Ahogy korábban említettem volt, lebeszéltem egy kajaktúrát Bario dzsungeleiben. Míg vendéglátóimnál lazítottam az első este folyamán, megjelent az a srác, aki a szálláshoz jövet felengedett motorjának hátsó ülésére. Ő volt a kommunikátor köztem és a túravezető között.

Azért keresett fel, mert a túravezetőm nem vállalta az erdei alvással egybekötött kajaktúrát. Csalódásomnak adtam hangot, egyben felvetettem, hogy elmennék egyedül. Elsőre belement a srác, de aztán mégsem. Nem akartak magamra hagyni a dzsungelben. Végül nagy nehezen összehoztuk, de az éjszakázásból nem lett semmi, csupán egy napra ruccantunk ki.

Egy dögmeleg délelőtt két felfújható csónakkal és a Pa Umorban felszedett vezetőmmel a fedélzeten gurultunk el a Dapur folyóhoz. Mindössze hat-hét kilométerre jártunk az indonéz határtól.

Amíg a srácok felfújták a tutajokat, terepszemlére indultam. Egy rozoga gyalogos függőhídba botlottam, amelyet pár hónappal ezelőtt megrongált az árvíz. Nem dőlt szét teljesen, de a folyással ellentétes oldal felé eléggé lejtett. Óvatosan totyogva leküzdhető. Ami viszont ennél is érdekesebb, az a híd főjénél kiszögelt tábla, mely arról árulkodik, hogy a híd építése egy olajtársaságnak köszönhető. Felmerült bennem a gyanakvó kérdés: mit keres egy olajtársaság az erdő szélén és miért barkácsol egy átjárót egy folyó fölé? A kérdés költői maradt.

Megreccsent híd

Aztán levonszoltuk a partra a kajakokat és hozzáláttunk a lapátoláshoz. Mivel nem gyorsfolyású folyóról volt szó, az első pár órában folyással ellentétes irányba eveztünk. Széles, kacskaringós, sekély vizen lapátoltunk egyre mélyebbre. Viszont pont a szélesség miatt nem éreztem az igazi dzsungel hatást. Ráadásul az állatvilág sem adta tiszteletét.

Bario környéke, beleértve a Dapur partvidékét azon kevés maláj területek közé tartozik, ahol az esőerdő elsődleges. Elsődleges az, amely eredeti állapotban él és virul, amihez ember nem nyúlt hozzá, nem pusztította sem tűzvész, sem világháborús bomba. Bario lakói nagyon büszkék erre és komolyan veszik. Kevésbé vidám történet egy szumátrai orrszarvú csapat eltűnése. Állítólag a vándorlásaik során régebben fel-felbukkantak Bario környékén.

Majd eljött az ebéd ideje. Bár szállásadóm kizárólag kajával engedett el, kalauzom is két főre hozott eledelt. Hal, csirke, rizs, ismeretlen zöldségek, banán és még több rizs. A kópé lyukat kotort a folyópart homokos falába, begyűrt némi gallyat és már égett is a tűz. Föléje két ágból kajatartót készített, arra raktuk rá a csirkét. Ahogy illik.

Elmesélte, hogy mindenkinek van saját jele a dzsungelre, amit a tájékozódás megkönnyítése érdekében és hogy hazataláljanak, belevésnek a fába. Ha nincs fa, akkor a növényeket a haladás irányába törik el, ha visszafelé jövet megtalálják az eltört ágat, az ellenkező irányba fordítják. Azt is megtudtam, hogy az egyik legnagyobb csemegéjük a bambuszba töltött majom mell. Mit meg nem adtam volna egy majom mell katonáért. A srác is már puskával vadászik, bár a kisebb állatokat, madarakat még elkapja fuvócsővel.

Kajak parkoló a dzsungelben

Kajaszünet után a folyás irányában lapátoltunk tova. Szépen lassan, mint maga a folyó. Az állatvilág annyiban gazdagodott, hogy egy kontyos kócsag pár repkedett előttem. Amint a közelükbe értem, tovaszálltak. Aztán egy szitakötővel játszadoztam, Nagyon le akartam lőni fotógéppel, de nem nagyon hagyta magát. Jó pár órán át csorogtunk, néha átbújtunk egy-egy rozogának tűnő, gyalogos függőhíd alatt, majd kikötöttünk egy terepjárókat is elbíró hídnál. Méghozzá egy korszerűbb, pallókkal fedett, egynyomsávú átjárónál. Régebben állt itt egy fából készült rokona, de lerombolta az ár.

Híd a Dapur folyón

A bariói édes otthon már várt vacsorával. A menüt természetesen a kertből állították össze: vaddisznó, rizsa és zöldségek, meg rántott banán. Desszertnek meg tarap. Kezdtem úgy érezni magam, mint Magyarországon, ahol vendégségben illik teletömnöd magad kajával. Itt sem nagyon lehetett megúszni vagy kis adagot kérni. Szerencsére nem, teszem hozzá.

Ezúttal nem én voltam az egyetlen vendég az asztalnál. Egy Kuala Lumpurban élő kínai származású pár csatlakozott, akik nem beszélnek kínaiul, az angolt használják a mindennapokban. Eljöttek Barióba feltérképezni a bennszülött világot. Hozzám hasonlóan ők is pofára estek.

Elég nehéz volt másnap reggel itthagyni a melegszívű kelabitokat, a csendet, no meg a dzsungeltúrázás és az erdőben alvás lehetőségét, de Borneó más tájait is fel akartam fedezni.

ATM egyébként nincs a faluban, viszont tervben már létezik. Úgyhogy mielőtt idetévedsz, szerelkezz fel készpénzzel. Wi-fi csupán az internetes házban elérhető.

Tettel, vagyis egy hagyományos tűzhely a hosszúházban – a vaddisznó nem itt főtt

A másnap reggel némi szerencsejátékkal indult: kifuvaroztattam magam a reptérre és megpróbáltam jegyet váltani a Miribe tartó aznapi járatra. Bebuktam, viszont összehoztam egy közvetett utat Marudi érintésével. Ahogy idejövet, most is megmérték a súlyomat hátizsákostul, mielőtt átnyújtották volna a beszállókártyát.

Az ég kevésbé volt felhős, és ahogy suhant a gép a maláj-brunei határ fölött, tökéletesen látszott, melyik ország miből él. Brunei az olajból, ezért a dzsungel szinte érintetlen, csak a sűrű zöld lombozat mutatkozott. A maláj területeket viszont ellepték a pálmafa ültetvények és a földutak. Szomorú látványt nyújtottak a ledózerolt domboldalak.

Volt dzsungel, nincs dzsungel – bár nem a legjobb fotó, a képen javarészt pálmafa ültetvények láthatók

Velem utazott egy bariói legény, aki aktív progromokat szervez a falujában és az az olasz vándormadár, aki szomszédom volt a hosszúházban, Barióban. Ha már így összejöttünk, együtt töltöttük a következő pár órát. 

Átszállás céljából először együtt landoltunk a semmi közepén elterülő Marudi repterén, majd következett egy húsz perces repülőút a szomszédos Miribe. 

A bariói srác nagybátyja felvett minket a reptéren, majd Miri központjába érve elugrottunk együtt ebédelni. Hol máshol flamóztunk volna, mint a piacon. Majd az olasz sráccal bekopogtunk egy hostelbe, ahol megszálltunk egy éjszakára.

Miri nem igazán turistalátványosság. A kínai templom, a tengerpart, a folyami cölöpházak, a hal piac, a kézműves piac és a betondzsungel kevésbé vonzzák a fényképezőgépeket. Miri egy nyüzsgő, kozmopolita város, ahol a kínai eredetű populáció jól elfér a muzulmán és a keresztény lakosság mellett. A feliratokon kínai és latin betűk ficeregnek. Némi éjszakai élet felfedezhető, van hol berúgni, mint például a központtól délre fekvő Jalan Melayu körzetében.

Általában a maláj városokról megállapítható, hogy építészeti szempontból hiányzik az autentikusság, a régiesség. Ez leginkább a földrengéseknek és a világháborúnak köszönhető.

Miri, festmények a kínai templom külső falán – az egyik eléggé pikánsra sikerült

Miri, Tua Pek Kong kínai templom

 

Miri, kajáldasor