Kétnapos hegyitúrát terveztem be a Bellunói Dolomitok Nemzeti Parkban, az éjszakát pedig egy bivakházban szerettem volna eltölteni. Még soha nem aludtam bivakházban, éppen ezért itt volt az ideje.

A bivakházak olyan bádogviskók, amelyekben általában emeletes ágyak várják a sokáig túrázó, magaslaton aludni kívánó egyéneket.

Még otthon próbáltam utánajárni, merre bújkálnak ezek a viskók, de nem kísérte siker a próbálkozásaimat. Aztán a bellunói bicikliboltostól kapott térképen felfedeztem egy párat. Más kérdés, hogy tömegközlekedés és saját autó nélkül igen macerás eljutni abba a faluba, ahonnan a bivakok felé vezető turistautak kiindulnak, így kénytelen voltam ejteni ezt a tervet. Egy héten keresztül feleslegesen hurcoltam a hálózsákomat.

Helyette egynaposra módosítottam a túrát úgy, hogy nem foglaltam szállást. Peron faluba utaztam, ahonnan egy ösvény indul ki az 1981 méter magas Pala Alta csúcs felé. Még két lépést sem tettem, de már vigyorgott a szám széle, hiszen a csúcs az orrom előtt magaslott és elképzeltem, amint ott fenn állok és bámulom a tájat. Már egy jó ideje tiportam az erdei utat, amikor egyszer csak elértem egy kegyetlen meredek emelkedőhöz. Eléggé megszívatott, talpsérülésem pedig előjött. Nem akartam tudomást venni róla, igyekeztem feljebb és feljebb jutni, de aztán beláttam, jobb, ha nem erőltetem. Ballaghattam vissza a völgybe.

Kilátás a Pala Alta csúcs felé vezető ösvényről

Egy kevésbé megerőltető terep abszolválása után kilyukadtam egy kápolnánál a Mis tó közelében, majd elcsatangoltam magához a tóhoz is. Ez egy mesterséges tó, amelynek türkízkék színe ámulatbaejtő. Alig kószált erre turista. Csak a tó, a körülötte magasodó sziklák és a síri csend jelentkezett társaságnak. No meg a kellemes napsütés. Nem kívánhattam volna jobbat.

Mis tó

A relaxálás után eltévedtem a legközelebbi faluba. Arra számítottam, hogy busszal eljutok Feltrébe, de pechem volt. Nekiálltam stoppolni. Egy kis várakozás után megsajnált egy srác, de csak pár kilométerre vitt. Alig, hogy kiszálltam, azonnal megállt egy újabb vállalkozó, aki elkocsikázott velem egy forgalmasabb buszállomásra. Mihelyt becsuktam az autó ajtaját, már érkezett is a busz. Így jutottam el Feltrébe. Hatalmas malacom volt. Előre leszervezve nem ment volna gördülékenyebben.

Első feladatként a vasútállomáson menetrendeket tanulmányoztam. Ez alapján akartam eldönteni, hogy egy éjszakát, vagy két éjszakát maradok Feltrében. Az indulási idők kedvező fekvése miatt két iccakára kerestem kuckót. A turizmus iroda kirakatában több prospektus és névjegykártya ismertette a szálláslehetőségeket, de a legtöbbnek az elejéről vagy a cím vagy a telefonszám hiányzott. Amelyiken megtaláltam mindkettőt, arról a fotógépem zoomjával vadásztam le az adatokat. Azonban a telefonálgatással sem mentem sokra. Az egyik fogadó például éppen betegeskedett.

Eléggé a szopás szélén álltam, amikor betoppantam egy trafikba. Feladtam a leckét az eladónak, mert semmi szálláslehetőségről nem tudott. Ekkor átfutott a szemközti bárba, ahonnan már címmel tért vissza. Felkerestem a házszámot, de ott minden szobát lefoglaltak aznapra. A recepciós srác végül kisegített és felhívott pár telefonszámot. Szerencsére, egy centrumtól távol eső panzió zöldet jelzett.

Uszkve 10-15 perc gyaloglás után megjelentem a kéglinél, ahol már várt rám öreg néne és három hónapos, fekete, négylábú, cuki kis pamutgombolyagja. Hatalmas, modern helyiséget kaptam bámulatos kilátással. A szoba két fala is padlótól mennyezetig érő ablakokból állt. Megérte ennyit gyalogolni.

Feltre

Reggel egyből a könytárba süvítettem, hogy kinyomtassam a hazaútra szóló beszállókártyámat. A flegma könyvtáros nő igen lassan működő internettel szolgált ki, és amikor megemlítettem neki, hogy nem tudok mit kezdeni a lassú szolgáltatással, lényegében csak a vállát vonta. A turizmus irodában oldottam meg a problémát.

Ami viszont ennél sokkal fontosabb, az Feltre dombtetán húzódó óvárosa és szebbnél szebb épületei. Az egész régi városrészt a Birodalmi kaputól érdemes bejárni. A reneszánsz épületekkel és freskós homlokzatokkal ékesített út egészen az Alboin várig viszi a kiváncsiskodókat. A legimpozánsabb látványosság a piazza Maggiore (ejtsd: piadza madzsóre), ahol a városháza, az igazságügyi palota, és a San Rocco templom is áll. Kissé félve osontam be a városháza nyitott ajtaján, érdekelt, hogy egy régi épület belülről hogy fest. De aztán épp érkezett egy tisztviselő, aki bátorított, hogy nézzek körbe, így megtekintettem a dísztermet. Eztán felkapaszkodtam az Alboin várhoz is, de mivel magántulajdonban van, csak az udvarára merészkedtem be.

Érdekesség az óváros dombja alatt húzódó, gyalogosoknak épített alagút, mely a modernebb alsó város egyik részét köti össze a másikkal. Feltre egyébként Kiskunfélegyháza testvérvárosa.

Feltre, piazza Maggiore az óvárosban

Feltre, óvárosi ablakok

Kora délután visszaslattyogtam a kecóhoz, mert előző este a házinéni megemlítette, hogy rejteget néhány biciklit a garázsában. Annyi volt a bökkenő, hogy az általam kiválasztott hegyibringának a hátsó gumija félig laposan ficegett. Vagy félig tele? Találtam több pumpát, de nem tudtam túljárni a szelep eszén. A többi bringa nem tűnt strapabírónak, így hiába a lapos kerék, a hegyibringát preferáltam.

Az öreg néne elég jól ismerte a környéket, ajánlott jó pár látnivalót. Ennek örömére elsőként mindjárt a pár percnyi tekerésre fekvő San Vittore és Corona bazilikát kerestem fel. Egy domb szirtjén áll, de erre a dombra nem kis pálya feltekerni. A pár nappal korábban legyűrt hegyi szakaszon sem dőltek meg ennyire az emelkedők, de mivel ezúttal egy rövid szakaszról volt szó, simán felpedáloztam.

Kár, hogy éppen ebédszünetet tartott az apát, így várnom kellett, míg újra kinyitott a szentély. Addig megkajoltam, majd felfutottam a bazilika felett magasodó hegyre. Innen tökéletesen látható a völgyben kanyargó Sonna patak és a környező, sűrű erdők borította hegyvonulat. Alighogy lekecmeregtem a hegyről, kinyílt a bazilika ajtaja.

Kilátás a Sonna patak völgyére

A főkapun belépve benyitottam balra egy kis kápolnába. Majd eljutottam a kerengőre, ahonnan a templom főhajója nyílt. A bazilikát 1096-ban kezdték építeni és a feltrei püspök 1101-ben szentelte fel Vittore és Corona szentek tiszteletére.  A római-bizánci stílus egyik legpompásabb példánya. A kolostor, az udvaron található kút és a kerengő a 16. században épült a bazilikához. A kétszintes, árkádos kerengőt harminc freskó ékesíti, melyek a szenthely illetve a szentek történetét ábrázolják.

Szent Vittorio és Szent Corona bazilika udvara

Egy vitrinben még magyar nyelvű prospektust is találtam a kolostorról. Kár, hogy a pap nagyon elbújt előlem, így nem sikerült becserkésznem a kiadványt. Eztán visszapattantam a nyeregbe, és leszáguldoztam a templomdombról.

Egy takaros kis vizimalom, valamint egy patak parti borozó érintésével felkapaszkodtam egy hegyre, ahol biciklizéshez alkalmas erdei út után kutakodtam. A kínálat nem igazán elégített ki, arra megfelelt, hogy eljussak a Piave folyó partjára. Eztán már csak falvak között tekertem, de ott elég sokáig.

Sajnos a kopár hegyek közé a nagy távolság és a lapos hátsó miatt nem kerekeztem el. Pedig a házi néni nagyon ajánlotta azt a térséget is, ugyanis Feltrétől északra, a Bellunói Alpok hegyei közé vezető úton jónéhány kis kúria és palota várja a látogatókat.

Koraeste visszatoltam inkább a bringát, majd bekopogtam vendéglátómhoz, hogy kifizessem a két éjszakát. A kis huncut 1, azaz egy euróval többet kért, mint amiben megállapodtunk. Amikor megkérdeztem, mi ez a nagy változás, csak annyit felelt, hogy a reggeli adag az mindig más. Valamikor ennyi, máskor annyi. Köpni-nyelni nem bírtam a válasz hallatán, de kiperkáltam az új árat.

Már besötétedett, mire újfent Feltre központjában találtam magam. Csak egy kis spagettire fájt a fogam és meg is kaptam az óváros egyik aranyos vendéglőjében, a császári kapu szomszédságában.

Feltre, császári kapu