Eljött az idő, hogy oxigéndúsabb tájak felé nézzek. Pherichét elhagyva ugyanazon az ösvényen nyargaltam lejtmenet, mint amelyiken pár nappal korábban felfelé erőlködtem. Aztán Pangboche-nél, 3930 méteren letértem a fő túraútvonalról és egy kevésbé forgalmasat választottam. Ezt az Imja Khola patak jobb partja felett, végig a hegyoldalban építették ki.

A rengeteg lépcsővel tarkított út eleinte kihívást jelentett, de az idő és az energiám múlásával ez a kihívás kínlódássá változott. Lépcsőn le, aztán fel, aztán megint le és újra fel. Kegyetlenül élveztem a tájat, de a “mikor lesz már vége” költői kérdés néha felmerült bennem. Most nem lebegett úticél előttem, a kifulladás határáig meneteltem. Ez viszont már az első faluban bekövetkezett. Az első persze azt jelenti, hogy közben bevettem ötszáznyolcvanhét kanyart, tehát beletelt pár órába, mire megpillantottam az első házakat.

A Hinku-Himal hegy csúcsai

Méghozzá Phortse kőépületeit. Mivel bírtam még a gyűrődést, az ezúttal valóban köpésnyire fekvő Phortse Thangát (Phortse alsó?) válaszottam, mert ennek partjait egy patak mosta. Gondoltam, szép környéken húzodok meg. Szép is volt, és talán 4-5 ház jelentette a települést. Ha nagyjából két héttel később érkezem, egy egész hegyoldal piroslott volna a rododendronoktól.

Phortse sztúpája

A szállásom étlapján találtam két különlegességet. Annyira azért mégsem eredeti: forró mangó és forró narancs. Gyümölcslé felforralva. Annyira jól esett a hidegben. Talán még jobban, mint a tea. Persze nem tesco gazdaságos gyümölcsléről van szó, sanszos, hogy ez a lé korábban gyümölcsben folyt. Újfent bepróbáltam a jak steak-et és ezúttal megnyaltam mind a tíz ujjamat utána. Remekül megsütötték. Nyaminyami.

Jellemző egyébként, hogy valamennyi szálláson az étkezőbe betelepített kályha köré gyülekezett a túrázó nép az este folyamán. Ugyanis sehol máshol nem volt fűtés.

Egy tipikus himalájai étkező: kályha és tűzhely 2 in 1. Talán a narancslé főtt.

Csipáimat már az új évben nyitottam ki. Nepálban ezen a napon, azaz április 14-én ünnepelték az újév első napját. 2070-be léptünk. Bár serpáékat nem igazán hatotta ez meg. Lenn a Katmandu-völgyben folyt inkább a dáridó.

Ennek örömére felkerekedtem és felmásztam 3680 méterről 3950-re, Mong faluhoz, ahol Sange Dorjee (ejtsd: szánge dordzsí) láma született, de nem találtam semmi műemléket. Ő volt az a hittérítő, aki megismertette a buddhizmust a Khumbu régióban. Khumbu az Everest túraútvonal és a mellékágak mentén fekvő településeket foglalja magában.

A következő faluban, Khumjungban (ejtsd: kumdzsung) felfedeztem némi rakományt az út szélén, amelyek a hordárokra vártak. Aztán kijött elém egy helybeli, akivel eldiskuráltam. Tök jó fej volt.

– Kipróbálhatom ezt a tehercipelő munkát? – kérdeztem tőle érdeklődően.
– Persze, csak a 60-70 kiló nehéz lesz elsőre – vágta rá.

Teljesen ledöbbentett. Nem csoda, hogy helyből meggondoltam magam. Jobban megvizsgáltam az egyik rakományt és valóban: tizennégy darab, cirka két méter hosszú gerenda alkotta. Lehet, elsőre sok lett volna. Ekkor hozzátette az ürge, hogy nemcsak a súly a lényeg, hanem az egyensúlyozás is. A kezdők állítólag 10-15 kilós teherrel próbálkoznak.

Ő rutinból tudja, hogy kell gerendát cipelni

Helyette inkább bementem a csóka udvarába karambol meccset nézni. A kis lurkók egy bekrétázott fa táblán játszották. Hasonló a biliárdhoz, csak dákó helyett pöckölnek és golyó helyett kis korongokat helyeztek le a sarkaknál lévő zsebbe. Mondhatni a gombfoci és a biliárd keveréke.

Karambol játék tibeti stílusban – a fotót Luklában készítettem

Ebben a faluban áll egy Mani fal, amit fel akartam keresni, de nem sikerült. Ahogy az egyik korábbi fejezetben írtam, a Mani fal a buddhizmushoz köthető, és mantrákat ábrázol.

Szóval inkább Namche Bazaar felé kalauzoltam magam. Egyszer csak egy reptéren kötöttem ki, ami még durvább, mint a luklai: rövid kifutópályája még csak le sincs betonozva, hanem homokos. Nem tudom, milyen gépek landolhatnak itt. Az biztos, hogy a helikopterek nem ide szállnak le.

Aztán elérkeztem egy peremhez, ahonnan nagyszerű kilátás nyílt Namche Bazaarra. Felülnézetből figyelhető meg csak igazán, ahogy a település félkörszerűen felvette a hegyoldal alakját. Amint betoppantam a központba, bevágtam egy mennyei almás pitét. Német recept alapján készülhetett. Az almás pitét és a Himaláját manapság gyakran említik egy oldalon a németül beszélő serpákkal egyetemben.

Namche Bazaar felülnézetből

Aztán visszavittem a túra elején kikölcsönzött hálózsákot, és a kabátot. A bankkártyáról levett kauciót készpénzben adták vissza, amiért hatalmas nagy dícséretet kapott tőlem az eladó.

A háromezerötszáz méteren található árakkal kalkulálva ekkor még három napra elegendő pénzem maradt. Ötezer méteren ugyanez az összeg maximum két napra lett volna elég. Az egész délutánom szabad volt, így csak mászkáltam a faluban. Majd módosítottam a foglalásomat: egy két nappal korábbi katmandui járatra írattam át a jegyemet, mert egy kicsit beleuntam a túrázásba, és a hegyekbe. Két hét az két hét.

Aztán belebotlottam egy bárba, ahol filmet vetítettek. Minden nap leadnak valami érdekességet, ami a hegymászással vagy a Himalájával kapcsolatos. Ezúttal a Serpák című dokumentumfilmet tekinthettük meg. Az amúgy igen érdekes film el is gondolkodtatott. Sőt, már-már felhúztam magam rajta.

Egy kétszer nyolc fős, serpák által támogatott svájci csapat expediciójáról szólt. Az egyik serpa alakította az operatőrt. Megállapítotttam, hogy a svájciak ezen a szinten luxus kéjutazáson vettek részt. Ez akasztott ki egy kicsit. A serpák intéztek mindent. Ők főztek, cipelték az ennivalót és az oxigénpalackokat. Mindent ők csináltak.

Aztán történt, hogy az egyik alaptábornál, még az elején értekezletet tartott a svájciak vezetője. Minden svájci kapott egy serpát párnak. A főnök kijelentette, hogy a serpák ugyan segítenek cipelni, de senki ne essen át a ló túloldalára és ne használják ki őket. Kitért arra, hogy mindenki felelős a saját oxigénpalackjára, szóval ha valakinél kifogy a delej, nem kérheti el a serpa palackját. Eztán megbeszélték, hogy mikor lesz ébresztő.

Másnap reggel a serpák elaludtak, az időben felébredő svájciak pedig nélkülük indultak útnak. Ráadásul a cuccuk nagy részét a táborban hagyták, beleértve a saját oxigénpalackjukat. Az egyik serpa panaszkodott a filmben, hogy valamennyien talán csak az alsógatyájukat és a sátrukat vitték magukkal. Az eredeti terv szerint egy serpa fejenként 12-14 kilót vitt volna a következő alaptáborig, de a köcsögök miatt ez 24-25 kilóra emelkedett. A serpák persze ezzel a nagyobb teherrel is utolérték a svájciakat. Ismét elismertem, hogy ez a népség rohadtul hozzászokott a magaslathoz.

Mount Everest, avagy Sagarmatha, avagy Csomolungma

Aztán az egyik svájci elhatározta, hogy oxigénpalack nélkül mászik fel a Mount Everestre. Fel is ért a többi társával együtt, de visszafelé rosszul lett. Kiszáradt és hallucinált. Elkapta a hegyibetegséget. Serpa párja erre a felkapta a csákót és a hátára dobva araszolt lejjebb és lejjebb. Mivel súlyosbodott a fickó állapota, hordár párja felszerelte rá saját oxigénpalackját. Még le sem értek, a svájci elhunyt, majd rögtön eltemették ott a hegyen.

Szóval úgy tűnik, hogy a helyiek segítsége nélkül senki nem mászik fel a Mount Everestre. Egyszer majd utánajárok, hogy indítottak-e valaha serpák nélküli expedíciót. Természetesen hatalmas nagy dolog feljutni a világ tetejére, de mégis ezen szinten szerintem luxus utazás, ha valaki más viszi a cuccot. Nem tűnik sportszerűnek. A gazdag kihasználja a szegényet című játék.

Bár a hordárok azt állították a filmben, hogy számukra a hegymászók vendégek és éppen ezért nekik ki kell szolgálniuk őket. Ő nekik ez a munkájuk. Egyikőjük ezzel a csúcstámadással együtt tizennégyszer járt a világ tetején, ő mászásonként 5000 dollárért kockáztatja az életét. Ez az éves fizetése, hiszen egy évben csak egyszer lehet kísérletet tenni a “Világ Anyjának” meghódítására, általában májusban. A kevésbé tapasztaltak cirka 4000-4500 dollárt kapnak. Egyik oldalról jó, mert van munkája, és ezért fizetése, másrészről viszont ki vannak használva. Legalábbis szerintem.

Megérte végigülnöm a többórás vetítést, nagyon tanulságos történetet mutatott be a film. Bár nem biztos, hogy nézettséget tekintve népszerűbb a Barátok köztnél