Montafon régió
Vorarlberg – 2. rész
Legújabb cikkek
- Látványos szurdokok Vorarlberg - 3 2025-10-26
- Montafon régió Vorarlberg - 2 2025-10-24
- Alpesi terepen Vorarlberg - 1 2025-10-22
- Színes piacok 2024-12-13
- Mókás táblák, feliratok 2024-12-11
- Útvonal értékelő Magyar karika - 10 2024-12-09
Két okból kifolyólag utaztam Schrunsba, Montafon régió legnagyobb településére: az eső ellenére nem adtam fel a hegyitúrázást, másrészt itt találtam olcsóbb kvártélyt. Az időjárásnak “hála”, három éjszakára húztam meg magam.
Az elsőt egy panzióban, a másik két éjjelt a St Josefsheim hostelben töltöttem. Utóbbi az érdekesebb.
Eredetileg szegényházként nyílt 1912-ben, aztán Szent József Otthon lett belőle. Már a korai időkben is használtak központi fűtést és elektromos világítást.
Aztán kórház lett belőle. A galérián egy férfiaknak és egy nőknek szóló nappali, két betegszoba, egy látogatószoba és a kápolna volt. Az első emeleten a kerengő, a második emeleten pedig a betegek és a gondozottak hálószobái kaptak helyet. A földszintre került a konyha, az étkező és további háztartási helyiségek, valamint egy fürdőszoba. Illetve rendelkezett egy röntgen szobával is.
Ez nem a szobám, hanem a hagymakupolás schrunsi székesegyház főhajója – nem tudom, hogy jön a szállásos sztorihoz. Csak úgy idebiggyesztettem. Zárójel bezárva…
A hostel megnyitása előtt vélhetően minden egyes röntgensugarat eltakarítottak, mert egyelőre nem világít a fejem.
A vacsorára lapátolt Käsespätzle sajtos nokedlijein sem találtam daganatokat. Bár a rászórt pirított hagyma és snidling gyanúsan viselkedett: túl jó ízt kölcsönzött a kajának.
Ami a sajtot illeti, tipikus vorarlbergi specialitásról van szó: a montafoni dialektusban sura kees-nek nevezett lágy sajt alacsony zsírtartalmú és savanykás.
Ami a szállás minőségét illeti, egy egészen korrektül kialakított, tiszta, két darab emeletes ággyal felszerelt szobát kaptam. A mellékhelyiség szintén patika, nyalni lehetett volna a padlót. És bőven akadt tárolóhely a cuccoknak.
A becsekkolás szintén élményt nyújtott. Egy teljesen könnyen kezelhető applikációt kellett végigkoppintgatnom és a végén én érvényesítettem a kulcskártyát.
Bürser-szurdok
A borongós napokon simán feltaláltam magam, csak az áhított alpesi terep helyett az alacsonyabban fekvő látnivalók kerültek előtérbe. Mint például a Bürser-szurdok Bludenz közelében. Bludenzben jártam előző nap, vonatozhattam vissza tehát.
Az Ill-gleccserből kiolvadó Alvierbach-patak tör át a szurdokon. A kőzetet legfőképpen mészkőből álló, lekerekített kőzetszemcsék alkotják. A patakmederben színes sziklaalakzatok és kristályos tömbök is feltűnnek. Utóbbi arra utal, hogy az Ill-gleccser már a jégkorszak előtt messzire behatolt a völgybe. A szurdok 200 méter mély és évente néhány centiméterrel mélyül.
A túraútvonal a bürsi faluközpontban kezdődik. Innen egy jól jelzett ösvény vezet az Alvierbach-patak mentén a szurdokba. Majd amikor az ösvény elválik a pataktól, egyből megemelkedik és bekúszik a vörösfenyők közé. A vörösfenyő ritkaság Vorarlbergben, ám itt a meleg főn szélnek hála, vígan eléldegél.
Kicsit odébb szűk repedéseket láthatunk a földben. Elsőre úgy néz ki, mintha egy barlangba vezető keskeny ösvény lenne a domboldalak között. Ezek a repedések tulajdonképpen területet választanak ketté és a vízerózió alkotásai. A cirka öt kilométer hosszú ösvény a Kuhloch szurdoknál ér véget, melyet szintén a vízfolyás hozott létre, de mára kiszáradt.
Repedés a földben
Kuhloch, avagy egy alagút a sziklák alatt
Másnapra szerencsére eltakarodott az eső. Ismét lehetett csatangolni a montafoni hegyekben. Tudtad, hogy a montafoni régiónak saját dialektusa van? Én nem.
A montafoni dialektus a rétorománból származik, de a középkorban a walser nép bevándorlásával az alemann német váltotta fel. Körülbelül 200 szó és kifejezés maradt fenn a mai napig, és ma már az UNESCO szellemi kulturális örökségének részét képezik. Étlapokon lehet néha látni az An Guata feliratot, amely montafoni dialektusban “jó étvágyat” jelent.
Szóval Gargellenbe buszoztam, ahonnan felkapaszkodtam a 2388 méter magasan húzódó Sarotlapassra. Ennek a szakasznak az állapota nagyban függ az időjárástól. Az előző napi esőzések nyomait különösen féltávig lehetett észrevenni.
A rövid erdei mászás során előbb elértem a legelésző beccéket, majd a fás övezet fölé jutottam. Aljnövényzettel borított hegyoldalban araszoltam egyre feljebb a Sarotlapass nevű átjáró felé. Itt svájci vidékekre tévedtem, ahol egy kőomlás, no meg szenzációs panoráma keresztezte az utamat. A Plasseggenpassnál tértem vissza Vorarlbergbe. Itt, a határ közelében áll egy vámház, illetve egy bunker maradványa.
Egykori vámház a Plasseggenpass közelében – sajnos nem menedékház
A Ratikon ölelésében
Eztán újfent Svájc felé vettem az irányt, és a Ratikon-hegység egyik káprázatos magasvölgyében ereszkedtem le egyre lejjebb. Csupasz ormok körülöttem, hovatovább a Schijenflue hegy fehér sziklái még különösebbé varázsolták a tájat.
A magasvölgyről egy egészen meredek, csúszós ösvény vezetett le. Százhúsz méteren közel hatvan métert süllyedt, vagyis majdnem 50%-os lejtőről beszélünk. Ide tényleg elkélt az óvatosság és a biztos lábtartás.
A Weberlisch Höli nevezetű barlang közelében irányt váltottam és megtámadtam a 2552 méter magas, a svájci-osztrák határon tornyosuló Riedkopf csúcsot. Na, az idáig vezető nyom is legalább annyira alattomos volt és meredek, mint a barlanghoz levezető. Igazán jó erőnlétet és fittséget kívánt. Itt már meg-megálltam pár percre pihenni és a tájat csodálni.
De persze a hegygerincen elérhető Riedkopf még többet nyújtott: 360 fokos panorámát. Közben megjelentek a felhők, majd a messzi távolból dörgés hallatszott. Úgy éreztem, közeleg a lejtmenet ideje. Késő délutánra érkeztem vissza Gargellenbe. Méghozzá egy egészen pazar tájon.
Ami még érdekes volt, hogy az egész kirándulás alatt nagyon kevés túrázóval futottam össze. Mintha nem lenne annyira felkapott ez a régió. még
Tájképek a Ratikon-hegységről
A Montafon régió egykor hemzsegett a csempészektől. A 19. század elejétől a 20. század közepéig a csempészet fontos bevételi forrás volt. Elsősorban a szegénység és a munkanélküliség idézte elő és akár dinasztiákon át űzték ezt a foglalkozást.
Egy ember akár 25 kilót is elvitt a hátán és kelt át vele éjjel a hegyeken. Ausztriába elsősorban dohányt, gabonafélét, rágógumit, szappant, mosószert és pörköletlen kávébabot csempésztek be. Azért pörköletlent, nehogy a kávébab illata gyanút keltsen a vámosokban.
A szigorú cenzúra elkerülése érdekében a csempészek tiltott könyveket is hoztak Ausztriába. Sőt, cukrot, sót és lisztet is, bár ezek nem voltak kifizetődőek és nagy súlyuk volt.
Svájcba háziállat, vaj, hús, szalonna, prém és marhabőr érkezett. Évente akár 400 szarvasmarha is határt váltott az alpesi hágókon keresztül. Svájcban kelendőek voltak a ruházati cikkek, a cipők, az órák, a dohánypipák, a távcsövek, a porcelánok és a kolompok is.
A furfangosabb csempészek fordítva szegezték fel a talpat a cipőjükre, hogy félrevezessék az vámosokat. Tehát a nyomaik pontosan az ellenkező irányba mutattak. Ha egy vámtiszt a hóban lévő friss nyomokat követte, akkor tulajdonképpen a csempész elől menekült és nem pedig őt üldözte.
Én két zacskónyi aszalt gyümölccsel és némi péksüteménnyel próbálkoztam. Előbb Ausztriából Svájcba, majd vissza. Simán ment. Igaz, visszafelé már a gyomromban rejtegettem nagy részét. Legközelebb izgalmasabb árucikkekkel próbálkozom: levágott kígyófüllel például.
Kilátás a Riedkopfról – talán valamerre erre is kóvályogtak csempészek
A gargelleni hegyek a túrázáson túl hegyi gokartozásra is lehetőséget adnak. Háromkerekű járgányokkal száguldozhatunk lefelé hat kilométer hosszan. Kivéve akkor, amikor lezárják a pályát, mint az én esetemben is. Három napra állt csak le a buli, pont akkor, amikor erre jártam. Pech.
Schruns belvárosa