Eljött a vasárnap. Immáron két napja nem tudtam, hogy jutok haza. A netezésen és a csavargáson kívül nem tudtam mivel feldobni a napot. Az átkozott vulkánkitörés az oka. 

Húztam az időt és végigjártam Girona óvárosát harmadszor is. Unalmamban sokszor szidtam a vulkánt, tehetetlenségem okozóját és azon törtem az agyam, hogy üthetném el az időt inkább a Costa Bravan. Ugyanakkor már nagyon vártam a hétfő éjfélt, azaz a buszom indulását.

Costa Brava, Lloret strandja

A hétfő sem telt el mozgalmasabban. Nyugtatgattam magam, hogy a Costa Bravan sem telt volna gyorsabban. Lestem az online híreket, a Ryanair honlapjáról is próbáltam okosságokat és használható infókat lopni. Abban biztos voltam, hogy a La Manche csatornához érve sem lesz könnyebb. Több millió brit turista akart hazamenni. Párizs is csurig megtelt, mert mindenki odamenekült, hogy onnan szálljon át valamire.

Szóval inkább Lyont választottam. Már 22:45-kor ott ácsorogtam a buszállomáson várva az éjféli járatot. Ez a járat viszont nem jött. Kezdtem idegbeteg lenni, de ezzel nem voltam egyedül. Ráadásul lehűlt a levegő. Nagyon elegem lett a várakozásból, mindemellett kissé elfáradtam.

No meg a tisztálkodást a minimumra kellett csökkentenem. Csak öt napra való cuccot vittem, aztán tizenegy nap lett belőle. Büdi lehettem, mint a fene. Hajnali fél egykor ért be a busz, amin csak néhány szabad hely akadt. Jó, hogy megvettem a jegyet előre. Szóval három nap gironai várakozás után elindult a busz Lyonba. Egy pár órát szundítottam, de nem igazán mélyen. Nem volt valami kényelmes. Főleg a lábammal nem tudtam mit kezdeni.

Costa Brava, terasz a Cala Banys-on

Costa Brava

Reggel 6:30-ra értem Lyonba. Még fel sem kelt a nap, de én már ott pislákoltam. Nyomban megoldottam utazási gondjaimat, ami azt jelentette, hogy szerda reggel érek Angliába.

Találtam vonatot Lyonból a La Manche csatorna partján fekvő Dieppe városába kedd késő délután, onnan meg kompjáratot szerda hajnali ötkor Newhavenbe. Cirka 120 fontba került, de ezt majd behajtom a vulkánon. Ja, meg a newhaveni kikötőből még Londonba kellett varázsolnom magamat, de azt már egyszerűnek éreztem. Arra tippeltem, hogy mire hazaérek szerda reggelre, feloldanak minden repülési tilalmat.

No, de vissza Lyonba. Várt rám fél nap várakozás, mert a vonatom 17:25-kor indult. Korábbi járatot is választhattam volna, de akkor meg a kikötőben várakoztam volna többet. Szóval teljesen mindegy. Igazából a pénz miatt aggódtam csak. Iszonyatosan elfáradtam. Nem volt erőm városnézésre.

Lyon, pláza – illusztráció

Miután ráleltem a vasútállomásra és megváltottam a jegyet, elsétáltam egy plázába. Ott leültem a lépcsőre, de elaludtam. Jött a biztonsági csákó, hogy ne aludjak ott. Ekkor kiültem a pláza elé, de ott is elaludtam ülve. Aztán nekiálltam kajálni, amikor is egy francia csóka jött oda hozzám cigivel a szájában és kérdezte, hogy leülhet-e mellém. Mondom: nem. Eléggé megleptem a fiút, nem erre a válaszra számított. Kézzel elmagyaráztam, hogy én eszem, nála meg cigi van, és ezért mondtam, hogy nem. Lehetett gyerekszobája a csókának, mert azonnal eldobta a csikket és mosolyogva leült mellém.

Zaba után interneteztem egyet egy könyvtárban, és csak várakoztam. Aztán végre elérkezett a vonat indulása 17:25-kor. Fantasztikus, két szintes vasúti történet, tök halk és igen gyors. Nem csak a nevében gyors, mint otthon: egy szakaszon autópálya mellett suhantunk. Hát simán elhúztunk az autósok mellett. Ugyan kényelmes üléseket szereltek be, másfél óránál többet nem aludtam.

Mielőtt megérkeztünk volna az állomásra, ahol át kellett volna szállnom, hangosbeszélőn bemondtak valamit. Persze csak franciául. Nagyjából kivettem annyit, hogy át kell szállni buszra, mert nincs vonat. Mivel csak kapizsgáltam, nem voltam benne biztos. Meg nem értettem, hogy hol találom meg a buszt. Csomóan utaztak rajtam kívül angolok, illetve franciául nem-tudók, de cseszték közölni angolul.

Vonatbelső francia módra – illusztráció

Amikor kiszálltam a vonatból, megláttam a villanyújságon a vonatom mellett a “car” feliratot. Na mondom, már nagyobb a valószinűsége, hogy buszozás lesz. Kitrappoltam a vasútállomás elé, de egy busz sem állt ott. Visszahúztam az állomásra, de két-három perc keresgélés után találtam csak vasúti dolgozót. Ő először jellemzően franciául, aztan majd angolul elmagyarázta, hogy csak várjak az állomás előtt. Meg is érkezett a busz, és a sofőr is nekiállt franciául mondani valamit, de alig értette valaki. Így nem tudom, miről volt szó.

A lényeg, hogy 22:05-re Dieppe-be értünk, ahol már csak a kompra kellett várni. Az én buszos csoportom érkezett meg először, nagyjából húszan lehettünk, majd követtek minket a többiek. Egészen reggel ötig rostokoltam, rengeteg utastársammal egyetemben. A kompkikötő várótermében kiírhatták volna, hogy megtelt. A terminál úgy nézett ki, mint egy hajléktalan otthon.

Találkoztam egy nővel, aki Miamiból akart Angliába utazni, de a repülési tilalom és a hamufelhő miatt Portugáliában landolt es onnan jött vonattal a komphoz.

A hajó indulásáig aludtam kb egy órát, meg ettem, meg türelmetlenkedtem. Hajnali 5-kor ki is futott a komp, melynek utasterében végre álomra szenderültem.

Komp – illusztráció

Április 21-én, szerda reggel nyolcra értem Angliába, de ugye az időzóna átlépés miatt négy óra utazás után. Onnan meg fél tizenegyre vonattal Londonba, majd metróval munkába. Szóval amint megjöttem, már dolgoztam is!!! Pedig ennyire mazoista nem vagyok. Bevállaltam, mert így is lógtam hat nappal. Be kellett hoznom.

Szóval egy nem mindennapi túra fejeződött be ezzel. A végeláthatatlan várakozástól szinte megőszültem. Azt gondolom, hogy nem jöhettem volna ki jobban ebből a helyzetből. Biztos voltam abban, hogy minden Párizs-London buszjáratot megtömtek. Leginkább a La Manche csatornán való átkelés lett volna gáz vonattal, mert az méreg drága. Maradt a komp, azon belül is csak ezen találtam szabad helyet.

Maradt harminc font a számlámon. Azt hiszem, az utolsó pillanatban értem haza. Ha csak egy fél nappal többet kellett volna eltöltenem valahol, pénztelenül értem volna Angliába. Szerencsére csak három műszakot kellett ledolgoznom a hatból, mert a másik hármat elengedték.

Ez ám a kalandos utazás! Lényegében minden közlekedési eszközt igénybevettem, csak a kecskét, meg a talicskát nem. Soha nem fogom ezt elfelejteni, mindig szidni fogom ezt a fütyfürütty vulkánt. Utánajártam, hogy hívják: Eyjafjallajökull. Fütyfürütty jobb név. Persze, utólag már mosolygok és ámulok, de közel sem tűnt ennyire mulatságosnak és a bizonytalanság kissé frusztrált. No meg le is fárasztott, hisz nem sokat aludtam.

Eyjafjallajökull vulkán – illusztráció

Ellenben az egész túra nem csak az utolsó négy napról szólt. Rengeteg érdekességet láttam a pezsgő Barcelonában és Katalónia más tájain. Nem utolsósorban pedig élőben élvezhettem végig egy igazi spanyol focimeccset