Luxemburgban hosszabb pihenőt tartottam, alaposabban fel akartam térképezni ezt a miniállamot. Az elején illedelmesen leszögezném, hogy az “o” nélküli név az országot jelöli, – tehát Luxemburg – míg a főváros “o”-val írandó – vagyis Luxembourg. 

Felfedező programomat Luxembourgban indítottam be, mely szerfelett különleges és kontrasztos: az épített környezet mellett megtalálható a szurdok és a park, a középkori stílus modern ingatlanokkal randevúzik, ráadásul a megannyi nép és beszélt nyelv roppant mód kozmopolitánná teszi.

Amellett, hogy több szintes, a természet és a beépített területek egymásba fonódnak. A helység a dombtetőkre épült, de a folyók a hetven méter mély katlanban kanyarognak. A púpokat, vagyis a székhely különböző pontjait magasztos hidak kötik össze.

No, de menjünk sorjában: egy gyalogtúra keretében először átfésültem az Alzette (ejtsd: Álzet) folyó várostól délre eső, erdős szakaszát. Aztán bebuszoztam a centrumba, ahol a természet ismét elcsalt: a robosztus szobrokkal díszített bank épülete mögött, a szurdok párkányán csavarogtam, majd lelépcsőztem a mélybe. Madárcsivitelés, vakondnyekegés, eget eltakaró sűrű lombozat és nyugalom. Nem tűnik fel, hogy lakott területen dzsesszel az ember. Egészen addig éreztem ezt a hatást, amíg bele nem futottam néhány munkagépbe, amelyek hídfelújítás címszóval zavarták a természet csendjét. Aztán a völgyben az Alzettebe torkolló Petrusse (ejtsd: Pétrüsz) patakot követtem folyásiránynak ellentétesen, mielőtt visszamásztam volna az utcaszintre.

A szökőkutas kacsaúsztatóval hetvenkedő Edith Klein ligetet keresztezve andalogtam be a központba. A Roosevelt körútról elbűvölő kilátás nyílt az alattam fekvő, virágokkal és zászlókkal díszített, precízen nyírt kertre, a zöldbe borult völgyre, valamint a két viaduktra.

Luxembourg, kilátás a város kertjére

Pár ugrással arrébb az egykori kormányzói palota és a jelenlegi önkormányzat épülete előtt szalutáltam. Az 1613-ban emelt gótikus Notre Dame katedrális szintén kamerám elé tárult. Eredetileg a jezsuiták birtokolták, de miután lekoccoltak, Mária Terézia odaajándékozta a városnak és lett belőle plébániatemplom.

Elsétáltam a gyönyörű homlokzatú nagyhercegségi palota előtt, melyet szigorú, díszegyenruhába öltözött katonák őríznek. Az egyik erkélykorláton Luxemburg címere sasol, amelyen egy koronát viselő vörös oroszlán pózol egy kék-fehér csíkos háttér előtt. A hajlékot sajnos csak kívülről szemlélhettem, pedig szívesen megittam volna egy bambit őfelségével. Idegenvezetésre júliusban és augusztusban nevezhetünk be.

Nagyhercegségi palota

Luxembourg legrégebbi kocsmájáról, a Szent Mihály templomról és a kazamatákról sem feledkeztem meg. A két bunker közül, csak a Bockba válthattam jegyet, a Petrusse ottjártamkor zárva volt. A kazamata egyébként bombabiztos búvóhelyet jelent.

Az első luxembourgi alagutakat a spanyol uralom idején tákolták 1644-ben, majd később az addigi huszonhárom kilométernyi földalatti labirintust a híres tervező, Vauban (ejtsd: Vuban) – akiről a hetedik fejezetben már regéltem, vagyis itt: Ardennek – megnagyobbította, majd az osztrákok tovább bővítettek rajta. Mélysége negyven méter. Ezek a kazamaták a korszerű várépítést képviselték, megakadályozták az egyre fejlettebb és erősebb lövedékeket. Háború esetén nemcsak lőállásként szolgált, hanem többszáz katona szállásaként is. Vizet egy negyvenhét méter kútból nyertek. A hozzátartozó várat a kazamaták egy részével együtt 1867-ben lebontották, csupán tizenhét kilométernyi szakaszt hagytak meg.

Luxembourg – a háttérben, a kép jobb oldalán láthatók a Bock kazamaták kőfalai, előttük a St Jean templom

Az egykori bunkiból leszállingóztam az Alzette folyóhoz, majd annak mentén expedíciót vezettem a metropolisz alacsonyan fekvő pontjaihoz, mint például az Eich kapuhoz, a St Jean templomhoz és a közelében elterülő Grund kerülethez.

Luxembourg hallatán talán üzletemberek és irodaházak tömkelegére asszociálnánk, de nem: változatossága játszva teremt elfoglaltságot, megéri erre csavarogni.

Luxembourg, két szint az Alzette fölött

Másnap költségbe vertem magam és felderítettem a vidéki Luxemburg egy szegletét. Tömegközlekedésre hagyatkoztam, fél óra alatt majdnem átutaztam a miniállamot.

Az északi térség leghíresebb és legnagyobb attrakciójával kezdtem, ami nem más, mint a német határ közelében őrködő Vianden vár. A pénztáros egy magyarul elpöttyintett “jó napot” és “köszönöm” után átnyújtotta a jegyet. A várat a 11-14. század között alkották egy római kori erőd alapjaira. A román és a gótikus időszakok egyik legnagyobb feudális rezidenciája Európában. A 19. században a holland király elpasszolta a várat egy fűszerkereskedőnek, – akkor még így hívták a drog dílert 😉 – aki aztán a bútoroktól a tetőcserépig minden mozdítható tárgyat megvételre kínált. A luxemburgi nagyhercegek nem hagyták elpusztulni a kérót és 1977-ben visszavásárolták, majd felújították.

A vár termeiben egy kiállítást bámulhatunk, illetve ha jókor vagyunk jó helyen, akkor várjátékokat is élvezhetünk.

Miután végigcsoszogtam a palotán, túrára adtam a fejem. Az eső persze szemerkélt egész nap, de a csúszós erdei ösvény sem gátolt meg abban, hogy tizenöt perc alatt a szomszédos dombtetőre kússzak. Az erődöt magába foglaló zseniális panorámát a szívembe zártam.

Vianden vára

A szűk völgyben, dombok között meglapuló község hangulatos és meseszép. Az Our (ejtsd: Or) folyó szeli ketté, egyetlen kőhídján virágok tündökölnek, macskaköves utcáin régi épületek sorakoznak. Néhanapján pedig kilyukad az égi dézsa: mintegy húsz percre hirtelen félelmetes mennyiség lepte meg Viandent.

Vianden, utcakép

A Müllerthal régióban fekvő Echternach (ejtsd: Ehternáh) következett, de bíztam abban, hogy a buszmenetrend esélyt kínál a némileg útbaeső Beaufort (ejtsd: Bufor) kastélyra. Nem kínált. Echternach kárpótolt mindenért.

Középkori hangulatú település, néhány sikátor és műemlék emlékeztet erre. Egy lusta délután elég a megismerésére. Régen városfallal rendelkezett és itt-ott még megfigyelhetőek a maradványok. A húsz torony közül csak öt maradt meg.

A főtér igazi kincs, jópár színes épület ékesíti. A legszebb közülük a gótikus városháza. A tértől kissé arrébb emelkedik a román stílusú apátság, ahol Szent Willibrord püspök nyugszik. Megkukkantottam a kriptát és tisztelettel jelentem, hogy nem hiányzik a kezéről a Rolex.

Echternach

Még a délután folyamán kerítettem időt arra, hogy a Müllerthal természeti szépségét is megcsodáljam. Consdorfban (ejtsd: Konszdorf) szálltam le a buszról és egy brutálisan dagadt kerülőt megtéve ereszkedtem le a szurdokba. Ezúttal megbuktam térképolvasásból. De nem bántam, mert érdekes sziklaformációkra és apró tavakra bukkantam. Pár kilométerrel később az erdei ösvény bevezetett az óriás sziklafalak birodalmába. A fél méternyi széles, egyenként öt-tizenöt méter hosszú, falak közötti járatokon képtelenség fotózás nélkül átszaladni. A kőkolosszusok tövében megbújó barlangok szintén csalogatóak.

 

Résnyi út a sziklafalak között

Aztán elbarangoltam a Schiessentümpel (ejtsd: Sísszentümpel) vízeséshez. A felette átívelő kőhidat és a partot nyirkosságot kábítószerként élvező, élénk zöld növényzet borítja. Mintha tündérország lenne. A táj látogatását receptre kéne írni, a heti oxigénadagot septiben beszippanthatnánk. A gyógykúra befejeztével gyalogszerrel, a rövidebb úton tértem vissza Consdorfba, majd felszálltam az utolsó Luxembourgba tartó buszjáratra.

Schiessentümpel vízesés

A fővárosban szomorúan vettem tudomásul, hogy az egyetlen élelmiszer bolt is bezárt már. Szombat este volt. A vásárlás azért lett volna fontos, hogy a másnapi kerekezésnek ne éhgyomorral kezdjek neki. Egy étteremben hogy, hogy nem, mellém szegődött a szerencse, kalapemeléssel köszöntöttem: a vacsorára kinézett spagettim mellé szolgáltak fel kenyeret, melyeket precízen elcsomagoltam reggelire.

Egyébként luxemburgi csavargásom során értetlenül álltam azon tény előtt, hogy a belvárosi közérten kívül nem láttam más hasonlót. Pedig lejártam a lábam mind a székhelyen, mind Viandenben és Echternachban. A campingemtől nem messze, egy hentes kínált némi pékárut, de a választék szegénységéről inkább nem ecsetelek.