Április 18-án, reggel fél tízkor megjelentem a luklai reptéren, hogy felülhessek a tizenegy órakor startoló, Katmanduba tartó járatra. A beszállókártyát azonban nem kaptam meg, holott két nappal korábban megnyugtattak, minden oké a foglalás modosításával. Ezúttal még csak annyit sem mondtak, hogy fapapucs, csak leléptek a jegykezelő pultból.

Köztük volt az előző részben említett laptopos csaj, aki visszaigazolta a foglalásomat és aki nem feltétlenül akkor szolgálja az embereket, amikor az áram is. Sokáig tartó rostokolás után, amikor a türelmem erősen megfogyatkozott, felkerestem az irodájukat, ahol végre elkezdtek foglalkozni az ügyemmel. Forgatták a visszaigazolásomat, telefonálgattak, de nem osztották meg velem az információkat.

Aztán nagy nehezen azt a választ kaptam, hogy az én járatom kilenc órakor szállt fel. Tehát a tizenegy órai járatra szóló jeggyel a kilenc órásra kellett volna felszállnom. Minden jó, ha a vége jó: átvehettem egy új beszállókártyát. Lehet, valakit leszállítottak a gépről?

Luklai reptér, ennyit a biztonsági ellenőrzésről

A visszaút során sok kisebb turbulencia okozott némi izgalmat, a gép minden irányban rángatózott: előre, le, fel, és oldalra. Emiatt az út során kapott, majd lenyelt negro szerű cukorka eléggé aktívan éldegélt a gyomromban. Szerencsére nem lett “baleset” belőle.

A reptérről egy buszmegállóba gyalogoltam, ahonnan Bhaktapurba buszoztam. A kalauznak látszó csávó kinn lógott az ajtóban, kezében papírpénz kötegeket szorongatott, és kiabálta az utca népének, hogy merre tart a járat. A kommunikáció a sofőrrel valahogy így nézett ki: a rövid fütty volt a “lécci lécci állj meg”, a hosszú fütty meg a “mehetsz”.

Bhaktapurban már a buszmegállóban elkaptak a helyiek. Önkéntes szállásadónak jelentkeztek. Belementem a buliba, bár először cserélgettek engem egymás között. Az első meggondolta magát, és inkább mást ajánlott saját panziója helyett. Az a másik meg egy homestay-re hívta fel a figyelmemet saját kéglije helyett. Így kerültem egy homestay-be, magyarul egy családhoz.

A família egyik tagja megmutatta a szobát, a fürdőt, utána meg azt, hogy jutok be a házba. Becsukta kívülről a bejárati ajtót, de a kulcs nem fordult. Aztán meg nem tudta kinyitni. Ekkor megkért, legyek türelemmel. Bemászott valahol a házba, majd beengedett. Cuccaim, beleértve a fotógépemet eközben a kégliben hevertek. Először arra gondoltam, hogy ezt beszívtam, nem látom a holmimat soha többé. De aztán megjelent a gyerek és adott egy másik kulcsot, ami működött.

Bhaktapur, a szállás

Áram éppen nem járt a házban. Gyakran nincs, délután 4-5 óra körül szokott megjönni.

A ház földszintjén alakítottak ki egy közös fürdőszobát. Az első emeletről nyílt az én szobám, valamint egy lomtár. A másodikon helyezkedett el egy másik vendégszoba, és innen nyílt az ő lakásuk ajtaja. A harmadik szinten, lényegében a padlástérben alakították ki a konyhát.

Azért építették a padlástérbe, mert egyrészt a newari (ejtsd: nivar) emberek ezt a tradíciót követik, másrészt meg ha véletlenül tűz keletkezik, akkor csak a legfelső szint ég le, nem az egész ház. De például a chhetrik (ejtsd: csetri), akik egy jómódú nepáli népség, az imaszobát építik a legfelső szintre, mondván senki nem lakhat istennel egy szinten vagy isten felett.

A jó fej vendéglátóm egyébként perfektül lefetyelt angolul, korábban valami amerikai óceánjárón dolgozott. Az első napra csak szobát foglaltam, a második és harmadik napra reggelit és vacsorát is.

Ismerkedés után behúztam a belvárosba, hogy szemügyre vegyem a nepáli építészet remekeit és hogy lássak valamit az újévi ünnepség, azaz a Bisket Jatra (ejtsd: biszket dzsatra) utolsó napjából. A belváros kapujánál tizenegy dollárt kértek a beugróért, és a jegy egy héten át volt érvényes. Öt óra táján megteltek a terek bámészkodókkal, akik várták az újévi ceremóniát. Majd a ceremónia részeként elhúztak egy hintószerűséget, de aztán sokáig semmi.

Bhaktapur, hintóhúzás a Bisket Jatra fesztiválon

Nyolc órakor még mindig nem történt semmi, csak annyi, hogy egy helybeli a tudtom nélkül fizetett nekem valami rágcsálnivalót. Éppen az árus mellett ácsorogtam, vártam a bulira. Eléggé meglepett ez a meghívás. Nem tudták azonban elmagyarázni, pontosan mit is eszem. Ez a snack valamilyen levélből áll, telehintik mindenféle fűszerrel, összecsomagolják, és beburkolják. Most már persze tudom, hogy paant rágcsáltam. A paan bételpálma levelébe csomagolt, apróra tört fűszerek és bételdió keverékét jelenti. Talán ez Nepál válasza a cigarettaárusra, ugyanis, mint kiderítettem, legalább annyira egészségtelen.

Valami oknál fogva a végén mégis fizetnem kellett az árusnak. Aki vette nekem a cuccot, nekiállt vitatkozni a kofával, de láthatóan nem sokra ment vele. Nem értettem a konfliktus lényegét, de durván negyven forintot kért a kofa, szóval nem okozott gondot kiperkálnom.

Bhaktapur, paan árus

Kilenc órakor még mindig nem láttam semmit a ceremóniából, én meg nem bírtam tovább várni. Egy remekül elkészített momo bezabálása után hazabattyogtam. Meglepetésemre a szállásom előtti téren javában folyt az ünnepség. Zenebona, felvonulás, árusok. Ezt a helyi szűk közösség szervezte, nem volt része a téren történő (vagy nem történő) eseményeknek.

Bevegyültem a helyiek közé, akik hívtak enni, inni, meg fotózkodni. Készítettem is pár képet, amit itthon kinyomtattam és elküldtem nekik. Nagyon kedves embereket ismertem meg. A kevés angol tudásuk ellenére viszonylag jól eldiskuráltunk az egyik mandró boltjában, miközben az utcai muzsikaszóra fel-felkaptam a fejemet. Nem kellett sok időt eltöltenem Bhaktapurban ahhoz, hogy rájöjjek, hogy ez a város sokkal élhetőbb, mint Katmandu, és az emberek is közvetlenebbek és kedvesebbek.

Bhaktapur, családi zenekar a Bisket Jatra fesztiválon. A fülében piros virágot viselő ürge sok helyre elkalauzolt

Másnap tüzetesen körbejártam Bhaktapurt, tényleg megnéztem mindent, amit lehetett. Még az újévi ünnepség részeként a vallásos emberek adományokat vittek a templomokhoz. Legtöbben étellel érkeztek, de akadt köztük olyan is, aki virággal közelítette az oltárt.

Nagyon tetszett ez a város. Régi hindu templomok és építészeti csodák egymás hegyén-hátán, méghozzá szépen karbantartva. Az épületeken látható fafaragások szenzációsak. Igazi különlegesség. Ez az a város, amelynek macskaköves utcáin és vöröstéglás épületei között akár céltalanul is érdemes bolyongani. Némelyik tér már-már felér egy múzeummal.

A bhaktapuri joghurt, azaz a dhau pedig eszméletlenül ízletes.

Bhaktapur, a Nyatapola és a Bhairabnath templom

A Taumadhi téren álló Nyatapola Temple öt emelettel rendelkezik, 30 méter magas, ezzel Nepál legmagasabb temploma. A szent helyhez vezető lépcső mindkét oldalán bámulatos kőfigurák láthatóak. Ugyanezen a téren ágaskodik egy másik templom is, mégpedig a Bhairabnath, amely Siva isten megtestesítőjének, Bhairab tiszteletére szentelték fel.

A legpompásabb hely azonban a Durbar tér, ahol nem lehet betelni a gazdagon díszített műemlékektől. Említést érdemelnek a kőből faragott elefántokkal, oroszlánokkal és istenségekkel díszített lépcsők, a lótuszülésben ülő Bhupatindra Malla király szobor, a hatalmas harang, és a Vatsala Durga kőtemplom.

Bhaktapur, Durbar tér. Balra a királyi palota, az oszlopon a lótuszülésben ülő király, jobbra a Vatsala Durga kőtemplom

Itt található az egykori királyi palota is, amely ma a Nemzeti Galériának ad otthont. Úgy, mint Katmandu, Bhaktapur is királyság volt régen és az uralkodó az itteni Durbar térről irányította a várost. A két királyság egykor rivalizált egymással.

A palota mellett áll az arany kapu, át is bújtam rajta. Homlokzatáról Hindu istenségek tekintenek le, és tartják szemmel a turistákat, illetve az őrködő katonát. A zarándokhelyként számon tartott Char Dham templomok is megérnek egy misét.

Csakúgy, mint az oltári finom joghurt.

A történelmi belváros kapujától kissé kijjebb, az írtó jó joghurtokat áruló boltok szomszédságában látható az Erotikus Elefántok temploma. Maga az építmény nem is lenne annyira különleges, ha oszlopai nem szeretkező vadállatokat ábrázolnának.

Bhaktapur, Erotikus Elefántok temploma

És ezzel még csak a legfontosabbakról számoltam be. A mellékutcák további érdekességeket rejtenek. A Potter téren működő festőiskolának és kerámiás műhelynek párja nincs. Leginkább a pingálók fogtak meg, akik eszméletlen alapossággal és részletességgel készítették a thankákat. A thankák textil alapra felvitt buddhista jeleneteket, istenségeket ábrázolnak, némelyik beleveszi a világegyetemet is. Egyfajta meditatív foglalkozás is egyben. A munkák eszmei értéke szerintem megfizethetetlen.

A joghurt pedig mennyei.

Bhaktapur, egy thanka

Egyébként Bhaktapur és egyben a Katmandu-völgy legnépesebb népcsoportja a newari, akik híresek a kézművességükről, remek faragók, fazekasok, festők és kereskedők. A newari emberek egy része buddhista, másik része hindu. Egyik része mongoloid, másik része indiai kinézetű. És mindenki kipihent, nyugodt, mosolyog és vidám.

És micsoda fenséges joghurtot készítenek!

A kvártély felé tartván belebotlottam még egy ünnepi táncba. A látványos mozdulatokkal operáló, maszkot viselő fickó ötpercenként fújt egyet. Nem csodálom, biztos nagyon izzadt az álarc alatt, aminek talán még súlya is volt.

Ahogy korábban említettem, az enapi szállás már tartalmazta a vacsorát is és az amúgy vegetáriánus vendéglátóm autentikus nepáli étekkel próbálkozott be nálam. Mondhatni hagyományos newari eledel a hagyományos newari szálláson: daal bhat tarkari, azaz lencse, rizs és curry-s zöldség, hozzá roti, no meg maszala tea. Desszertnek pedig áramkimaradás. Vallási okokból először isten kapott a vacsorából, ami egy kevés kaja tűzbe szórását jelentette.

A lencse nálam necces, messze nem kedvencem, de belapátoltam. A maszala tea viszont csillagos ötös. Jó vacsorához szól a nóta alapon egy helybeli zenekar eközben vidáman dalolászott a téren. A megunhatatlan joghurt csak nem került terítékre.

Bhaktapur, vendéglátóm konyhája. Sül a pitakenyér szerű roti, a tűzben pedig isten lakozik