Legújabb cikkek
- Színes piacok 2024-12-13
- Mókás táblák, feliratok 2024-12-11
- Útvonal értékelő Magyar karika - 10 2024-12-09
- A Pinkától a Muráig Magyar karika - 9 2024-12-06
- Fertő-Hanság és Kőszeg Magyar karika - 8 2024-12-04
- Kemencétől Lébényig Magyar karika - 7 2024-12-02
Buenos Aires szimbóluma és talán legvonzóbb negyede a Boca. A belvárostól három kilométerre terül el. A keményen dolgozó munkásosztály kerülete.
Ám színes házikói, remek falatozói és kultúrális programjai csábítóak. Főutcáját, az El Caminitót ellepik a kávézók, az utcai grillezők, a festők, a tangó táncosok és az ajándéktárgy-árusok.
Olyan, mint egy szabadtéri múzeum. A portrék, bábuk és remek graffitik között megtaláljuk Che Guevarát, Eva Perónt, a pápát és természetesen az argentin népmesei hőst, Maradonát.
Boca egyébként szájat jelent spanyolul. És azért nevezték el így ezt a kerületet, mert a Riachuelo-folyó (ejtsd: riácsuélo) torkolatánál fekszik.
Tulajdonképpen ez a negyed a folyónak köszönheti létezését. Egykor kizárólag hajógyárak működtek itt, a környék házait pedig a gyári munkások lakták. Ezeket a házakat a hajógyártás során felhasznált anyagokból építették, mint például deszkából vagy vas hullámlemezből.
Az El Caminito környéki utcák 1960-ban kapták meg új arculatukat, amikor egy helyi művész tarkabarkára pingálta az akkor éppen lakatlan épületeket.
Boca másik nevezetessége Argentína egyik leghíresebb és legnépszerűbb focicsapata, a Boca Juniors. Mi sem volt tehát természetesebb annál, mint hogy meglátogattam a klub múzeumát.
A remek kiállítást rengeteg fotó és ereklye gazdagította, melyeket az egyesület 1905-ös alapításától napjainkig gyűjtöttek össze. A bejárat előtti sétányon betonba öntött lábnyomok láthatók, melyeket a híres focisták hagytak hátra a rajongók számára. Egyik sem volt lúdtalpas, az biztos.
A stadion előtti, vaslemezből tákolt sorházakat egyaránt sárga-kékre meszelték. Ez ugyanis a csapat színe.
A Boca Juniorst egyébként a munkásosztályhoz tartozó, Genovából emigrált olasz tinédzserek hozták létre. Méghozzá egy köztéri padon, cirka tíz percnyi sétára a mai El Caminitótól.
De a lényeg a lényeg: sikerült jegyet szereznem egy bajnoki meccsre, amelyből hogyhogynem alig láttam valamit.
Véletlenül a B-középbe vettem belépőt, ahová kétszer annyian jutottak be, mint ahány állóhely volt.
A meccs pikantériája az volt, hogy az ellenfél – a Platense – edzője a Boca Juniors történetének legeredményesebb labdarúgója volt. Úgy hívják: Martin Palermo. Nem csoda hát, hogy hatalmas tapssal, énekléssel és üdvrivalgással köszöntötték a nagy sztárt.
Az ezerfejű azonban utána sem állt le. Fáradhatatlanul énekelte végig a mérkőzést. Fantasztikus hangulatot teremtettek. Némelyikük a folyosón tombolt és ugrált a dalokat kísérő dobok ütemére és letojta, mi folyt a pályán. Száz százalék fieszta és partyhangulat.
Rendbontásnak nyoma nem volt. Eleve a stadionba se pénzérmét, se ételt, se italt nem szabad bevinni. Többállomásos motozás van.
A hangulat nem hagyott alább a meccs végeztével. A nép az esti sötétségben áttelepült a környék utcáiba és ott folytatta a fiesztát. Szólt a zene, zászlókat lengettek, grilleztek, élénk életet éltek.
A grillezés argentin hagyomány, a húsokat tanárian sütik meg. Sertésvállból – spanyolul bondiola de cerdo – készült szendvicset kóstoltam és majd elaléltam a gyönyörtől.
Egyébként Argentínában a foci már-már egy külön vallást jelent. Eszméletlen fanatikusak. Megtapasztalhattam a 2022-es világbajnokság egyik győztes meccse után is, Mendozában.
A szurkolók nagyon komolyan veszik a klub iránti hűségüket. Komolyabban, mint gondolnád. Van, aki a végrendeletében azt kéri, hogy a hamvait szórják szét imádott stadionjának játékterére.
Vagy van olyan temető például, ahová kizárólag Boca Juniors drukkereket helyeznek örök nyugalomra. Ebbe a temetőbe természetesen a stadionból hozták a gyeptéglákat. Sőt, a csapat egykori legendáit ide temették újra.
Persze az ország legjobban szeretett, istenként tisztelt hőse is egy focista, Diego Maradona. Aki egykor játszott a Boca Juniors mezében. Különösen Buenos Airesben, de országszerte is rengeteg portrét és graffitit láthatunk róla. Többnyire házfalakról és kőkerítésekről köszön ránk.
Nem csoda hát, hogy felkerestem a mélyszegénységben felnövő egykori legenda szülői házát Villa Fiorito kerületben. Cirka tizenhárom kilométert buszoztam miatta.
Villa Fiorito már nem az a környék, ahol nyugodt szívvel villogtatnám a Rolexemet. Már ha lenne. Sőt, a roskadozó házak, a rozsdás buszmegállók és a szemét tökéletesen leírják a lakók nyomorult helyzetét. Ennek ellenére teljes békében masíroztam Diego házáig, majd pedig gyerekkori csapatának salakos pályája felé.
Maradona egykori otthona azonban teljesen leamortizálódott, a kapun lakat lógott, láthatóan senki nem törődik vele. Pedig az ingatlan rendbehozásával és egy múzeum megnyitásával talán az egész környék fellendülhetne. Biztos vagyok benne, rengeteg zarándok tiszteletét tenné.
Fociőrülteknek melegen ajánlott a Buenos Aires-szel egybeépült kikötőváros, Avellaneda is. Itt két stadion található közvetlenül egymás szomszédságában. Lakói két legendásan rivális csapat, az Independiente és a Racing Club. Kettejük párharcát Avellaneda derbynek nevezik.
Érdekesség, hogy Avellaneda mellett csak Milánó és az uruguayi Montevideo városa mondhatja el magáról, hogy két klubvilágbajnok csapattal rendelkezik. Nem véletlenül hírdette egy tábla: Avellaneda Argentína focifővárosa.
Az Independientét cipőbolti eladók alapították, miután kiváltak egy másik klubból. Pont innen eredeztethető a név is, hiszen az independiente szó függetlenséget jelent. Csak a stadiont látogattam meg.
A Racing az első klub a világon, amely sorozatban hét bajnoki címet nyert. Kizárólag spanyol felmenőkkel rendelkező vasutasok alapították 1903-ban. A nevét egy francia versenyautós magazinról koppintották.
Itt beneveztem volna egy délelőtti idegenvezetős túrába, de a portás egyfolytában csak hitegetett. Látszott, kamuzik. A fél óra várakozásból egy óra lett, majd kibökte, jöjjek vissza délután. Nem tettem.
Avellaneda városa színvonalban átmenetet képez a modern és tiszta buenos airesi belváros és a szegényebb Villa Fiorito között. Ipari és nagykereskedelmi központ. Textilüzemek, húsüzemek, gabonafeldolgozók, olajfinomítók, kohók biztosítanak megélhetési lehetőséget.
Belvárosa kultúrált, főtere parkos, ám pici. A tér egyik sarkán egy cukrászda áll. Fagyi- és sütikínálata egész széles. Viszont a rendelés egészen egyedi. Talán tipikusan argentin.
Először a tölcsér-papírkehely problémát kell eldönteni. Aztán irány a kassza. Majd a nyugtával a kézben irány a fagyis pult. Ugyanis meg van szabva, hány gombóc mehet egy tölcsérbe. Az ár nem a gombóc mennyiségétől függ, hanem a tölcsértől, illetve a papírkehelytől. Harmadik opció is van: ha bödönnel kérsz, akkor az árat súly alapján számolják ki.
Öt napot töltöttem Buenos Airesben. Innen Uruguayba hajóztam. Előtte azonban átéltem egy kis argentin furcsaságot. A hajóállomás jegyirodájában lefoglaltam a jegyet, ám utána átküldtek a váróterem pénztárába. Itt került sor a fizetésre. Kétszer álltam sorba.
Aztán harmadszor is, a vámosoknál. Miután lefotóztak, ujjlenyomatot vettek, majd többen átböngészték az útlevelemet, megkaptam az argentin kilépőpecsétet.
Hál’ isten, ugyanis belépőpecsétem nem volt. Néhány héttel ezelőtt, miután átkeltem a patagóniai prérin, az argentin határőr csupán egy füzetbe írta fel a nevemet. Csak feltételezem, hogy aztán bekerültem valami adatbázisba. Hogy változnak a procedúrák egy országon belül!
Az uruguayiak amúgy másodpercek alatt az útlevelembe pecsételtek. Különleges, hogy mindkét ország vámosai argentin oldalon szolgálnak.
Argentínát nem hagytam el végleg, az ország északkeleti régiójába, a híres Missionesbe tértem vissza. De erről majd később…