Klausztrofóbiásan szűk hegyi gyomorban ritkán jár az ember és mielőtt nekivág egy ilyen csúszó-mászó kalandnak, talán felmerül benne a gondolat, képes-e egyáltalán megbírkózni a feladattal. A Csodabogyós-barlang legextrémebb túrájához nem csupán fizikai fittségre van szükség, hanem mentális és érzelmi erőre is.

A Csodabogyós-barlang a Keszthelyi-hegységben található, Balatonederics közigazgatási területén. Bejárata háromszázkilencvenhárom méterrel áll a tengerszint felett, míg a legmélyebb látogatható terem háromszáz méter körül.

Egy mediterrán, piros bogyót termő cserjéről, a szúrós csodabogyóról kapta a nevét, melynek legészakibb előfordulási helye a Keszthelyi-hegység. Legérdekesebb tulajdonsága, hogy levélnek látszó zöldjei valójában szárképződések, ezekről lógnak a virágok, illetve a termések.

Három túrára nevezhetünk be: az alap túra másfél órás, kevésbé megerőltető, az “extrém 1” és az “extrém 2” túra teljesítéséhez durván négy óra szükséges. A két extrém kategória közötti különbség száz méternyi élmény. Természetesen én a legextrémebbet választottam, melynek bepattanója tízezer forint.

A bázison egy csoporthoz csatlakoztam. Mindenki begyűjtött egy-egy overált, sisakot és fejlámpát, továbbá sok hasznos tanácsot, majd mintegy félórányi erdei gyalogtúrát követően értük el a gyomorszájat.

Két idegenvezető leányzó kíséretében lelétráztunk a bejárattól az aknába, majd egyből felvettük a pókfociban alkalmazott pozíciót. A szűk járaton lassan kúsztunk előre. Az első percekben elmormoltam egy “úristent” és egy “fúú bazzeget”, de amint beértünk az első tágasabb terembe, elillant minden aggodalmam. Innentől kezdve élveztem a fenéken csúszás minden pillanatát, pedig igencsak szűk járatokon hatoltunk át.

Járat a barlangban

A csúszós, hovatovább lejtős talaj kapaszkodásra ösztönözött, ugyanakkor ügyelnünk kellett arra is, hogy kárt ne tegyünk a képződményekben, valamint, hogy ne a másik nyakában landoljunk. Gyorsan eltüntettük overálunk eredeti színét, az iszapbírkózás ehhez képest kismiska. Hol létrán, hol falbavert lépőcsavarokon osontunk lejjebb és lejjebb. Az igazán sikamlós és veszélyes métereken biztosítókötelek segítették az előrehaladást.

Aztán egy homokóra formájú járat állt elénk, az úgynevezett Acheron-folyosó. A “homokóra” legszűkebb résére másztunk fel úgy, hogy először vállal és könyökkel behajoltunk, a hónalj alá kaptuk a kötelet, majd térdelve araszoltunk előre, miközben alattunk tátongott a mélység. Ez a rés lefelé volt annyira szűk, hogy egy emberi test talán elakadna benne. Vagy nem. A rés kijárata természetesen előrefelé volt.

Következett a járatrendszer legszűkösebb része a Nyomasztó-terem, becenevén szülőcsatorna. Cirka két méter hosszú ez a szakasz, de kizárólag préselve juthattunk át rajta. A kezünknek nem maradt hely, hogy előretoljuk magunkat. Szinte kukac-mozgással gyűrtük le a szűkületet. Aki a fogyókúrát nem építi be a felkészülésébe, az pórul járhat. A sörhas simán elakad eme falak között.

Eléggé szűk csatorna

Persze látványosságban sem utolsó a barlang, noha nem aggteleki cseppkőbarlangban kell gondolkodnunk. Már csak azért sem, mert járatai – a klasszikus cseppkőbarlangokkal ellentétben – tektonikus mozgások során jöttek létre, hasadékfolyosók és aknák jellemzik. A szűk helyek pár centis, néhol fél méteres függő- és állócseppköveket engedélyeztek.

Egyes képződményekbe könnyű beleképzelni a brokkolit vagy a borsót. A tapogatással azonban óvatosan, hiszen nem minden furcsaság ered mészkőből: a denevér kakák például bizonyosan nem.

A túra utolsó állomása a Gyönyörök terme, a bejárattól mintegy kilencven méterrel mélyebben. Hogy némi fogalomzavarral éljek: a hegy gyomrának szívében. A változatos, de piciny függőcseppkövekben való gyönyörködést követően túravezetőnknek az a fenomenális ötlete támadt, hogy kapcsoljuk le a fejlámpákat. Megtapasztalhattuk, mit jelent az abszolút sötétség. Szempillánkig nem láttunk, nem hogy az orrunk hegyéig.

Gyönyörök terme

Aki abban bízik, hogy a túra utolsó állomásánál kijárat feliratot talál, felejtse el. A mínusz kilencven méternyi szintkülönbséget nullává kellett alakítanunk. Tehát ugyanazon az útvonalon másztunk vissza, amelyiken leküzdöttük magunkat. Természetesen ismét jött a préselés – ezúttal hason kúszva – és a szakadék feletti térdelős araszolás.

Szépen elfáradtam a végére, pedig várt még rám tíz kilométernyi kerekezés – bringával közelítettem meg a bázist. Igazán szuper, élményekben és kihívásokban gazdag kikapcsolódás volt. Kár, hogy nem figyeltem oda fényképezéskor. A fotók többsége homályos lett.

Itt is felmásztunk – a homályos képek legjobbja

Sajnos azonban nincs teljesen tele a pohár. Amennyire élvezetes volt kúszni-mászni a hegy gyomrában, annyira szörnyülködtem az idegenvezetés miatt. Már a bázisnál való ismerkedéskor érdekes poénok hangzottak el, először a barlangi üzemvezető, majd a túravezető leányzó szájából. Azon a történeten kellett volna kuncognunk, hogy állítólag egy gyerek rosszul vette fel az overált.

A leányzó poénjai kizárólag a szexre és intimszervekre korlátozódtak. Eleinte jó viccnek tűntek, de amikor a barlangban minden cseppkőképződményről és sziklaformációról ezek jutottak eszébe, néhányan furcsán néztünk rá, egyesek mormogtak. De ez mind semmi!

Hazudnék persze, ha azt állítanám, hogy hasznos, a barlanggal kapcsolatos információkkal nem láttak volna el. És hozzátenném azt is, hogy mindkét túravezető csaj igazán segítőkész és megbízható volt a barlangban.

Borsókövek

De mégis. A bázis és a barlang bejárata közötti útvonal egy tanösvény is egyben. Idegenvezető leányzónk meg-megállította a csapatot, hogy némi ismeretterjesztéssel rukkoljon elő. Az egy-két mondatos, láthatóan bemagolt ismertetést kérdezési lehetőség követte, amivel jó pár barlangász társam élt. Válasz azonban soha nem érkezett, mondván, majd a barlang bejáratánál megkapják.

A Balaton-felvidéki Nemzeti Park egyik erdejének közepén, a barlang bejáratánál aztán úgy adta elő környezetvédelmi ismertetőjét, hogy közben lógott a szájából a cigi. A bejárat mellett egy tűzrakásra kialakított, kövekkel körbevett építményen tonnaszámra gyűlt össze a csikk. Bár akkor nem reklamáltam, mint környezetszerető és -védő személy, később emailben kifejeztem nemtetszésemet.

Ezt az emailt a balatonedericsi önkormányzatnak küldtem azzal a kéréssel, hogy továbbítsák a levelet az illetékeseknek. Az illetékes épp a barlang üzemvezetője volt, aki hogyhogynem a balatonedericsi önkormányzatnál dolgozik.

Megkérdeztem, hogy meddig gyűjtik a csikkeket és mi lesz az a pont, amikor belátják, hogy le kéne vinni a szemetet a hegyről. Erre azt a választ kaptam, hogy magát a tűzrakó helyet is illegálisan építette egy erdész, és ha az erdészt senki nem vonta felelősségre, akkor ők miért tennének bármit is a szemételhordás érdekében. Ráadásul hozzátette, hogy kollégáik közül senki nem dohányzik. Szóval amellett, hogy felelőtlen, és nemtörődöm, a kollégáit sem ismeri az a barlangi üzemvezető, aki egy nemzeti parkban dolgozik.

A mintegy négy órás barlangászás ennek ellenére életem egyik legkülönösebb kalandja volt. Tökéletes kikapcsolódást nyújtott. Minden izgő-mozgó, klausztrofóbiában nem szenvedő adrenalin junkie-nak ajánlom. Persze csak felnőttnek – azt hiszem, ez érthető.

Frissítés: a cikk írása óta a cigarettacsikeket eltávolitották a barlang bejárata elől.