A második, Himalájában töltött nap akklimatizálódással telt. Persze ez nem azt jelenti, hogy csak pihentem és ültem a fenekemen. Feltérképeztem Namche Bazaart (ejtsd: námcsi bazár) és környékét. A harmadik nap Pherichéig hatoltam, ahol ismét megpihentem.

Namche Bazaar 3440 méteren terül el a térkép szerint, csak azt nem tudom, melyik településrészre gondoltak. Ugyanis egy alattomosan meredek domboldalban épült ki. Az alsó és a felső rész között talán száz méteres szintkülönbség is lehet. Tehát ha elugranál egy magasabban fekvő boltba, előtte érdemes tisztességesen bemelegíteni, mert temérdek lépcsőt kell másznod.

Utánajártam, hol bérelhetek hálózsákot és téli dzsekit, amelyek 4-5 ezer méter magasságban nélkülözhetetlenek. Örültem a kölcsönzési lehetőségnek, mert ha a saját cuccaimat hoztam volna, útban lettek volna ott, ahol nem szükségesek. Mint például Katmanduban vagy az első túranapon.

Namche Bazaar főutcája

Aztán csavarogtam a környéken, hogy szokjam a hegyilevegőt. Akklimatizálódáskor hasznos, ha eljutunk egy magasabb pontra, mint ahol előző este aludtunk, de estére vissza kell térni ugyanarra az alvóhelyre. Szóval felkerestem egy sztúpát, amit Tendzing Norgaj serpa emlékére állítottak, majd ellátogattam egy buddha monostorba, a Nauche Gondába, ami egyben egy múzeumnak is otthont ad.

Nauche Gonda monostor udvara

Nauche Gonda ablaka

A múzeumban ismerkedtem meg jobban a tibeti buddhizmussal, a serpa kultúrával és Namche történetével. Nagyot köszöntem mindháromnak. Hihetetlen, hogy egy 1960-as fotón Namche egy-két földszintes fa viskóból állt, most meg három- és négyemeletes kőházakkal van tele.

Az egyik legérdekesebb ismertető például arról szólt, hogy a serpák nem teherhordók. Ők csak akkor cipekednek, ha egy Mount Everest expedicióhoz csatlakoznak. A nepáli törvény kimondja, hogy a helyi népek közül csak a serpa mászhat fel a világ legmagasabb csúcsára. A serpák intelligensebbek, tanultabbak a többi himalája-beli népnél, ők a panzió tulajdonosok és tibeti buddhisták. Régen persze ők is járták a kereskedő utakat, hurcolászták az árut India és Tibet között, de mióta Kína bekebelezte Tibetet, ellehetetlenült az átjárás. Azóta expedícióknak dolgoznak és belőlük élnek.

Vacsorára szállásom éttermét választottam, ahol zászlók és turisták által aláírt-odaajándékozott pólók díszelegtek és nyámmogás közben ezeket bámulgattam. Egy szingapúri túrázó pólója is ott virított, amire ezt írta: “rengeteg élmény ért túrázás közben, bár egész nap hasmenésem volt”. Jót röhögtem rajt. Belegondoltam, hogy ez tényleg szívás, de aztán másnap reggel engem is a hasmenés ébresztett fel. Ráadásul alvásproblémákkal is küszködtem. Ekkor még nem tudtam, hogy minden nap a slozin fogok ébredni. A hasmenés és az alvászavar a hegyibetegség enyhébb jele. Van akire rájön, van akire nem.

Namche Bazaar

Következő nap 380 méter szintkülönbség leküzdésére vállalkoztam. Elsőre nem hangzik soknak, de ezen a magasságon ez nem feltétlenül számít gyerekjátéknak.

Reggel beugrottam a kölcsönzőbe a hálózsákért és a télidzsekiért, de porszem került a gépezetbe: kártyával fizettem volna, ha működött volna a terminál. Végül egy ősrégi kártyaolvasó cuccal megoldotta a boltos. Furfangos módon a namche bazaari bank automata engedelmeskedett a kártyámnak és a kívánságomnak. Nagyon megkönnyebbültem, hiszen, mint ahogy az első fejezetben írtam, már otthon is problémáim adódtak a bankkártyámmal.

A biztonság kedvéért még vettem egy bélést a hálózsákba. Nem akartam, hogy befagyjon a popsim a fellegekben uralkodó kemény éjszakai mínuszokban. A bélés higiéniai okokból nem bérelhető.

Ahhoz, hogy teljesítsem a túratervem, bemelegítésként fellépcsőztem Namche fölé. Amikor kezdett elegem lenni a testmozgásból, akkor vált viszonylag vízszintesebbé az ösvény. Innentől fütyürészve haladtam. A 10-12 kiló a hátamon meg sem kottyant.

Tipikus himalájai táj hordárokkal

Függőhíd a Dudsh Koshi Nadi folyó felett

Majd következett a Dudh Koshi Nadi (ejtsd: dud kosi nadi) folyón átívelő függőhíd és Phungi Thanga (ejtsd: fungi tanga) falu, ahol alapjában változott meg a kedvem. Olyan emelkedőt kaptam a falu határában, hogy pihenéssel készültem fel rá. De aztán uccu neki, sánta csiga lassúsággal közelítettem a dombtetőt.

Míg nem belebotlottam abba a hordárba, akivel két nappal ezelőtt találkoztam és aki diktálta a tempót nekem. Ezúttal is beköszöntem neki. Ő meg csak mosolygott, megismert a csávó. Újfent együtt másztunk. A hordár még mindig ugyanazokat a cuccokat cipelte, mint két napja.

Alighogy felértem a tetőre, hirtelen beborult és hideg lett. A tengbochei (ejtsd: tengbocse) monostornál próbáltam gyors meteorológiai előrejelzést megvalósítani. A szenthely mellett legelésző öreg jakot a csepegő hideg eső persze mitsem zavarta. Pechemre a monostor nem várt tárt ajtókkal, így csak az udvarába pillanthattam be, pedig megért volna egy misét.

Nem jártam messze a céltól, már csak egy rododendron erdőt kellett átszelnem. Deboche (ejtsd: debocse) faluban, 3820 méteres magasságban “lengették a kockás zászlót”. Szállásom megint egyszerű volt, szobámban éppen hogy elfért az ágy. Hogy elkerüljem a fejfájást, vedeltem a vizet rendületlenül.

Deboche, a szobám és a mínuszok a Rododendron panzióban – még jó, hogy béreltem hálózsákot

Reggel természetesen fosásra pattantam ki az ágyból. Miután pedig összeszedtem magam, Pheriche (ejtsd: fericse) falu várt rám. Az első métereken elég hülyén éreztem magam. Nehéz leírni. Kicsit megfájdult mindenem, rossz közérzetem lett, pedig ereszkedtem lefelé. De aztán elmúlt minden tíz perc alatt. Ez persze nem jelenti azt, hogy mindenkinek a szervezete így reagál a magaslati levegőre.

Ahogy trappoltam előre, úgy kezdtek eltünedezni a fák és bújtak elő a kopár sziklák. Majd felbukkantak a havas hegycsúcsok, mint például az Ama Dablam és a Lhotse, amelyek elképesztő látványt nyújtottak a szikrázó napsütésben. A jakok és hordárok miatt forgalmas etap emelkedőit lassan, de simán abszolváltam.

Pihenésképpen egy fogadó teraszán lángoshoz hasonlító tibeti kenyeret burkoltam. Bár az enapi testnevelés óra fizikailag meg sem kottyant, mégis alig vártam, hogy Pherichébe érjek. A több szálláslehetőséggel, orvosi rendelővel és egy elhunyt alpinistáknak emléket állító oszloppal büszkélkedő Pheriche 4240 méteres magasságban rejtőzik. Egy aranyfogú fogadós moteljében húztam meg magam.

Pherichei panoráma az Ama Dablam hegy nyugati falával

A következő nap újfent az akklimatizálásról szólt, tehát lazítottam. Felkerestem egy tavat, méghozzá a Chola Tso-t (ejtsd kb: csola co), amitől elállt az amúgy is nehézkes lélegzetem. A befagyott tó tükörsima jege visszatükrözte a fölötte drámaian magasodó hegycsúcsokat. Festői táj. Annyira magával ragadott a látvány, hogy hosszabb pihenőt tartottam.

Az idejövet enyhén bonyodalmat okozott, mert nem bírtam követni az útvonalat. Lényegében átverekedtem magam a több ágon folyó Tsola patakon, valamint egy gleccser kövein. Simán megérte.

Chola Tso tó

Na ez az a hely, ahova a túravezető nem viszi el a turistát. Tök egyedül ücsörögtem, sehol senki a közelben. A túravezető a pihenőnapon másik faluba kalauzolj, hogy az ottani vendéglátósoknak is legyen bevétele.

A visszaút alatt megfájdult a fejem, de nagyon. Volt nálam víz, mégsem segített. Ráadásul ereszkedtem lefelé, ami elvileg segítség lenne. Kiderült, hogy az éhségtől fájt a fejem. Ezt a Pherichében állomásozó orvos közölte, aki a faluban működő, amerikaiak, új-zélandiak és nepáliak által vezetett kis kórháznak dolgozik.

Részt vettem egy hegyibetegségről szóló, igen hasznos előadáson, valamint egy teszten annak ellenére, hogy az információkat az utazás előtt már begyűjtöttem. Nem ártott felfrissíteni a tanultakat. Elmagyarázták, hogy háromezer méter felett nem alhatunk háromszáz méternél magasabban, mint az előző éjszaka és minden hatszáz méternyi szintemelkedés után be kell iktatni egy akklimatizációs napot. Jó megoldás, ha alacsonyabb szinten alszunk, mint ahol aznap jártunk. Ezt csináltam én is.

Részletesebben beszéltek a hegyibetegségről, melynek enyhe tünetei közé tartozik a fejfájás, a szédülés, az étvágytalanság, az alvászavar, és a hasmenés. Ilyenkor a pihenés és a sok folyadék megoldja a problémát. Súlyosabb tünetek a légzészavar nyugalmi állapotban, hányás, száraz köhögés, állandó fejfájás, koordinációs zavar, hallucináció, öntudatlanság és akár halál. Ilyenkor azonnal le kell ereszkedni, akár ötszáz méter süllyedés is segít. Ez alól csak a halottak a kivételek, nekik már mindegy.

Ha magunktól nem sikerül oxigéndúsabb környezetbe érni, akkor minden faluban minden szállásadó tud hívni helikoptert, vagy ha kell, segít egy ló vagy egy társ beszerzésében. A legfontosabb, hogy minél hamarabb, minél lejjebb jussunk.

Elmondták, hogy majdnem minden nap szállítanak le valakit helikopterrel. Ezt én is tapasztaltam. Láttam hányó, rosszul lévő embereket. Erre nem lehet felkészülni, hacsak nem lakik az ember ilyen magasságban.

Tsola patak – ha esetleg vízhiányban szenvednél 4200 méteren

Aztán bemutatták, hogyan nyújtanak elsősegélyt ilyen magaslaton: befektették az önkéntes pácienst egy zsákba, majd oxigént pumpáltak bele, hogy elérjék a normális légnyomást és oxigénsűrűséget. A vér oxigén telítettsége el kell, hogy érje a 80 %-ot. Állítólag a hegymászók agya kisebb az átlagnál, mert kevesebb oxigén éri.

Az előadás után önkéntes tesztalany lettem. Azok vehettek részt, akiknek fájt a feje. Kitöltöttem egy, a fájdalmaimra és a tüneteimre vonatkozó adatlapot. Kaptam egy gyógyszert, és figyelnem kellett hogyan és milyen gyorsan hat, majd megosztottam velük a tapasztalataimat. A vérem oxigén telítettsége 86%-os volt.

Az oktatást egy érdekes élmény követte, immáron a fogadó étkezőjében: belobbant a terem közepén álló olajkályha. Az aranyfogú fogadós így “szórakoztatta” a vacsorára várókat. Szerencsére senkinek nem esett baja.

Éjjelre cudar hidegre hűlt le a levegő, a leheletemtől alig láttam. Az én esetemben ez leginkább akkor okozott gondot, amikor az éjszaka közepén, a sötétben futnom kellett a wc-re. Ja, ezen a tájon a pottyantós a menő.