A Miso Walai ökocamping az elutazásom reggelére még tartogatott némi programot. Egy barlangtúrára iratkoztam fel, mely a temetkezési helyül szolgáló, három szintes, mészkő alkotta Batu Tulughoz invitált.

Ahogy az előző nap, ma is eszeveszett csiripelés, ciripelés és brekegés ébresztett fel. Harsogott az egész környék. Reggeli előtt egy piócaeltávolításon tanúskodtam. Az éjjeli állatles során az egyik önkéntes leányzó tarkójára rátapadt egy példány. Mivel nem vette észre, együtt aludt a piócával. Reggel került sor a szétválasztásra, miután egy hordónyi vért kiszívott a fejéből. Gondolom, mást nem talált.

A reggelit követően csónakba zuttyantam, vezetőm elfuvarozott Kampung Mengaris kikötőjébe, átültünk egy mikrobuszba, majd ellavíroztunk a Batu Tulug barlangtemetőhöz. A batu szó maláj nyelven sziklát jelent, a tulug pedig sungai nyelven annyit tesz: aludni menni. A helyiek körében a barlang szent hely, az idetemetett halottak lelkének nyugvóhelye, illetve otthona. Egyébként a sungai egy kisebbség írásrendszer nélküli nyelve.

A Batu Tulugot a 11-15. század között használták temetkezési helyként, három szintjén több, mint százhuszonöt fa koporsót tártak fel.

Bemelegítésként felszökkentünk a harminckilenc méter magas dombcsúcsra a majd’ harminckilenc fokban. A felvezető, félig-meddig kiépített lépcső igen meredekre sikerült, egy rögtönzött aerobic órát tudtunk le öt perc alatt.

Batu Tulug legfelső szintje, a Sawat bikafejet ábrázoló koporsókat és egy leltárként funkcionáló fa lécet rejteget

A csúcstól egy szinttel lejjebb található a Sawat barlang, amely cirka kilencszáz éves koporsókat rejt. Valamennyi faragott, bika fejet vagy krokodilt ábrázol. Feltehetőleg az arisztokrácia és a törzsfőnök koporsói lehetnek. Ezen belül a nagyobbak a nőké, a kisebbek a férfiak, de elfér néhány gyerekméretű is. A nőké azért nagyobb, mert több tárgyat temettek melléjük. Látható itt egy hosszú vasfa léc, amelyen a jelölések a koporsók számát jelzik. A borneói vasfa az egyik legstrapabíróbb keményfa a világon.

A középső szinten található a denevérkakától illatos Lintanga, vagyis a legnagyobb barlang. Nem meglepő módon ez adott otthont a legtöbb elhunytnak: negyvenegy koporsót fedeztek fel, némelyikben üveggyöngyökre bukkantak. A gyöngyök temetkezési tárgyként és fizetőeszközként funkcionálhattak. A halottas ládák alakja hasonlít a krokodilhoz, illetve a halfarokhoz. Nagy részük vasfából készült mindenféle díszítés nélkül, tehát valószínűleg az átlagembereknek fabrikálták.

Batu Tulug középső ürege, a Lintanga. A koporsók krokodilhoz vagy halfarokhoz hasonlítanak

Az alsót, vagyis a Suriba barlangot, valamint a nehezen megközelíthető, magasan fekvő, piciny Dimundukot elbarikádozták a látogatók elől. A látogatópark bejáratánál kialakított múzeum azonban elárulta, fedél nélküli koporsókról maradtam le. Arra tippelnek az okosok, hogy ezek leeshettek valahonnan és ezért hiányzik a fedelük.

A kultúrtöri óra ezzel végetért, visszaültünk a mikrobuszba és elrobogtunk Mengaris piacára. Ahol azt a hírt kaptuk, hogy az idegenvezetőm egyik ismerősét megette a krokodil.

Az ökocamping teljes ellátást biztosító csomagjában az ebéd volt az utolsó program, Mengaris önkiszolgáló éttermében került erre sor.

Mengaris főutcája

Az ökocamping irodása felajánlotta, hogy összehozza nekem az utazást Kota Kinabaluba, rövidebb nevén KK-ba. Magyarán utánajárt a buszok indulási időpontjának, illetve az átszállás miatti várakozás hosszúságának. Kár, hogy szinte kétóránként újabb és újabb információkat kaptam. A lényeg, hogy semmi nem úgy alakult, ahogy megígérték.

A belengetett fél kettes távolsági busz nem érkezett meg. Helyette egy mikrobusz szedett fel három órakor. A sandakani csatlakozás négy órakor startolt, amelyet a késés ellenére elértem volna. Igaz, nem Sandakanban, hanem az egyik országúti kereszteződésnél. Megígérték, hogy értesítik a sofőrt, hogy számítson rám. Aztán útközben kapott egy hívást a mikrobusz pilótája, aki továbbította az üzenetet: nincs négy órás csatlakozás, a legközelebbi Sandakan-KK járat hat órakor indul. Tudomásul vettem.

Lefékeztünk annál a bizonyos kereszteződésnél, ahol a pilótám szóba elegyedett egy taxissal, majd tudtomra adta, hogy hat órás busz sincs. Ennek ellenére az elágazásnál maradtam, gondoltam, mellém szegődik a szerencse egy potyaút formájában. Közben beugrottam egy közeli benzinkúthoz, és megkértem az eladót, segítsen kideríteni a menetrendet. Telefonon kinyomozta, hogy a hat órás busz valóban nem létezik. Majd felrobbantam mérgemben.

Hirtelen az országút mentén találtam magam minden ötlet és segítség nélkül. A tűző napon stoppolni kezdtem, kár, hogy Malajziában nem igazán vevők az ingyen fuvarra. Egyszer csak elém gurult a fentebb említett taxisofőr, aki felajánlotta az anyósülést. Először nemet mondtam, hiszen a háromszázhatvan kilométer taxival nem hangzott hízelgőnek. Nagy meglepetésemre azonban egy buszjegy árát kérte el. Egymás tenyerébe csaptunk, ezzel pedig megmenekültem.

Kár, hogy mind a szivar, mind a hátsó ülésen kucorgó, hidzsábban díszelgő feleség angoltudása a tardi harmathoz hasonlított, a hatalmas távolságot nem kísérte sok kommunikáció. Megjegyzem, Kinabatangan környékén kevesen birkóznak meg az angollal.

A busz a KK északi végében található állomáson köt ki, így először én is idekértem a taxifuvart. Azonban rájöttem, hogy a város központja sokkal jobb ötlet. Rá is szóltam a ratatára, aki erre felszámolt még némi viteldíjat. De ekkor már tojtam az egészre, vidáman pengettem neki. Végülis kikötöttem időben ott, ahol akartam. Este fél tizenegykor estem be ugyanabba a hostelbe, ahol korábban már jártam és jutalmul kaptam egy egész szobát egy férőhelynyi árért.

KK, halpiac a kikötőnél

Másnap tüzetesebben átfésültem KK-t, valamint találkoztam azzal az amcsi leányzóval, akivel a Kinabalu parkban kóvályogtam. Két brunei srác társaságában jelent meg, majd immáron négyen elkocsikáztunk ebédelni. A várostól keletre egy tengerparti pavilonsornál vetettünk horgonyt. Egy adag rájára jártam rá, melyet a szokásos rizzsel, némi zöldséggel és barbecue szósszal tálaltak. Felettébb ízletesre sikerült. Fehér húsának állaga a hal és a tengeri herkentyű között félúton járt. A bruneiek jelenléte hozzájárult az olcsóbb árakhoz.

Ebédet követően rövid időre elváltunk. A vacsora hozott össze minket újra. Az éjjeli piacot támadtuk meg, de nem találtunk kedvünkre valót. Helyette egy belvárosi indiai vendéglőbe ültünk be. Remekül elszórakoztunk egészen addig, amíg megszólalt a képzeletbeli riasztó: hívott a reptér. Végetért borneói kalandom.

KK – éjjel enni jó

Bár legnagyobb vágyam, a Kinabalu hegy via ferratája kimaradt, mégis telitalálatként értékelem a borneói kirándulást. Feltűnt a maláj emberek kedvessége és közvetlensége, megismertem az elsődleges dzsungelt és ritka állatfajokat fotóztam. Annak ellenére, hogy kétoldali akut rizsitiszem lett, mennyei falatok csúsztak le a torkomon nap mint nap.

Üröm az örömben a ledózerolt esőerdő. Nyílván két hét nem elegendő ahhoz, hogy széleskörű tapasztalatot szerezzünk a rendszeres fakivágásokról és az állatok kiírtásáról, futólag is szörnyű volt látni az állapotokat. Repülőről vehető igazán észre a változás, az egymástól egyforma távolságra ültetett pálmafák, és az ültetvényeket kisegítő, Borneó közepéig benyúló földúthálózat.

Mint számos alkalommal, ezúttal is a Lonely Planetet használtam puskázásra. Borneót bemutató, kétezertizenhétben megjelent kiadványa azonban jó néhány helyen eltér a valóságtól. Pánikra nem adott okot, csupán az időmet vesztegettem olykor.