtünk egy boltba sört venni. Itt olcsóbb, mint egy bárban. Az alkoholos pult azonban le volt zárva.

Maradt még kuponunk az üdvözlő partyról, ezért felkerestük a helyet, hogy beváltsuk őket. Persze simán megért egy próbát, de én tudtam előre, hogy az már nem lesz érvényes. Ekkor mindegyik elkezdett fintorogni, mire én kikértem mindenkinek egy sört. Tényleg jó, hogy a szállás és a piálás is ingyen volt eddig, de ezek után egy három jurós sör igazán nem okozhatna gondot.

Miután megittuk a sört, átültünk egy másik hörpintőbe, ahol kedvezményes italfogyasztást reklámoztak. Igaz, egy árva lélek nem ült ebben a lepukkant bárban. Furcsa volt nézni, hogy mindenki másik bárban élvezi az éjszakát, csak mi éltünk ezzel a kedvezménnyel. Ivászat közben egyszer csak megcsörrent a telefon. A norvég srác bejelentette, hogy jön. Kis idő múlva átültünk abba a bárba, ahol a korábbi estéken italoztunk.

San Giljan, éjszakai élet

Meg is jelent a norvég, kikért nekünk egy kör vörösáfonyás vodkát, majd megszólalt: elfogyott a pénz. A három nap alatt annyi löttyöt fizetett nekünk, hogy nem maradt kerete többre. Persze, a kártyás cég keretéről van szó, nem a norvég srácéról, aki végülis a munkáját végezte azzal, hogy meghívott minket piálni.

Látszott a srácon, hogy nem igazán akar inni velünk. A hangulat sem volt olyan jó, mint korábban. Egyikünk feldobta, hogy lépjünk le máshova, de a norvég srácot koptassuk le valahogy. Ekkor úgy éreztem, hogy a norvég srácot csak azért hívogattuk állandóan, hogy megkapjuk az ingyen piaadagunkat. Én közöltem vele, hogy lelépünk valamerre, de jött ő is velünk. Én nem bántam, mert jó fej volt, de barátaim épp ezt nem akarták. Végül ugyanannál a disconál kötöttünk ki, ahol két nappal ezelőtt és végül szégyenszemre itt léptünk olajra. A már-már szokásos hajnali pizzázással fejeződött be a móka.

San Giljan