Minden foglalás nélkül estem be a Mount Kinabalu nemzeti park jegyirodájába reggel kilenckor, bízva abban, hogy beteljesül egyik nagy álmom és benevezhetek egy via ferrata mászásra. A világ legmagasabban futó via ferratája címet sokáig a Mount Kinabalu park pályája birtokolta, amíg kenyai rokona be nem előzte.

Nem csupán maga a tengerszint feletti háromezer-hétszázhetvenhat méteres magasság vonzott, kihívást láttam az oxigénhiányos környezetben való mozgásban. Két pálya szerepel a kínálatban, az egyik a kezdőknek való, két-három órán át tartó Walk the Torq, a másik pedig a haladókat célzó, négy-hat órás mászást igénylő Low’s Peak Circuit. Utóbbira izzítottam.

Azért nem foglaltam előre, nehogy eső esetén elvesszen a pénzem. Hovatovább az internetes ügynökségek eszméletlen drágán kínálták a mászócsomagokat, gondoltam a helyszínen próbálkozom. Kizárólag a mászás idejére szerettem volna egy tapasztalt vezetőt, más szolgáltatásra – tehát fuvarra, szállásra, kajára, hegycsúcson töltött napfelkeltére – nem pályáztam volna.

Az általam elképzelt lehetőség azonban nem létezett, valamennyi hegyivezető egy-egy ügynökség alkalmazottja és kizárólag csomagokat kínáltak, amibe nem pakolták bele a via ferratát. Csak a mászás nyolcszázötven ringgitet, a szállás, a kaja, a vezető és a hegytetőre való felgyalogolás további ezerkétszáz ringgitet kóstált. Ez összesen kettőezer-ötven ringgit vagyis mintegy négyszáznegyven euró. Összehasonlításképpen Ausztriában csak a hegyivezető hetven euróba került cirka nyolc évvel ezelőtt.

E cikk írásakor összesen két via ferrata létezett egész Ázsiában, a másikat Kínában tákolták össze. Tehát esélyes, hogy az árak a monopol helyzetet tükrözték.

A Kinabalu hegy “szarva”

Szóval kihívás ide, álmaim mászása oda, nem voltam hajlandó kiadni ennyi garast. Ellenben nem akartam hegyi élmények nélkül maradni. Nagyokat nyelve befizettem egy kétéjszakás, hegytetőt és napfelkeltét éríntő túrára ezernyolcvan ringgitért – tehát százhússzal kevesebbért – abban bízva, hogy ennyi pénzért a nap kétszer kel fel nekem. A jófej irodás lánytól kaptam egy telefonszámot, méghozzá Jungle Jackét, aki a kedvezményes ár mellé ingyen felajánlott plusz egy éjszakát vacsorával és reggelivel. Sőt, a robogóját is ingyen használhattam volna.

Pár percen belül megjelent Jungle Jack, aki elfuvarozott a szállásra. A hegyre nem kellő cuccaimmal elfoglaltam az ágyam, megetettek, megitattak, elemózsiás pakkot készítettek, majd visszacibáltak a parkba. Itt találkoztam női túravezetőmmel. Heti háromszor vállal kísérői feladatot, bár azon a héten csak én jutottam neki.

Vele araszoltam feljebb és feljebb a nem éppen enyhe emelkedőkön. Nagyjából ezerhatszáz méteres szintkülönbséget igyekeztem leküzdeni, de arra nem számítottam, hogy szinte nyílegyenesen jelölik ki az ösvényt. Brutálisan kegyetlen kaptatók és lépcsők tarkították az utat. Nem beszélve a szokásos harmincöt fokról, bár az első órában a fák árnyéka menedéket biztosított.

Fránya lépcsők a hegyen

A turisták és hordárok által elözönlött szakaszon szép tempóban nyomultam előre. Olyannyira, hogy valahol elhagytam a hegyivezetőt. Pedig közben utolértem egy lassabb női alakulatot, akik mögé illedelmesen beálltam és jódarabig az ő ritmusukban haladtam.

Két borneói hegyi mókus kedvéért pihenőt tartottam, ekkor ért utol túratársam. A fürge négylábúak nehezen akartak fotógép elé állni, de végül beadták a derekukat. A húsz centi hosszú borneói hegyi mókusokat szerencsére nem fenyegeti a kihalás veszélye, populációjuk stabil. Legfőképpen elsődleges dzsungelben élnek, de másodlagosban is előfordulnak. Tehát a Kinabalu park erdői elsődlegesek, vagyis eredetiek.

Borneói hegyi mókus

A következő szakasznak ismét a vezetővel együtt indultam neki, de egy idő után megint eltűnt. Persze megvárhattam volna, de élvezni akartam, amit csinálok, így inkább saját magamra és a saját tempómra koncentráltam. Végül három óra huszonöt perc alatt értem fel a háromezer-kettőszázhetvenkettő méteren álló hostelekhez. Vezetőm pedig fél órával később.

A park egyetlen szépséghibája a hegyi ösvényt végigkísérő műanyag csövek és vezetékek, amelyek valószínű a menedékházakat szolgálják. Elég otrombán néztek ki.

A késő délutánt és az estét egy észt mászó társaságában töltöttem, mivel kalauznőm kipurcant. Este önkiszolgáló stílusban gyűjtöttük be bőséges vacsoraadagunkat. Leves, főétel, desszert, gyümölcs, mi szem, szájnak ingere. Az egyetlen bibi a hideg víz hiánya volt, miután kiürült a raktár. Az, hogy bőségesen ehetsz és ihatsz, a hordároknak köszönhető, akik nap mint nap két lábon szállítják fel az árut.

Érdekes nyitvatartási idő a hegyi szállás étterménél

Vacsit követően elhúztam aludni az egyik koedukált, emeletes ágyakkal felszerelt házba, hogy megfeleljek a korán kelés követelményeinek. Persze a szervezetem nem igazán értette a feladatot: este hétkor takarodó, reggel fél kettőkor virrasztó, majd reggeli. Ébredés után nem is volt erőm a mászáshoz, sem lelki, sem fizikai. Nagy nehezen összeszedtem magam, felpattintottam a fejlámpámat, majd nekiveselkedtem az expedíciónak.

Nagyjából harmincad magammal, teszem hozzá, hiszen valamennyien egy nagy csoportot alkotva, egyszerre támadtuk a csúcsot. A hold és a fejlámpák nyújtottak némi fényt az éjszakába. Nem volt vészesen hideg, enyhén fújt a szél.

Hogyhogynem egy hegyi ellenőrző ponton lecsekkolták, hogy regisztráltam-e a túrára, illetve, hogy kísérővel érkeztem-e. Ezek szerint van az a pénz és van az a malajziai, aki bevállal egy adminisztrációs melót cirka háromezer-ötszáz méterrel a tengerszint felett, hajnali négykor.

A hegyoldal lélekfacsaróan meredek volt, lépcsők sokasága szopatott. Majd egy rövid szakaszon kötelek segítettek a mászásban. Egy igazán virgonc, a fáradásnak fittyet hányó, húsz év körüli, hidzsábba burkolózott leányzóval együtt gyűrtem a métereket. Csak egy övtáska és egy palack víz fityegett nála. Nem a fizikai edzésben hisz, hanem a spiritualitásban, ezért lépdelt könnyedén a terepen.

Közel reggel hat óra tájban, éppen napkeltekor értük el a négyezer-kilencvenhét méter magas csúcsot. A horizonton feltűnt a vöröslő csík. Mire mindenki végzett a csúcsos-napfelkeltés szelfivel, kivirradt. Valóban parádés, szemetgyönyörködtető pirkadatot éltem át. Az alattam lebegő felhőzet egy nagy fehér szőnyeget alkotott még varázslatosabbá téve a tájat. Ennek ellenére a tököm kel fel még egyszer ilyen korán.

Drága napfelkelte a Kinabalu csúcsról

A visszaút legalább annyira lejtett, mint amennyire a hegytetőre vezető emelkedett. Pozitív változás, hogy ezúttal láttam is. Sőt, rájöttem, milyen masszív sziklaormok alatt osontam el az éjszaka folyamán. A panoráma továbbra is pompás és meghatóan könnyfakasztó.

A csúcstól számítva uszkve egy óra alatt szállingóztam le a hostelekhez. A reggeli elmajszolása és némi lazítás után, nagyjából reggel fél tíz tájban ereszkedtem tovább. Ekkor már saját terv szerint a vezetőmmel és nem csoportosan. Illetve a fentebb említett észt kollega és az ő társa csatlakozott hozzánk.

Újabb gyilkos lépcsők és újabb szörnyűen meredek lejtők következtek. Az idő előrehaladtával, nagyjából a hatszázharminckettedik lépcsőfoknál fáradni kezdtek az combizmaim. És hol volt még a vége! Két fok között a szinkülönbség olykor simán elérte a harminc centit. Életemben először hiányoltam a túrabotot a kezemből. Szerencsére észt társam sem bírta jobban, többször pihenőt kezdeményezett.

A távolságot jelző táblák mintha hazudtak volna, az utolsó egy kilométer kettőnek tűnt. Ekkor már tényleg az összerogyás szélén álltam. Egy kevés vízszintesnek vagy emelkedőnek is nagyon tudtam volna örülni, de csak lejtett és lejtett. A lényeg, hogy teljesítettem a küldetést.

Ez itt egy ösvény – lefelé büntetett igazán

A park felső kapujánál Jungle Jack kollégája várt ránk, együtt gurultunk le kocsival a nemzeti park pénztárához. Itt búcsúztam el a vezetőmtől, aki előtt megemeltem kalapomat. Heti háromszor, de akár egyszer is teljesíteni ezt a távot igazán kemény meló. Dehát, mint mindenhol, a pénz beszél.

Délelőtt tízkor már Jungle Jack hosteljében haldokoltam. Legalábbis járni nem tudtam. Enni viszont igen: alvás előtt teletömtem magam a ház maracujájával és diskuráltam a többi vándormadárral.

Máig nem értem, hogy keveredtem fel a kalyiba felső szintjén levő szobájába. Ráadásul amíg én a csúcsot ostromoltam, elfoglalták az előző napi érkezéskor lestoppolt ágyamat és elsőre nem találtam az eltárolt, hegyre nem kellő cuccaimat. Szerencsére akadt szabad hely, az egyik emeletes ágy emeletén. Ehhez a mászáshoz már tényleg az utolsó utáni energiáimat mozgósítottam.

Csakhogy a szobában harminc fok uralkodott, így a pihenés átcsapott több órás szenvedésbe. A tényleges alvás csak egy rövid időre jött össze.

Késő délután, különösen az újabb maracuja adagom elfogyasztása után keltem életre. Olyannyira, hogy sétálni támadt kedvem. Az egyik vendég, nevezetesen egy magyar gyökerekkel rendelkező, zsidó származású amerikai csaj csavargásra adta a fejét. Vele tartottam. Eltekeregtünk egy mély völgyben elterülő faluba, ahol a hőségtől alig élő kutyákon, illetve az egyik telken háztető magasságig fellobbant lángokon kívül nem sok érdekességet láttunk. A bekúszó felhőknek hála még egy nyanvadt, látványos naplementét sem.

Épp vacsorára értünk vissza Jungle Jackhez, ahol egy nagy kaja hegy várt ránk. Hús, torta, rizs, gyümölcs, zöldség. Kitettek magukért. Mi utazók, nagyjából heten és a jó öreg Jungle Jack körbeültük az asztalt és ment a végtelen élménybeszámoló és anekdotázás. Remek társaság gyűlt össze, kár, hogy csak átmenetileg.

Jungle Jack nevét jól jegyezd meg. Nemcsak az olcsóbb árai miatt, hanem mert jó fej, segítőkész, humoros és kitűnően szervez.