Legújabb cikkek
- Színes piacok 2024-12-13
- Mókás táblák, feliratok 2024-12-11
- Útvonal értékelő Magyar karika - 10 2024-12-09
- A Pinkától a Muráig Magyar karika - 9 2024-12-06
- Fertő-Hanság és Kőszeg Magyar karika - 8 2024-12-04
- Kemencétől Lébényig Magyar karika - 7 2024-12-02
Kipróbáltam a paraguayi tömegközlekedést. Már maga a jegyvásárlás megmosolyogtatott. Encarnación buszállomásán előbb meg kellett találnom azt a sétafikáló fickót, aki a megfelelő jegyet árulta.
Bolíviával és Peruval ellentétben itt nem feltétlenül várják meg, míg az utas a jegyirodába megy. Az árusok proaktívan közelítenek feléjük.
Csak a számok okoznak problémát néha. A húszezer pesóba (két és fél euróba) kerülő jegyemre simán ráírták, hogy kétszázezer. Mit foglalkoztak az eggyel több nullával?! Nem átverni akartak, hanem így sikerült.
Az áron kívül egyébként csak a buszos cég adatai szerepeltek a jegyen. A kiindulópont és a desztináció nem volt érdekes. A buszsofőr sem pánikolta túl a dolgot. Amint meglátta a fecnit, csak bólogatott, mint a szomjas gólya. Letojta, mi van ráírva.
A jegyem egyébként a paraguayi pogácsa fővárosába, Coronel Bogadóba szólt.
Paraguayban minden település valaminek a fővárosa. Encarnación a karnevál fővárosa, Coronel a pogácsáé. Pontosabban a sajtos chipasé (ejtsd: csipász), mely hasonlít a magyar finomsághoz.
Formáját tekintve lehet gombóc vagy hosszúkásabb. Maniókakeményítőt és kecskesajtot adnak a tésztájához. Úton-útfélen árulják. Az utcán kosárból, az üzletekben pultból. És annyira jó illatuk van, legszívesebben az egész kosarat megvenné az ember.
A coroneli buszállomással átellenben üzemelő Don Pipo pogácsái például egyenesen fenségesek. És még ebédelni is lehet nála.
Egyébként a helyiek nemcsak rágcsálnivalóként tekintenek a chipasra, reggelire is gyakran fogyasztják.
Coronelben csak a csatlakozásig időztem. Miután kikerültem a buszállomás zokniárusait és fülhallgatóban utazó dílereit, felpattantam a San Cosme y Darmianba induló járatra. San Cosme egy eldugott folyóparti falu jónéhány látnivalóval.
Jezsuita missziója, mely csakis vezetővel látogatható, sokszor költözött a szerencsevadászok és aranyásó kalandorok folyamatos támadásai miatt. 1718-ban találták meg a végleges helyét.
Ez az egyetlen jezsuita emlékmű Paraguayban, ahol a mai napig tartanak miséket. Hajójának eredeti, faragott fa oszlopai, valamint a papi szobák és azok eredeti freskói megmaradtak.
A szerencsének köszönhetően, teszem hozzá, ugyanis a templom egy része a tűz martalékává vált, ezért felújításra került.
Az ezerhétszázas években csillagászat is folyt a misszió falain belül. Az egyik atya guaraník bevonásával teleszkópot, ingaórát és napórát épített, napfogyatkozást és holdfogyatkozást figyelt meg, illetve asztronómiai információkat gyűjtött európai tudósok számára.
A többi jezsuita redukcióhoz hasonlóan ezt is a spanyol és portugál csapatokból álló betolakodók pusztították el a guaraní háború folyamán, a 18. század második felében.
A háború azután tört ki, hogy a spanyol és a portugál király egy egyezmény keretében átrajzolta birodalmuk határait. Vagyis a portugáloknak nem kellettek a jezsuiták. Felléptek ellenük, majd lerombolták a közösségeket. A guaraník sem úszták meg.
A jezsuita redukciók és a bennszülöttek történetéről szól a Robert de Niro főszereplésével készült A misszió című film.
A csillagászattal kapcsolatban még egy megjegyzés: a misszióba szóló jegy érvényes a helyi planetáriumba, ahol a déli félteke csillagairól tanulhatunk. Akár angolul is.
Egy bungalókat és sátorhelyet kínáló, remek kilátással kecsegtető szálláson húztam meg magam. Első éjszaka a sátrazást választottam. Ehhez bebújtam a kert árnyékos részébe, de az irtózatosan fülledt levegő miatt lélegezni is alig tudtam, nemhogy horpasztani.
Először csak a fejemet dugtam ki a sátorból, később kifeküdtem a kerti padra. Nem mondanám, hogy kialudtam magam. Második éjjel ezért beköltöztem egy légkondis szobába.
A szállás vacsorát is kínált, hozzá pedig árnyékos teraszt, néhány ugráló békát és sok-sok csótányt. Első este egy egészen mennyei ínyencséget választottam: Chupin de pescado surubi. Vagyis egy dél-amerikai harcsaféle paprikás-paradicsomos szafttal, zöldséggel és krumplival. Nagypéntek legfontosabb kajája.
No de a lényeg a homokdűnés sziget a Paraná folyón. Ez vonzott engem ide leginkább.
Két újdonsült barátommal, az előzetesen megbeszélteknek megfelelően beültünk egy fickó ladikjába, majd víznek eredtünk.
Megdöbbenésünkre azonban alig maradt a szigetből valami, nemhogy homokdűne. Jó részét ellepte a gaz és a szemét, aranysárga domb helyett fekete zátony fogadott. Potyára fizettünk be egy nem éppen olcsó útra.
Ekkor rájöttünk, kérdezni tudni kell. Mert az egy dolog, hogy a csónakos kapitány nem tájékoztatott a dűnék állapotáról, de mi sem érdeklődtünk afelől. Hittünk a guglinak.
Egyszerűen rejtély, hova tűnt mindaz, amit a mesés fotókon láttunk. Remélhetőleg a természet keze van a dologban és a sziget a vízerózió áldozata lett.
De ha már erre jártunk, hasznossá tettük magunkat. Összeszedtük a szemetet a szigetről. Undorítóan nézett ki. Hatalmas vas állvány, cipők, műanyag flakonok, hálók és rengeteg más került a csónak orrába. Szépen megtelt.
Persze a ladikosnak esze ágában nem volt segíteni és ez akasztott ki mindannyiunkat igazán. Kolumbiai útitársam próbált beszélni a fejével, de nem járt sikerrel. Még jó, hogy nem lógott meg előlünk.
Bár látszott, hogy buta, hiszen a csónakban elhelyezett benzines kanna mellett cigizett.
Korábban voltak már kisebb hulladékgyűjtő akcióim, de ezennel elhatároztam, a jövőbeni utazásaimba beiktatom a szemétgyűjtést. Húsz perc, fél óra alatt a legtöbb vízesés, hegytető és kisebb tópart megtisztítható.
Lakott terület nem érdekel. Vannak, akik “szeretnek” szemétdombon lakni.
San Cosme y Darmian (Szent Kozma és Damján spanyolul) annyira eldugott, csendes falu, hogy az üzletek polcai szegényesek és busz csak ritkán jár erre. Hétvégente egyáltalán nincs esély elmenekülni innen saját jármű hiányában.
Nem véletlenül kértem meg a szállásom tulaját, hogy fuvarozzon vissza a civilizációba, a negyven kilométerre fekvő Coronelbe. Nyílván nem ingyen tette. Coronelből tömegközlekedéssel zötyögtem egészen Villarricáig.
Villarrica már az igazi Paraguay. Bár láttam európai arcvonásokat, feltűntek a spanyolul nem beszélő bennszülöttek is.
Errefelé a régi, omladozó buszok és a taxiként funkcionáló lovaskocsik jelentik a tömegközlekedést. A hajléktalan úgy néz ki, mint aki tényleg most jött ki a dzsungelből.
De akad azért pár szép üzlet is. Különösen a cukrászdák felszereltsége és termékeinek minősége figyelemreméltó. És nem mehetek el a lime illatú utcák mellett sem.
Piaca a buszállomás körül alakult ki, ahonnan például a mini ananászok vagy a maté itallal kapcsolatos használati tárgyak – poharak, fém szívószálak, termoszok – is becserkészhetők.
A város 1592 és 1683 között a rendszeres inváziók miatt hatszor költözött.
Legszebb épülete a Miasszonyunk templom. 1957-ben nyitotta meg kapuit a hívők előtt, ám a középkorból ismert gótikus és román stílus figyelhető meg rajta. Nevezetesen a féloszlopokkal ellátott boltíves főkapu és a keskeny ablakokat felvonultató, négyszög alaprajzú tornyok.
Villarrica természetesen nem maradhat ki a paraguayi “fővárosok” listájáról: aktív művészeti élete és az egyetemei miatt a kultúra fővárosának tartják.
Villarricába elsősorban egy ősi sziklarajz vonzott, amely a várostól mintegy húsz kilométerre, egy privát telken található.
Megközelítéséhez biciklit próbáltam bérelni. Ám a szálláson a lovaskocsit javasolták. Ekkor még nem értettem, mire gondolnak. Nem számítottam arra, hogy létezik egyáltalán lovaskocsis taxi. Létezett.
Egy tolmács segítségével beszéltem is egy guaraní hintóssal, de azt mondta, a lovak nem bírnak ki negyven kilométert. Ők csak a városi utcákat kedvelik. Ráadásul se a tolmácsnak, se a “taxisofőrnek” halvány lila gőze nem volt azokról a bizonyos sziklarajzokról.
Eztán több embert megkérdeztem a bringakölcsönzőt illetően, köztük a turizmus irodást is. Tíz embernek tizenöt ötlete volt. Küldözgettek az egyik utcából a másikba. Mindenhol pórul jártam. Három órát mászkáltam fel-alá, mire véletlenül ráleltem a kölcsönzőre. Érdekes módon megkérdezték, órába, vagy napba számolják-e kölcsönzési díjat.
A lényeg, hogy két keréken nyargaltam el a misztikus sziklához. Előbb idegesítő macskaköveken pattogva, majd a pusztákat átszelő, vörös színű, poros úton. Egy szegény falun is áttekertem. Valamennyi ház udvarán egy-egy terebélyes fa állt, mely árnyékot nyújtott a hőségtől alig élő mandróknak.
Majd elértem az Ybytyruzu-dombság zöldellő, sűrűn benőtt, meseszép táját és Ytororo falut. Itt tábla jelezte a titkos rajz irányát. Eltévedni nem lehetett. Csak a kerítés és a zárt kapu állt utamba.
No meg az a tény, hogy a látnivalónak otthont adó birtok tulajdonosát nem találtam. Hogyhogynem belebotlottam egy ürgébe, aki elirányított egy másik házhoz, a tulaj testvéréhez. Szerencsére ők otthon voltak. Kinyitották a kaput, így megnézhettem Ita Letra ősi ábráit.
Ita Letra guaraní nyelven annyit tesz: kő betűvel. Egy hatalmas sziklafal furcsa, rejtélyes ősi feliratokat, ábrákat őríz, melynek eredete máig nem tisztázott. A tulaj testvére nagyon kevés információt osztott meg, ezért a neten próbáltam utánajárni az ábrák történetének.
Az ancient-code nevű, tudományos felfedezésekkel és embertörténettel foglalkozó oldal szerint egyes szimbólumok nagyjából hétezer évesek lehetnek. Vagyis a guaraník érkezése előtt itt élő népekhez köthetők.
A barlang mélyén látható ábrák csillagképeket, állati lábnyomokat, női nemiszerveket mutatnak. A jobban megközelíthető részeken látható absztrakt vonalak újabbak, négyezer-ötszáz évvel ezelőtt készülhettek.
A mysteryplanet oldal azt ecseteli, hogy sokáig a vikingekhez kötötték az ábrákat, ám a fentebb említett kor ezt cáfolja.
A környéken dolgozó európai bányászok fedezték fel újra az ötvenes években, noha a sziklarajzot Kolumbusz érkezése előtt is látogatták.
Kár, hogy vandálok is letették a kézjegyüket. Érthetetlen, miért jó neveket vésni egy műemlékre.
Legalább ennyire érthetetlen, miért nem bírt még tíz percet várni az esőfelhő. A visszaút utolsó kilométerén szarrá áztam.
