Az előző napi erőltetett hegyi menet után egy lazább gyalogtúrát szerveztem magamnak. Ezúttal a Kinabalu park alacsonyan fekvő erdei ösvényeire kattantam rá. Velem tartott a korábban megismert amerikai leányzó.

Bár a park területére szóló belépőm lejárt, beengedtek fizetés nélkül. Sőt, túratársamra rá se hederítettek. A parkolóban egyből kiszúrtunk egy térképet, mely alapján eldöntöttük, hogy a leghosszabb túraútvonalat teljesítjük. Amint bevetettük magunkat a dzsungel mélyére, a kitaposott keskeny nyomvonalat követve jónéhány óriási hangyafészekre bukkantunk. Némelyik fáról lógott lefelé. Meglehetős csend honolt körülöttük, nem derült ki, lakják-e a fészkeket.

Hangya lak a Kinabalu Parkban

A dzsungel leginkább kabócáktól volt hangos, madárszót ritkábban hallottunk. Az állatvilág nagyon elbújt, de mi mást is várhattunk volna egy látogatóktól forgalmas helyen.

Az erdő mélyén vastag csövekre lettünk figyelmesek, melyeket hol az ösvény, hol a parkon átfolyó patak mentén fektettek le. Csúf látvány egy elsődleges dzsungel kellős közepén. A cső mentes övezet viszont módfelett szép és sűrű növényzettel borított.

A park nagyságát és a túraút hosszát azonban alábecsültük, mi sem jelzi jobban, mint a fejenkénti egy-egy flakon víz, amivel útrakeltünk. Három órányi gyaloglást követően még mindig az erdő oxigéndús, párás levegőjét szívtuk és egyre kevesebb fogalmunk volt arról, merre is járunk. Csak követtük a kanyargó, parkot átszelő ösvényt. Az éhségérzet persze közben fokozódott és ekkor már egyre jobban vártuk a végét. Csakhogy az nem nagyon akart előkerülni. Végül mintegy ötórányi csatangolás után keveredtünk ki a dzsindzsásból, méghozzá a Timpohon kapunál. Ez a kapu a Kinabalu csúcsra vezető útvonal kiindulópontja, egyben az autósok végállomása.

Az egyszerűség kedvéért az aszfaltcsíkot követve tértünk vissza túránk rajtjához. Az egyik étkezdében bevertem egy süteményt, majd visszagyalogoltunk Jungle Jack pecójához. Az aznapi éjszakát és a bőséges vacsorát már nem tartalmazta Jungle Jack kiránduló csomagja, de a plusz harminc ringgitet (kb hat euró) fél lábon kicsengettem.

Dzsungel a Kinabalu Parkban

Eredetileg a turistaáradattól távoleső, éppen ezért vadállatlesre nagyobb esélyt nyújtó Maliau parkot néztem ki másnapra. A ritka buszjáratok miatt azonban a logisztikát nem tudtam összehozni. Kinabatangan térségét böktem ki helyette.

Reggel elbúcsúztam Jungle Jacktől, a Kinabalu park kapujánál felültem a menetrendszerint közlekedő, Sandakan felé igyekvő buszra egy kinabatangani csatlakozásban bízva. Ahogy elhagytuk a Kinabalu Park körzetét és a hegyvidékről leértünk a síkságra, szinte azonnal megjelentek a pálmafaültetvények. Egymást váltották a telepekhez futó leágazások és a sarkokon álldogáló cégtáblák, mint például az Atlantica Palm Oil Millé.

Egy évszázaddal ezelőtt szinte egész Borneót esőerdő borította. Azóta ennek fele eltűnt, melynek harmadát az utolsó harminc évben dózerolták le. Az elsődleges erdők ugyanúgy áldozatul esnek, mint a másodlagosak. Azzal, hogy kiírtották a dzsungelt, az orvvadászok előtt is megnyílt az út az érintetlen területek felé. Ugyan léteznek környezet- és erdővédelmi törvények Borneón, ezek többnyire nem kellően szigorúak, illetve minden következmény nélkül megsértik őket. A WWF adatai szerint 1985 és 2005 között átlagban nyolcezer-ötszáz négyzetkilométernyi, érthetőbben fogalmazva egy Bács-Kiskun megyényi erdő pusztult el minden évben. Ha ezt így folytatják, Borneó szigetének kétharmadáról eltűnik a dzsungel. A sok elrettentő tény mellett az egyetlen remény a hegyvidéki erdők, ezeket egyelőre nem bántják és talán megmenkülhetnek.

Kinabalu Park – a hegyvidéki erdők talán megmenekülnek a pusztítástól

Persze nemcsak a pálmaolaj a fő oka az erdőírtásnak, hanem a gumi és a fűrészáru is. Sőt, míg a pálmaolaj nem volt akkora kincs, a gumi számított a legkelendőbb nyersanyagnak. Akkor mindenki gumifákat ültetett a kertekbe és a kivágott dzsungel helyére. Ma már azonban a pálmafa a menő, aki él és mozog Malajziában, ilyet ültet. A pálmafákból kisajtolt olaj olcsó, ennél fogva keresett árucikk. Nyílván fontos megélhetést biztosít a szegény malájok számára.

Azzal, hogy írtják a dzsungelt, egyre szűkösebb élőhelyet hagynak a vadon élő állatoknak. Olyannyira, hogy a WWF adatai szerint kevesebb mint nyolcvanezer orangután él Szumátrán és Borneón. A borneói törpeelefántból ma már csak ezerötszáz van, az ő esetükben az orvvadászok is a tettesek közé sorolhatók. Ahogy az ötödik fejezetben említettem, Bario környékén régebben fel-feltűntek a vándorló szumátrai orszarvvúk, de ahogy vendéglátóm foglamazott, évtizedek óta nem látni őket. Nem véletlenül: nem rég jelent meg egy hír, hogy elpusztult az utolsó hím és már csak egyetlen egy nőstény él Malajziában.

Dzsungelhelyzet – előtérben egy pálmafa sáv, mögötte egy kevés esőerdő. A kettő között folyik a Kinabatangan. A háttérben, a hegytől jobbra egykor szintén sűrű dzsungel húzódott. Talán kivehető a pálmafa ültetvények sokasága, illetve az erdőség hiánya. Félelmetesen nagy területet pusztítottak el.

Visszatérve az utazásomhoz, Sandakanban átszálltam egy másik járatra, hogy eljussak Batu Putihba. Kár, hogy a sofőr soha életében nem hallott erről a településről. Véresre vakarta a fejét, de csak a tetvek jöttek elő, a tudás nem. Majdnem kidobott egy körforgalomnál a semmi közepén, mert azt gyanította, megtalálta azt, amit keresek. Erre előhozakodtam egy barlanggal, mely nagyban segített leejteni a húszfillért. Vagy húsz kilométerrel később, a Kinabatangan folyó partján kiépült Kampung Mengarisban ugrottam ki a minibuszból. Nem is olyan messze Batu Putihtól.

Egy ökocamping kedvéért utaztam át a fél napot. Azért válaszottam, mert egy kisebb dzsungel közepén fekszik és kisebb területen nagyobb esély nyílik vadállatok meglesésére. Mennyire ellentmondásos: nem értek egyet az állatvilág élőhelyének folyamatos szűkítésével, mégis élveztem ennek előnyét. Hiába, az egyszerű utazó néha összezavarodik.

A Miso Walai ökocamping irodásait váratlanul érte az érkezésem. Persze, mert nem foglaltam most sem. Bár választhattam volna a falusi hostelt, ragaszkodtam a bungalós campinghez. Programajánlóval is kedveskedtek, bár nehezen nyögtem ki, mit akarok. Némi adatkitöltés és várakozás után megjelent egy figura, aki hajóval elfuvarozott az erdei campingbe és egyúttal vezetőmmé avanzsált. Nélküle nem tartózkodhattam volna a parkban, mondván, egy orangután fenékbe billenthet. Ráadásul én voltam aznap az egyetlen kliens.

A campingben szenzációs, sátortetős fa bungi várt rám, benn a pecóban szúnyoghálóval felszerelt matrac. A fürdőt a vityilló alatt, a földszinten alakították ki és kizárólag hideg vizet adott. A mosakodási lehetőség szinte megegyezik a jégvödör-kihívással, de a herefonnyasztó melegben jólesik. Volt saját teraszom, ahonnan ráláttam a fák mögötti lápra és arra a makákóra, amely a fejem fölött, egy ágon visított. Hosszasan farkasszemet néztünk.

Bungaló az ökocampingben, fák ölelésében

Egyébként a camping csupán vízijárművel, krokodilokat kerülgetve közelíthető meg és a Kinabatangan Wildlife Sanctuary része. A park elnevezése igencsak furcsa és szomorú: wildlife sanctuary, vagyis vadállat menhely. Ez a Kinabatangan folyó mentén húzódó erdősáv kétszázhatvan négyzetkilométer. Óriásinak éppen nem mondható, ennyi maradt a vadaknak. Egy 19. századi tűzvész tönkretette, ezért a ma látható dzsungel másodlagos.

A campinget üzemeltető cég nemcsak az ökoturizmusban jártas, nagy figyelmet fordít a dzsungel megőrzésére, helyreállítására és a környezetvédelemre. Próbál egyre több területet visszahódítani, ahová az önkéntesek tájjellegű fákat ültetnek. Ha esetleg csatlakoznál hozzájuk, az alábbi honlapon jelentkezhetsz: Mescot volunteering.