Legújabb cikkek
- Színes piacok 2024-12-13
- Mókás táblák, feliratok 2024-12-11
- Útvonal értékelő Magyar karika - 10 2024-12-09
- A Pinkától a Muráig Magyar karika - 9 2024-12-06
- Fertő-Hanság és Kőszeg Magyar karika - 8 2024-12-04
- Kemencétől Lébényig Magyar karika - 7 2024-12-02
Hogy elérjem a tizenegy órakor induló, meglepő módon ingyenes kompot Caleta Yungaynál, már reggel hétkor útra keltem Tortelből. Először persze felcipeltem a biciklimet és a cuccaimat a ciprusfa lépcsőkön a dombtetőn kialakított parkolóhoz.
Természetesen ugyanaz az egyenetlen, idegesítő útszakasz fogadott, mint Tortelbe jövet.
Egy elágazást követően visszatértem a Carretera Austral nyomvonalára. Majd megkezdődött az igazi móka: brutál meredek, szerpentinekben gazdag, murvás emelkedő köszöntött be. Nyelvem majd’ beakadt a küllők közé, annyira megfingatott.
Egy keskeny szurdok előtt vett vissza a dőlésszög, és egész tűrhetően araszolt egyre feljebb egy erdős fennsíkra, négyszáz méter magasra.
Immáron a legjobb minőségű aszfalt nélküli burkolaton. Semmi barázda egészen Caleta Yungayig. A falu előtti pár lejtős kilométeren visszatért a szertelen gurulás élménye. Mintegy negyven perccel a hajó indulása előtt estem be a négy házból és egy templomból álló, pirinyó Caleta Yungayba, illetve a falu kikötőjében árválkodó büféjébe.
A kilenc kilométeres vízi utat cirka negyvenöt perc alatt tette meg a komp. A Carretera Austral ezután sokáig az Ano Nuevo folyó mesésen kék vizét követte. Majd amint eltávolodott tőle, egyből meg is emelkedett.
Egyúttal megjelentek a bringaölő, kemény barázdák. No meg a böglyök. Leginkább a szám és a fülem izgatták őket. Egyfolytában baszogattak. Hessegetéseimet kinevették. Nagyon vártam már a gyorsabb tempót kínáló sík terepet.
Már csak azért is, mert a lábaim jelezték a kaptató közepén: elég volt. Dehát nem adhattam fel hetven kilométerrel a cél előtt.
Útközben feltűntek a kiépített biciklis megállók. Némelyik még tetőt is kapott. Egy végeláthatatlan egyenes szakasz egyik tető nélküli pihenőjénél, egy türkízkék folyó partján, szemben egy havas hegycsúccsal szálltam le a nyeregből.
Sátrat egy legelőn vertem engedéllyel. Az engedélyt egy magányos helyi mandrótól kaptam, aki a folyóparti viskójából épp indult befogni a lovait. Ötven kilométerre él a legközelebbi falutól, O’Higginstől.
Odatartottam másnap. Féltávnál megjelentek az esőfelhők, de szerencsére nem lett nagy baj belőle. Közben a Vargas- és a Cisnes-tó (ejtsd: szisznész) fantasztikus panorámája vonta el a figyelmemet. Illetve a Coronel Guillermo-híd (ejtsd: gijermo), ahonnan egy út ágazik le Argentina felé. Szinte két kilométerenként kattogott a fotógépem.
Így is ebédidőre már O’Higginsben voltam. A kajaszünetet követően még elnyargaltam a Carretera Austral legvégéhez, a Puerto Bahamondes kikötőhöz. Innen már tényleg nincs tovább út. Maximum hajóval Argentína felé a kopár hegyláncok közé szorult, szenzációsan türkízkék O’Higgins-tó vizein.
Melynek legmélyebb pontja nyolcszázharminchat méter és ezzel az amerikai kontinens legmélyebb tava. A hasonló nevű gleccser formálta.
Két nappal a bérleti szerződés lejárta előtt adtam le a biciklit a megbeszélt helyen. Ezzel dél-amerikai kalandozásom talán legfontosabb részét fejeztem be.
Szenzációs biciklitúrát, egyben életem álmát teljesítettem három hét alatt. Fantasztikus és változatos tájakkal és színekkel lepett meg az útvonal. Mondom mindezt az állandó rázkódások okozta mentális kimerültség ellenére.
Az érdekesség kedvéért feljegyeztem néhány árat. 2023 elején egy éjszaka egy patagóniai campingben 5000 és 9000 peso (kb 5-9 euro) között mozgott. Az egyik kisvárosban megejtett bevásárlásom részletei:
Százhuszonöt grammos szalámi: 2200 peso (2,2 euro)
Krémsajt: 1400 peso (1,4 euro)
Áfonyás keksz: 1950 peso (2 euro)
Egy kiló zsemle: 2400 peso (2,5 euro)
Egy kiló avokádó: 6900 peso (7 euro)
Négyszáztíz grammos őszibarack kompót: 2400 peso (2,5 euro)
Másfél liter ásványvíz: 900 peso (95 eurocent)
Egy liter ananászlé: 1850 peso (1,9 euro)
O’Higgins talán legpompásabb hosteljében egy ágyért 14000 pesót (kb 15 euro) kértek. Ahol igazán pöpecül felszerelt konyhát, könyvekkel, térképekkel ellátott társalgót, kedves és barátságos személyzetet és számos sokat látott, ugyancsak közvetlen kalandort ismerhettem meg.
Mint például azokat az Argentínából áthajókázó utazókat, akik borzongva mesélték, milyen időjárási körülmények között érték el a chilei anyaföldet. Az egyik srác konkrétan a földön fekve töltötte az utazást, nehogy a nagy hullámoktól okádni kezdjen.
Ami az itt-tartózkodásomat illeti, az első három éjszakát sátorban töltöttem, a negyediket ágyban. Egyedül a wifi lefedettség hiányzott, de az az egész faluból. Nem csoda, a civilizációtól igencsak elbújt településről van szó. A falu könyvtárában eleinte működött az internet, de aztán ott sem. Talán nem is baj. Jobb volt anélkül.
Azt mondják, olyan lassan ér oda a jel, amilyen lassan a vándor ér O’Higginsbe. Más kérdés, a vándor előbb-utóbb megérkezik, míg a wifi soha. Az elutazásom előtt derült csak ki, hogy az egyik falusi söröző kiváló netezést kínált.
O’Higgins egy világvégi település, melyet körbeölel a vad természet. Nevét egy ír és baszk ősökkel rendelkező, chilei szabadsághősről kapta.
Noha az első telepesek 1914-ben érkeztek, a falut hivatalosan 1966-ban alapították. Tíz évre rá nyitotta meg kapuit az első iskola. Az idevezető autóút 1999-ben lett kész és ugyanebben az évben alakult meg az első tűzoltóság. Állandó lakosainak száma cirka hatszáz.
Nem terveztem négy napot eltölteni O’Higginsben. Minél előbb Argentínába szerettem volna átjutni. Méghozzá hajóval a keskeny O’Higgins-tavon át, illetve gyalog az erdőkön keresztül, a világ egyik legeldugottabb határátkelőjét érintve.
Csakhogy az időjárás annyira begorombult, hogy törölték az amúgy kétnaponta közlekedő járatokat. Egyik nap például havas hegycsúcsokra és szemerkélő esőre ébredtem, de a heves széllökések is gyakoriak errefelé.
Tiszta időben a környék hegyei, kilátópontjai és erdői remek kikapcsolódást nyújtanak. A málnaszüretelésről nem is beszélve.
Ezenkívül át lehet gyalogolni Argentínába, igaz zsákösvény lévén csak pár kilométer erejéig. A legpazarabb látványt minden bizonnyal a tíz óra járásnyira található, fenséges Mosco (Moszkva spanyolul) gleccser nyújtotta volna, de ezt nem vállaltam be.
Az időt jobbára tehát a hostel társalgójában töltöttem. A gyakori semmittevés segített összegezni chilei kalandomat.
Igazán mesés országot ismerhettem meg.
Hatalmas kiterjedése miatt eszméletlenül változatos: a sivatagtól a tengerpartig, a vulkánoktól a gejzírekig, a gleccserektől a hófödte csúcsokig, a fjordoktól a vadregényes erdőségekig, a nagyvárosoktól a lakatlan, érintetlen területekig, a kaktuszoktól a cseresznyéig minden megtalálható.
Természeti kincsei tiszteletre méltók és lenyűgözőek. Olyan egyedi színeket és jelenségeket tapasztaltam, melyek sehol máshol a világon nem léteznek. Nem beszélve az udvarias és barátságos emberekről, akik szinte minden második mondatukat a permisso (szabad lesz?) kifejezéssel kezdik.
Mégsem vált életem legemlékezetesebb desztinációjává Chile. A nemzeti parkok rugalmatlansága, az állandó belépők, a lehúzni próbáló idegenvezetők, a segítőkészség hiánya és a rengeteg szemét mind nyomot hagyott bennem.
Felfedezetlen területek persze bőven akadnak, és a fenti negatívumok ellenére egyszer szívesen bejárnám a Patagónia Nemzeti Parkot és Cerro Castillo hegyi ösvényeit, vagy örömmel tűnnék el a patagóniai szigetvilágban és Chile legdélebbi, kevésbé turistás tájain.
Amennyire erős Chile a természeti látnivalókban, annyira gyenge a hagyományos étkekben. Bár kétségkívül jól esett a rántott hús, a hamburger és a pizza. Még jobban a saját főztöm.
Hotdog választékuk viszont egyenesen parádés: a virsli mellé gyakran pakolnak paradicsomot, avokádót és más finomságokat ízlés szerint. Spanyolul churrasconak hívják (ejtsd: csurrászko), ami Spanyolországban furcsa mód egy hosszúkás, fánkszerű édesség neve.
Még egy apró furcsaság: a többi dél-amerikai országgal ellentétben Chilében az NBA-mez a menő. A focimez a kanyarban sincs. Igaz, sokan leragadtak a Michael Jordan féle Chicago Bullsnál. A gyerekek is.
Na de hadd térjek el az elmélkedésről, hiszen ért még egy nagy élmény: hajókázással egybekötött gyalogtúra Argentínába a vadonon keresztül. Bár a hajójáratról majdnem lemaradtam.
Történt, hogy egy hétfői napon, amint megérkeztem és leadtam a bringát O’Higginsben, egyből felkerestem a hajótársaság irodáját. A pénztáros nyomban lefoglalt nekem egy helyet szerdára. Az időjárás viszontagságai és az esetleges járattörlések miatt a fizetésre kedd este került volna sor.
Ám kedden vihart jósoltak szerdára, így a hajókázás elmaradt. Ezért fizetnem sem kellett. Megkértem a pénztárost, rakja át a foglalásomat a következő járatra, péntekre.
Csütörtök délután, mit sem sejtve, egy kanadai névrokonnal együtt megjelentem a pénztárnál, hogy kifizessem a túrát. A hajó indulását és a kanadai foglalását visszaigazolták, ám az én foglalásomnak nyoma veszett. Pedig ezelőtt háromszor beszéltem a pénztárossal.
Értetlenségemnek egyből hangot adtam. Kiderült, hogy összekeverték a nevemet a kanadaiéval. Mivel a ladik csak tizenhat személyes, felmerült bennem, egy darabig nem hagyom el O’Higginst.
Szerencsére akadt szabad hely a pénteki hajóra. Igaz, az erdetileg tervezett reggel hét órai indulást a várható szél miatt áttették hajnali ötre. Megkönnyebbülten, ám az ártól elhűlve fizettem ki a hatvanezer pesót (hatvanhárom euro) a busztranszferre és a hajójegyre.
Az indulás napján, hajnali fél négykor megjelentem az irodánál, ahonnan mikrobusszal fuvaroztak el Puerto Bahamondes kikötőjébe. A bringás cimborák már ott várakoztak, akiket nem elégített ki a Carretera Austral és Argentínát is két keréken szándékozták felfedezni. Rajtam kívül csak egy gyalogló vállalta be az országváltó kalandot.
A hajóslegények igazán megszervezték a beszállást: először a csomagokat pakolták be, majd a bicikliket, végül pedig a kizárólag férfiakból álló utasokat. Sötétben indultunk útnak a két és fél órányi hajókázásra fekvő határállomás kikötője felé.
Célbaérkezés után elsőként értem a határőr íróasztalához. Immáron világosban, nyolc óra táján. A kilépő pecsétért mégis sokat vártam. Egy visszaigazoló email érkezett meg lassan, mely tanusította, nem követtem el bűncselekményt Chilében.
Na de aztán útnak eredtem a senki földje felé, a vadon mélyébe. Enyhén emelkedő kocsiúton. Bármerre néztem, észveszejtő panoráma fogadott. Eleinte a türkizkék tó és a túlparton tornyosuló, kopár ormok kényeztettek. Később aljnövényzettel benőtt lankák, távoli vízesések és sűrű erdők. Mindez borús égbolttal párosult, mely kellemes kirándulóidőt varázsolt.
Nyolc kilométert legyalogoltam, mire utolért az első biciklis. Várt még rám tizennégy kilométer az argentin határállomásig. A kocsiút elhaladt egy füves kifutópálya mellett, párszor átszelt egy folyót és a határnál ért véget. Nem a határállomásnál, csak a határnál.
Ahol egy hatalmas Argentína tábla üdvözölt.
