Végigmentem a Königsjodleren! És erre büszke vagyok. Van, aki a Váci utcán megy végig, én egy kicsit bonylultabb útvonalat választottam. Nagyobb kihívást kerestem. A Königsjodler ma már fogalom, természetet és magas adrenalin szintet imádók körében közismert.

A salzburgerlandi Bischofshofen és Hinterthal között elterülő Hochkönig hegység pazar panorámát kínáló, de embertpróbáló ösvénye már régóta nem hagyott nyugodni. Ausztria egyik leghosszabb via ferratájáról (olaszból lefordítva: via = út, ferro = vas), azaz fix drótkötéllel biztosított sziklamászó terepéről van szó.

De ne szaladjunk ennyire előre, hiszen a környéken töltött három teljes nap alatt másra is szenteltem időt, illetve felavattam az új sátramat.

Még otthon gugli inasom segítségével feltérképeztem egy hegymászó sulit Saalfeldenben, éppen ezért ezen a településen foglaltam szállást. Egy csütörtöki napon, amint megérkeztem a városkába, tüstént felkerestem őket, mert egy túravezetőt akartam bérelni a via ferratához. Korábban már másztam hasonló pályákat, de az eddigiekkel ellentétben ezt nem mertem egyedül bevállalni. Az interneten feltüntetett címen azonban nem volt semmilyen suli. Gondoltam, jól kezdődik. Úgy tudtam, Ausztriában nem szokás így félrevezetni az embereket.

Aztán szállásadóm közreműködésével a neten kikerestem a telefonszámot, majd a hegyi vezetővel megbeszéltem ezt a küldetést. Vasárnapra tűztük ki az akciót, amelynek nem adtunk fedőnevet. Egyben világossá vált, hogy valami holland ifi jégkorongcsapathoz fogunk csatlakozni.

Saalfelden főtere

 

Hogy egy kicsit felkészüljek az erőpróbára, pénteken elmentem a Steinernes Meer hegység irányába kirándulni. Délutánra esőt jósoltak az okosok, így nem vittem magammal semmi kaját. Gondoltam, pár óra után úgy is le kell jönnöm a hegyről. Először eljutottam a szikla tövébe épített Palfen remetelakhoz és kápolnához. A remetelak ma is funkcionál, de csak egyetlenegy remete rejtőzik benne. Az első lakó egy ferences rendi szerzetes volt a 17. században. A mellette álló kápolnát meg egy nő építette, hogy megemlékezzen világgá ment férjére.

Palfen kápolna

 

Aztán egy kevés emelkedés után, nagyjából két óra gyaloglást követően egy hüttébe botlottam a Steinalmon. Épp jókor, mert már eléggé megszomjaztam. A hütte előtt terpeszkedett egy fa vályú, ahová friss, hideg víz csobogott. Be is burítottam vele az arcomat. Annyira jól esett inni az üde nedüből, hogy alig bírtam abbahagyni. Aztán a biztonság kedvéért vettem három almát, meg egy kis üveg vizet. Hat eurót fizettem érte. Az alma darabonként egy euróba került, de annyira soknak tűnt, hogy elkezdtem értetlenkedni. Végül két euróért vettem hármat. Úgy látszik, kihasználják, hogy fenn a hegyen rajtuk kívül nincs más hütte.

Egy kis pihi után toltam a túrát tovább. Ekkor már bőven huszonöt fok fölötti hőmérsékleten izzított a nap. Kisvártatva megint találtam egy fa vályút ezúttal az erdő közepén. A földből egy keskeny csatornán keresztül folyt bele friss, hideg víz, majd onnan a számba. Húúú, már emiatt megérte túrázni. Teljes felüdülés.

Fa vályú Steinalm közelében

Kora délután értem el a sziklás övezetet, de az eső eljövetelére még semmi sem figyelmeztetett. Így tovább követtem az elég meredek, de kijelölt útvonalat, a Breithorn csúcs keleti falán. Innen jól látszott a Sommerstein mészkőtorony, meg az alatta megbúvó Riemannhaus hütte, a kívánt desztináció. Már jó magasan jártam, de még messze a céltól, amikor már csak egy almám maradt, de megéheztem és megszomjaztam. Próbáltam tartogatni az almát későbbre, gondoltam, csak felérek a Riemannhaushoz. Csakhogy közben elvesztettem a turistajelet és hirtelen nem tudtam, merre tovább.

Először elindultam visszafelé, hogy megtaláljam az elveszett jelet, de egy meredek pontnál nem tudtam lemászni. Felfelé könnyebben megoldottam ezt a problémát. Nem maradt más választásom, mint újból felfelé. Közben ráléptem egy nagy kőre, ami nem állt stabilan, így lerúgtam a hegyről. Időben leléptem róla, de fogtam a fejem, ahogy a szikladarab zúdult le a hegyoldalon. Nem akartam kőlavinával meglepni a Steinernes Meer lábánál élőket.

A beígért eső csak nem közeledett. Már eléggé a fellegekben jártam, így nagyon ráfáztam volna, ha bejön a meteorológusok jóslata. Ettől függetlenül szorgalmasan kémleltem az eget, mert a klíma gyorsan változik. Már a kiszáradás felé közeledtem, amikor végre találtam egy turistajelet lefelé. Már nem érdekelt a csúcs és a hütte, le akartam érni minél előbb, hogy ehessek és ihassak.

Sommerstein mészkőtorony

Ereszkedés közben megint elhagytam a turistajelet, így kénytelen voltam én kiválasztani az útvonalat. Nagy nehezen lejutottam egy teljesen murvás és kőtörmelékes részre. Csúszott rendesen a talpam alatt, és ezt tökéletesen kihasználva haladtam lejjebb. Ekkor már teljesen ki volt száradva a szám. Ahogy megtöröltem a pólómban, sárgás bőr jött le róla. A gyomrom is kiürült, ezért elmajszoltam az utolsó almát is.

Eltévedtem egy törpefenyős területre, ahol rábukkantam egy ösvényre, de zsákutcának bizonyult. Nem igazán láttam azt a bizonyos fényt az alagút végén. Két lehetőség közül választhattam: vagy visszamászok felfelé és akkor talán kikerülöm a fenyvest, vagy átvágódok a bozótoson. Utóbbit választottam, de nem vetettem cigánykerekeket örömömben. Ágról ágra lépkedtem, vergődtem, estem-keltem. Néha fenéken csúszva araszoltam a gallyak alatt, amelyek ösztönzőleg jól megcsapkodták a pofámat és a térdemet. Mintha valami agyament kiképzésen vettem volna részt. Még a fülembe is tűlevelek kerültek. Ráadásul azt a kevés energiát simán elhasználtam, amit az alma adott. Nagy nehezen sikerült kivergődnöm a törpefenyők közül.

Egy kis kószálás után elérkeztem egy szikla pereméhez. Nagyjából három méter magas lehetett. Hogy utat keressek lefelé, ráléptem a szélére, de nem vettem észre, hogy a perem márványsimaságú. A talpam azonnal csúszkálni kezdett rajta. Hirtelen tehetetlenné váltam. Leültem és megpróbáltam kikúszni a szélről, de nem ment. Semmit nem értem el, amiben meg tudtam volna kapaszkodni. Így hát leestem. Legalább megtapasztaltam, milyen lehet lezuhanni valahonnan. Én speciel reflexszerűen becsuktam a szememet. Szerencsére épségben landoltam, de csak félig telt meg a pohár. Ugyanis még nem látszott a cél.

Ereszkedés közben egy patak kétszer is keresztezte az utamat. Nem érdekelt a murvás talaj, kortyoltam egyet a folyásból. Persze maga a kissé koszos víz sok energiát nem adott, íze miatt sem lett a kedvenc italom, de úgy öt percre megoldotta a gondokat. Az éhhalál kerülgetett, lényegében csak vánszorogtam lefelé. Bíztam abban, hogy majd meglátok valakit, aki megsajnál egy kis itókával. Ilyen egészen a parkolóig nem történt. Akivel ott találkoztam, az meg nem hozott magával vizet.

Ekkor vettem észre, hogy a parkoló végülis Saalfelden határát jelentette. Egy teniszklub került az utamba először, ahol végre kiihattam a csapot, valamint megleptem magam egy salátatállal. Furán nézhettek rám a klub dolgozói, pláne, hogy a mosdót gyakran látogattam. Megmenekültem, de a kiszáradást nem lehet ilyen könnyen elintézni. Ahogy ballagtam a szállásom felé, ismét szomjas lettem. Szobám csapját is szépen megcsapoltam. Este az étteremben a vacsora mellé még legurítottam egy liter üdítőt. Persze, ennek a hatása is elmúlt, mire újfent a szálláson találtam magam. Az ivókúra folytatódott.

Persailhorn és Breithorn csúcsok a Steinernes Meer hegységben

Reggelre sem lett jobb a helyzet, rendszeresen kiszáradt a szám. Körbenéztem Saalfeldenben, majd elsétáltam a közeli Zell am See-be. Délben egy kevés eper, pár üveg üdítő és egy adag fagyi hozott rendbe. Lett helyette viszont izomlázam. Eredetileg szörfözést terveztem a Zeller See-n, de szerencsére nem fújt a szél. Szerencsére, mert az izomláz miatt nem bírtam volna, meg lefárasztottam volna magam a via ferrata előtt. Helyette egész nap csak lazítottam, süttettem magam a tóparton, meg lófráltam a belvárosban. Este hamar ágyba zuhantam, mert másnap hajnali 5:30-ra jött értem a kapitány.