Természet- és terepjárást kedvelő lévén gyakran megakadt a szemem a Korzikát átszelő, GR20 nevezetű hosszútávú hegyvidéki túraútvonalon. Az erről szóló irományok hangzatos jelzőkkel csábítgattak, mint például “legkeményebb”, “legnagyszerűbb”, “mitikus”, “a világ egyik legszebbje”, és nem utolsó sorban “igazi kihívást jelentő”. Mind nagy szavak, de vajon igazak-e? Utánajártam.

Hogy mi is a GR20? A “GR” a francia grande randonnée (ejtsd: gran randöné) rövidítése, magyarul “nagy túraútvonalat” jelent. Európaszerte számos ösvény felvette ezt a címkét, – Andorrában három is, melyről itt olvashatsz: Andorra – hovatovább mind fehér-piros jelzést kapott. A hálózat csak Franciaországban eléri a hatvanezer kilométert. A korzikai tesó becsületes neve: Fra di monti, korzikai nyelven “hegyek között”.

A teljes GR20 száznyolcvan kilométer hosszú, szintkülönbsége meghaladja a tízezer métert, hajóvonták találkozása tilos. Az útvonal jópárszor felkúszik kétezer méter környékére vagy afölé, de nem marad fenn. Mászófelszerelés nélkül teljesíthető, viszont a fittség, a hegyi tapasztalat és a kitettséghez való alkalmazkodás létfontosságú. Nagyjából két hét alatt legyalogolható, az igazán őrültek két nap alatt lezavarják. A csúcstartó egy spanyol alak, aki harminckét órába és ötvennégy percbe csomagolta a kalandot. Reálisan fogalmazva csakis rajtad és az időjáráson múlik a siker. Egy biztos: nem lóverseny.

Ami a történetét illeti, az ötvenes években egy francia gyalogolni imádó építész írt egy cikket korzikai útitervéről, mely tartalmazott jópár, ma már a GR20-hoz tartozó szakaszt. Ez ihlette az útvonal kialakítását. Az első jelzéseket ezerkilencszázhetvenben kenték fel. Két évvel később létrehozták a Korzikai Nemzeti Parkot, mely felkarolta a projektet. Ez a projekt némi reményt, életet és megélhetési lehetőséget csempészett az elnéptelenedés szélére sodródott, eldugott, hegyi falvakba.

Penta szikla – nem kell megmászni

Már a felkészülés legelején megértettem, hogy a teljes hossz bevállalása rizikós, ugyanis két hétnél – vagyis a hétvégékkel együtt tizenhat napnál – hosszabb időre nem hagyhatom el a melómat és egy-egy nap kell az oda- illetve visszaúthoz. Maradt tizennégy nap, ami ugyan elegendőnek tűnik a komplett távhoz, nem kívántam végigrohanni. Ráadásul kalkuláltam két esőszünettel.

Még egy elemi kérdésről döntöttem: északról délre, vagy délről északra? Az előbbi előnye, hogy az északi részre esnek az alattomosabb etapok, tehát ha ott kezdek, az elején túl leszek a nehezén. Az észak felé gyaloglás előnye a hát mögötti nap, vagyis az élesebb, kontrasztosabb tájkép, a tágabbra nyílt szem és a kevésbé szénné égett homlok. Végül a repülőjáratok és a jegyárak döntöttek: délről startoltam. Eztán bölcsen kiválasztottam a kiindulópontot: leamputáltam másfél szakaszt a déli végen, amely egyébként az egész GR20 legkönnyebbike és rádöftem Bavellára.

Felkészülésem adminisztrációs részét a Francia Nemzeti Földrajzi Intézet által készített – 1:50000 méretarányú – sárga zsebtérkép megrendelésével zártam. Noha játszva előkapható és kis helyen elfér, a domborzati adatok nehezen vadászhatók le. A szintvonalakat kiválóan lerajzolták, csak a számokat írták oda elég gyéren. A teremburáját!

Kissé megviselt térképem

A felszerelés sem mellékes: egy légies, de minőségi túracsukát delegáltam a kalandra. A hátamra egy harminckét literes zsákot szerződtettem, melybe a következő tárgyak merültek el:

• sátor (2400 gramm),
• három évszakos hálózsák nyolc fokos komfortzónával (920 gramm),
• hat centi vastag, felfújható matrac (480 gramm),
• felfújható párna,
• négy baselayer póló,
• meleg ruha éjszakára, vagyis két gyorsanszáradó pulóver
• ultrakönnyű, vízálló anorák,
• félujjas kesztyű mászáshoz és a napsütötte, forró sziklákhoz
• zokni és fehérnemű
• fejkendő,
• fejlámpa,
• térkép
• telefon és adapter,
• kötél ruhaszárításhoz és extrém környezetben sátor kikötéséhez,
• fotógép,
• sebtapasz,
• tisztálkodó cucc,
• gyorsanszáradó törölköző
• napkrém,
• szúnyogspray
• hakapeszi maki

Prati – tengerre néző táborhely

Utólag elárulhatom, a fejlámpát egyszer használtam. Amint elbújt a nap, elbújtam én is a sátramban. A szúnyogspré sem sziszegett többször, egyik éjjel folyóparton vadkempingeztem. Valamennyi menedékház vérszívó mentes övezet.

Négy kellék maradt otthon: a sátoralj, a papucs, az evőeszköz és a fürdőruha. A sátoralj vízálló, jobban hőszigetel a talajtól, védi a sátrat, de nem fért bele a zsákba. Egyszer siránkoztam utána. A szintén méretes helyet igénylő műanyag papucsot a zuhanyzó és a sátor közti métereken értékeltem volna. A kemping evőeszköz jelentőségét alábecsültem, nem mindegyik menedékház segített ki. A fürdőruha fel sem merült. Nagy hiba volt, ugyanis izgató vadstrandokat súroltam. Ötödikként említhetném a túrabotot, de nincs és eddig elvoltam nélküle. Olykor erdőben talált bottal operálok, de ezúttal még azzal sem. Bevallom, néhányszor hiányzott.

Sikerült tíz egész hat tized kilósra duzzasztanom a hátizsákot, ami szerény véleményem szerint abszolút korrekt. Szinte mestermunka. Persze a naponta felvett víz és kaja dobott rá pár kilót. Egy útközben összeszedett túratárs tizenkilenc kilós batyu alatt görnyedt, és bár csigalassan botorkált, teljesítette a távot. Csak kétajtós szekrényt nem cipelt.

A gyönyörű szakaszokat a következő részekben mutatom be.