Legújabb cikkek
- Színes piacok 2024-12-13
- Mókás táblák, feliratok 2024-12-11
- Útvonal értékelő Magyar karika - 10 2024-12-09
- A Pinkától a Muráig Magyar karika - 9 2024-12-06
- Fertő-Hanság és Kőszeg Magyar karika - 8 2024-12-04
- Kemencétől Lébényig Magyar karika - 7 2024-12-02
Paraguay sötét ló volt a szememben. Keveset hallottam róla korábban. Mégis izgatottan vártam a pillanatot, hogy megismerhessem a tájait és a kultúráját. Felfedezésre készültem. Arra számítottam, találok olyan különlegességet az országban, amiről tényleg senki nem tud, maximum a helyiek.
A Paraná folyó partján elterülő Encarnaciónnál (ejtsd: enkárnászion, jelentése: megtestesülés) csörtettem be az országba. Szó szerint, ugyanis a folyó túloldaláról, vagyis az argentin Posadas városából induló menetrendszerinti busz otthagyott a paraguayi határállomáson.
Már az argentin vámbódéból kilépve is futottam az amúgy rozoga járat után, a paraguayi átkelőn viszont esélyt sem adtak, hogy visszaugorjak rá. Még jó, hogy magammal vittem minden cuccomat, amikor leszálltam.
Ekkor megállapítottam, a paraguayi tömegközlekedés nem túl utasbarát. Várjam meg a következő buszt – tanácsolták ott a helyiek. De nem jött.
Így hát elgyalogoltam a cirka négy kilométerre fekvő belvárosba. Encarnación első házai és üzletei egyébként összeépültek a határállomással, szóval lakott területen, rengeteg autó- és motorszerelő mellett elhaladva talpaltam a cél felé. A feltorlódott hatalmas kocsisort elhűlve vettem tudomásul.
Az első lecke Encarnación központjában, az egyik pénzautomatánál ért, de megbuktam. Hirtelen ugyanis nem tudtam nyolcezerötszázzal szorozni. Pedig jó lett volna képben lenni az árfolyammal, illetve, hogy mi mennyit ér Paraguayban.
Végül kivettem kilencszáz-ezer pesót. Ám elsőre azt hittem, csupán kilenc darab százast kaptam. Kiderült, a “száz” számmal, az “ezer” pedig betűvel, függőlegesen lett rányomtatva. Utóbbi nem tűnt fel eleinte.
Aztán a megmaradt argentin pesómat szerettem volna eladni, de kevés pénzváltó mutatott hajlandóságot az üzletre. Egy megsajnált, de legalább sokat buktam rajta.
Nem csoda: a világ egyik legértéktelenebb valutája kinek kell? A gyenge váltási árfolyam egyébként megszűntette az egykor virágzó argentin ügyeskedési turizmust, mely szintén pénzt váltani jött Paraguayba.
Egy viszonylag korrekt hostelben kötöttem ki. Jó fej személyzet, felszerelt konyha, remek társalgó, árnyékos terasz és egy okénak mondható szoba fogadott.
Igaz, a közös mosdóban összeakadtam néhány megfáradt csótánnyal. Talán a budiszag nyírhatta ki őket. A személyzet természetesen megoldotta a problémát.
A hostelben kiállított prospektusokból próbáltam ötleteket és információkat gyűjteni a csavargásomhoz. Így esett a választásom három jezsuita közösség romjaira, egy folyó közepén kialakult homokdűnés szigetre, egy gazdagon faragott városi templomra, egy dzsungel medencéire, egy ősi sziklarajzra és egy brutális vízesésre.
De Encarnaciónt sem hagytam ki.
Feltűnt például, hogy a hostelhez közeli iskolában a nebulók már reggel hétkor sorba álltak, ám este kilenckor még jópáron lógott az iskolatáska és az egyenruha. Néhányan még röplabdáztak is a suli udvarában.
A belvárosban nincsenek nagy élelmiszerboltok, az áruválaszték szegényes. Viszont Argentinával ellentétben, ha ki van írva valami, akkor az van.
Például az egyik butik kirakatán ott ficegett az adidas jel. Bementem nézelődni és tényleg árultak adidas cuccokat. Argentínában nagy eséllyel azt mondták volna, hogy a covid előtt volt csak.
Encarnación homokos strandja szenzációs, ez a város legnagyobb attrakciója. A Paraná folyó vize fürdésre abszolút alkalmas, igaz nagyjából derékig ér. Jólesik a párás, meleg időben.
Az itt átélt naplemente egészen varázslatos. A strand körül néhány söröző és falatozó színesíti a képet.
Találkoztam például München sörrel és egy Austria nevű bárral. Sőt, egy néhai ivó homlokzatára magyarul is kiírták, hogy “sör”.
Encarnación egyébként egy karneválváros, külön utcarészt hoztak létre a parádéknak és lelátóval is felszerelték. Csakhát nincs minden nap karnevál. Ejnyebejnye!
Encarnacionból indultam el a vidéki kirándulásomra. Ehhez bemelegítésként a buszpályaudvart céloztam meg, ahol felszállás előtt a wc-s nénit és a sok kajaárust is kikerültem.
Először a Jesús de Tavarangue (ejtsd: hészúsz dé távárángé) nevezetű, egykori jezsuita misszióhoz zötyögtem el egy átszállással.
A jezsuiták a 18. század során harminc falut építettek, melyek összesen cirka százötvenezer guaraní indiánnak adtak otthont. Romjaik a mai Brazíliában, Argentínában és Paraguayban találhatók. Nem az indiánok romjaira gondoltam, bár tulajdonképpen azok is. Szóval Paraguay területén nyolc ilyen misszió létezik.
A jezsuiták célja ezekkel az volt, hogy megkereszteljék a guaraníkat, új életformára tanítsák őket, valamint hogy menedéket nyújtsanak a spanyol és portugál rabszolgahajcsárok elől.
Ez azt jelentette, hogy az addig dzsungelben élő indiánok beköltöztek a missziók, más néven redukciók falai közé. Ott különböző mesterségeket tanultak, növényt termesztettek, állatokat tenyésztettek, kereskedtek a külvilággal és természetesen az újonnan felvett vallásukat gyakorolták. Szabadidejükben a playstationt nyomogatták.
Első számú forgalmazott termékük a mate nevű gyógynövény volt. Minden egyes missziót egy guaraní főnök, vagyis egy cacique (ejtsd: kákiké) irányított, de őt is a jezsuiták ellenőrízték.
Maga a Jesús de Tavarangue misszió 1685-ben létesült egy másik területen, de a sorozatos támadások miatt átköltöztették a jelenlegi helyére.
A többi jezsuita községhez hasonlóan a főtér játszotta központi szerepet, ide építették a templomot, köréje pedig a lakóházakat, a műhelyeket, az iskolát, a temetőt és a kerteket.
Jesús de Tavarangue különlegessége az építészeti stílusban rejlik: míg a többi misszió templomai leginkább a barokk vonalait követték, addig itt az úgynevezett mudéjar stílus jegyeihez igazodtak. A mudéjar stílus Spanyolországból ered és téglát alkalmaz kő helyett. A keresztény és a muszlim világ ötvözését jelenti, vagyis reneszánsz, gótikus és mór díszeket tartalmaz.
A komplexum soha nem készült el teljesen. A spanyol és portugál egyesített haderő 1767-ben űzte el vagy ölte meg a lakókat, majd rombolta le az egész kócerájt.
Jesus de Tavarangue település közelében áll egy másik jezsuita redukció, a barokk stílusú Santísima Trinidad.
Paraguay legjobb állapotban fennmaradt missziójáról van szó. Ez volt a legutolsó jezsuita-guaraní közösség és nyolc hektáron terült el. 1706-ban kezdték építeni és hat évvel később lett kész. Vörös köveket használtak fel ehhez.
Egykor háromezer guaraní indián és két pap élt a falai között. Trinidad rendelkezett a legnagyobb templommal. Faragott díszei között angyalok, istenek, környékbeli virágok és gyümölcsök láthatók.
A templomtól keletre húzták fel az egyaránt húsz méter hosszú indiánházakat, melyek pici lakásokra voltak felosztva és melyeknek a boltívei ma is láthatók.
A redukció rendelkezett egy négyszög alapú toronnyal is, melynek szerepe mindmáig tisztázatlan. Első ránézésre őrtoronynak tűnik, ám egyes feltételezések szerint haranglábként szolgálhatott.
A mindennapi élethez hozzátartozott, hogy a polgárok hajnali négykor, dobszóra keltek. Vagyis a dobos még előbb. Az ágyból a templomba masíroztak. Ezután a gyerekek elkészítették a reggelit, majd tanulni mentek vagy az állattartásban segédkeztek.
Három nyelvet sajátítottak el: a guaranít, a spanyolt és a latint. A nők feladata volt a főzés és a fonás, de rájuk bízták a kerámia edények készítését és a baromfiudvar menedzselését is.
A közösség legfontosabb terménye a maté gyógynövény volt, mely valutaként is szolgált. Az egykor teljesen önellátó missziót két évszázaddal az 1768-as kitelepítés után fedezték fel újra.
Utóbbi műemléket egyébként gyalog, a tíz kilométerre fekvő Jesus de Tavarangueből közelítettem meg a buszjárat hiánya és a gyérforgalmú útszakasz miatt. Majd kitikkadtam a hőségben.
A kellemes naplemente már újfent Encarnaciónban ért.
