Végre valahára egy nagyobb társasággal vakációztam. Egy egész hetet eltöltöttünk a Francia Alpokban snowboarddal a talpunkon. Korábban nem érdekeltek a télisportok, de barátom első hívó szavára mégis igent mondtam. Persze a remek társaság is sokat nyomott a latba.

Hogy miért pont snowboard? Mert barátom űzi ezt a sportot és azt kérdezte, hogy lenne-e kedvem csatlakozni hozzájuk. Ennyi. Ha ő síelne, akkor valószínű én is síeltem volna.

Gatwick reptéren gyűlt össze a csapat. Amikor megláttuk egymást, mindenki egymás nyakába, ölébe és lábfejére ugrott, majd tovább a repülő fedélzetére. Heten, mint a gonoszok. Vagy mint a mesterlövészek. Vagy mint a gonosz mesterlövészek. Három szuka, négy kan.

Minden előre le lett szervezve: szállás, transzfer, síbérlet. Így hát miután földet értünk Grenoble-ban, nem azon törtük a fejünket, melyik buszba csüccsenjünk át. Négy keréken kapaszkodtunk fel a hegyekben megbúvó Les 2 Alpes (ejtsd: lé döz alp) síparadicsomba. Az út vége eléggé szerpentinesre sikeredett, ide-oda dülöngéltünk az ülésen, bár este lévén ebből semmit sem láttunk. Egy óra negyven perc utazás után értünk Les 2 Alpes-ba. A hőmérő a mínusz húszat verdeste.

Aiguille de Vernosc csúcs ls Les 2 Alpes házai

Leszállván a buszról nem tudtuk, merre tovább. Csak a szállás címét kaptuk meg, semmi mást. Én javasoltam, hogy induljunk el egy irányba és kérdezősködjünk, mert ha a buszmegállóban várunk és csak forgatjuk a fejünket, azzal nem leszünk előrébb. Végül csak ketten kajtattunk a szállás után, a többiek inkább vártak ránk.

Nagy nehezen megtaláltuk a recepciót, ahol bejelentkeztünk. De mint kiderült, ekkor még messze jártunk a szállástól. Ez egy kicsit felcseszte az idegeinket, mert nem erre számítottunk. Ráadásul a recepciós csaj nem magyarázta el rendesen, merre is kéne vonszolnunk magunkat ahhoz, hogy rábukkanjunk a kéglire.

A hozzánk vágott térkép eléggé megkavart minket. A térképen “2-5” volt feltüntetve házszámként, illetve felfedeztünk egy 5-ös számot a kulcson. A valóságban 5-ös házszámot nem találtunk, csak 2-eset. Az viszont egy tömbház volt, ami előtt értetlenkedve álltunk. Belopóztunk a házba, de csak postaládákat találtunk nevekkel. Úgy éreztük magunkat, mint a szabadulós játékokban, csak ezúttal a bejáratot nyomoztuk. Járókelőktől próbáltunk közben segítséget kérni, de angolul szinte senki nem beszélt. Amelyik francia meg megértette a kérdéseinket, franciául válaszolt. Jellemző. Aztán a sokadik kérdezgetés után, egy helybeli csákó igazított útba. Végülis jó helyen jártunk, csak nem értettük.

Egy privát szálláson pecóztunk. A tulaj kiadja a lakást turistáknak, illetve utazási irodáknak. Azért a recepciós tájékoztathatott volna ezekről. Egy kétszintes, minden igényt kielégítő lakást kaptunk. Az eredeti tervek szerint nyolcan lettünk volna, de szerencsére egy ember lemondta a túrát, különben nem lett volna helye. Illetve lett volna egy gyerekszoba, kisgyereknek való ággyal. Hát, a francia vendégszeretet és ügyfélszolgálat első benyomásra csalódást keltett, de ez nem szegte kedvünket a teleléstől.

Les 2 Alpes, kilátás a szállás erkélyéről

Másnap reggel mindjárt a kölcsönzőt vettük célba, hogy az előre lefoglalt felszerelést kibéreljük. Jó sok időt elcsesztünk ott, mert egyrészt sokan béreltek, másrészt mindent felpróbáltunk először.

Majd a három tapasztalatlan, köztük én úgy döntöttünk, veszünk egy óra snowboard leckét. Ami persze nem ért semmit. Úgy oktattak, hogy hátha veszünk még egy órát. Bár egy óra tanulástól nem tudom, mit vártunk. Mindegy, nem vettünk. Inkább barátaink tanácsaira hallgattunk, akik szervezték a telelést, hiszen ők már kenték-vágták a hódeszka irányítását.

Elég hamar belejöttem az alapokba. Ezzel a tudással a harmadik nap már lesuhantam egy elég kurta piros pályán is, ami zöldben végződött. Annyit gyakoroltam, amennyit csak lehetett, hiszen a nap szépen tűzött az Aiguille de Vernocs (ejtsd: egüil de vernoksz) csúcs felől. Minden percet próbáltam kihasználni, de valami sosem stimmelt. Rájöttem, hogy rosszul álltam fel a deszkára. Az oktató azt javasolta, hogy azt a lábamat tegyem előre, amelyikkel rúgom a labdát. Ezért került a jobb lábam a deszka elejére. Lehet, furcsán vagyok összerakva, de miután váltottam, és a bal lábamat tettem előre, ügyesebben manővereztem.

Snowboard pápa

Közben megtanultam a tökös felvonó használatát is. Ez kissé kényelmetlen volt: mivel a bal lábamat csatoltam a deszka elejére, a testem jobbra nézett; a felvonót viszont balról kellett láb közé kapnom.

Szép lassan, úgynevezett “falevélben” igyekeztem lecsúszni a pályán, azaz úgy ereszkedtem, mint ahogy egy falevél is hullik, fordulás nélkül. A deszkán állva a testsúlyomat egyszer balra helyeztem, aztán meg jobbra. Ezt elég jól elsajátítottam. Majd annyiból színesítettem a történetet, hogy az utolsó métereken egyenesen zúgtam lefelé mindenféle kanyarodás nélkül, majd a megálláskor befaroltam. Ezt a farolást is elég jól megtanultam. A fordulásokat viszont még nem gyakoroltam.

A borulásokat annál inkább. Nem csak az elején estem-keltem. Mivel nem sikerült beszereznem seggvédőt, igyekeztem óvatosan siklani, illetve úgy perecelni, hogy megússzam kék-zöld foltok nélkül. Érdekes módon azután bukfenceztem a legtöbbet, miután megittam két pohár forralt bort.

Panoráma felvonóval, esés után

Zöldfűlűként azt azért megállapítottam, hogy több áldozatot kell hozni snowboardozáskor, mint síeléskor. Például sík terepen a snowboardosoknak le kell szerelni a deszkát legalább az egyik lábról, míg a sielők a botjukkal lökhetik magukat tovább. Vagy a felvonón kényelmesebb lehet sível utazni, és síelni talán könnyebb megtanulni.

A fantasztikus társaság minden reggel együtt reggelizett, majd tíz óra magasságában mindenki megrohamozta a számára kihívást jelentő pályát. Én speciel délután négy óráig csak kajálás erejéig álltam meg. Sötétedés előtt ismét összejött a hidegtől immáron piros pozsgás banda. Esténként remek, de egyszerű kajákat főztünk. A francia sajtokat, és kolbászokat hatalmas élvezettel kóstoltgattuk. Már ezekért megérte eljönni. Közben pedig bohóckodtunk, dáridóztunk és zenére bólogattunk. Az iváshoz és az evéshez gyakran visszatértünk.

Bemelegítés még forralt bor elfogyasztása előtt

Aztán az egyik este elhatároztuk, hogy felfedezzük azt az élményfürdőt, amely állítólag ingyen látogatható. Ehhez csak egy címet kellett volna találni. Sétáltunk vagy fél órát, mire belebotlottunk egy élményfürdőbe, csak nem abba, amelyik ingyenes. Így ezt kihagytuk. A leánykák persze hisztiztek, mert mínusz 15 fokban csavarogtunk és ők ezt hidegnek találták. De volt olyan “okos” az egyik, hogy csak egy szál farmert vett fel. Ekkor mi fiúk úgy gondoltuk, hogy többet csajokkal nem utazunk sehova.

Aztán jött a poén: fürdő helyett egy kocsmába nyitottunk be, ahol ment a dáridó és a party. Be is löktünk pár kortyot. Mi mást ittunk volna, mint forralt bort. Ha egy picivel többet gurítunk le, még talán a zenét is élveztük volna. Ehelyett inkább az otthoni meleget és italfogyasztást választottuk. Jól tettük, hiszen bölcs dolog ágyhoz közel piálni.