Alpesi terepen
Vorarlberg – 1. rész
Legújabb cikkek
- Látványos szurdokok Vorarlberg - 3 2025-10-26
- Montafon régió Vorarlberg - 2 2025-10-24
- Alpesi terepen Vorarlberg - 1 2025-10-22
- Színes piacok 2024-12-13
- Mókás táblák, feliratok 2024-12-11
- Útvonal értékelő Magyar karika - 10 2024-12-09
Vorarlbergi tájak – ahol hajóvonták találkozása tilos
Liechtensteinből, egy magashegyi túraútvonalon csúsztam be Vorarlberg vidékére. Sivár, növényzet nélküli terep fogadott. Sziklák és kövek mindenütt. Árnyék nuku. Az ösvény egy hatalmas félkörívben vezetett el a Hornspitze csúcs aljáig, majd áttért Svájcba.
Az eddig is jó erőnlétet követelő útvonal itt vált még nehezebbé. A biztos lábtartás, a minőségi túracsuka és az alpesi tapasztalat szigorú feltétel volt. Sziklapárkányok, kitett, veszélyes terepek, technikai szakaszok jöttek szembe. Helyenként drótkötelek adtak némi biztonságot. Dehát szenvedni jó!
A Schafberg keleti oldalán egy brutál meredek, kizárólag araszolva, lassú tyúklépésben abszolválható szakasz jelentett kihívást. A Salauerkopf csúcsot elhagyva, immáron újfent az ausztriai Vorarlberg területén pedig egy hatalmas sziklaomlás és a Brandner-gleccser adott feladatot.
Veszélyes, ám gyönyörű terepek
Alpesi átjáró
Főleg, hogy a sziklaomlásnál, mintegy negyven percnyi sétára a kinézett menedékháztól hirtelen elvesztettem a kék-fehér turistajelzést és egy ösvénynek látszó nyomra tértem rá. Kiderült, hogy zsákutca. A gleccsernél sem akadtam rá a jelre, viszont a távolban megpillantottam a menedékházat.
Bár a fáradtság már megmutatkozott rajtam, kénytelen voltam a sziklákon át, helyenként mászva támadni a szálláshelyet. Útközben szerencsére visszakaptam a kék-fehér csíkokat, bár a terep nem vált sokkal könnyebbé.
Kilátás egy sziklapárkányról
Foglalásom nem volt, de bőven akadt szabad ágy. Méghozzá a második emeleten, vagyis másztam még egy keveset. Kárpótolt a sziklaormok mögött lemenő, narancssárgán pompázó nap.
A hüttét 1905-ben A Német-Osztrák Alpesi Klub strasbourgi szekciója építette. Az I. világháború után Strasbourgot elvesztette Németország, melynek következtében feloszlott ez a szekció és a hütte a német Mannheim szekcióhoz került.
Magasalpesi fekvése miatt a ház ki van téve a viharoknak, leginkább a főnviharoknak, melyet a bukószelek idéznek elő. Jellemzőjük, hogy a nedvességtartalmuk kiadása után hegygerincen buknak át, lefelé áramlanak, szárazak és melegek. Volt, hogy a hütte kéményét szakította le egy ilyen vihar, de volt, hogy a tető nagy részét tépte fel. Ezúttal azonban minden a legnagyobb rendben és biztonságban volt.
Csak a vízhasználat volt korlátozva. Nem csoda, hiszen az eső az egyetlen vízforrás. A közeli, ám egyre zsugorodó Brandner- gleccserre már nem számítanak.
Én viszont számítottam rá. A következő napi túrám során gyakran frissítettem magam vele. Jólesett rágcsálni a friss jeget.
Mannheimer hütte – vagy mégis van élet a Holdon?
De csak azután, hogy megtaláltam a telefonomat. Előző este, a hüttében tűnt fel, hogy elvesztettem. Gyorsan felidéztem a kalandjaimat és eszembe jutott a fentebb már említett, elvesztett turistajel, a zsákutcának bizonyult nyom, illetve a mászásaim.
Bizakodva indultam vissza arra a hegyre, ahonnan jöttem előző nap. Előbb rátaláltam a bizonyos zsákutcára, majd szerencsére a telefonomra is. A földön heverészett kövek ölelésében. És kibírta az éjjeli, gyanúsan fagyközeli hőmérsékletet.
Gyorsan átadtam magamnak a “Világ legjobb szimata” oklevelet, majd visszavergődtem a mai etap kiindulópontjához.
Brandner-gleccserke
Ami nem volt más, mint maga a Brandner-gleccser. A Mannheimer hütte felől érkező ösvény a gleccseren vezet át. Többnyire biztonságos, kevésbé meredek, vagyis adott esetben hágóvasak nélkül is járható.
Aztán a gleccser túloldalán már jött az első erőpróba. Meredek útvonalon, sziklák között és sziklákon lépdeltem egyre feljebb. Kitaposott csapásnak nyoma sem volt. Turistajelek segítették a tájékozódást.
A Schafköpfe csúcs alatt bújt elő a felismerhető út és egy hegygerincen át vezetett tovább kelet felé. Jobbra a svájci mélység, balra az osztrák. A természet zöld színét csak messze lent lehetett felfedezni. Idefenn csak sziklák és szürkeség. Mégis varázslatos és óriási élmény.
A svájci mélység
Aztán egyszer csak elémállt a Schesaplana 2965 méter magas csúcsa. Majdnem nyaki becsípődést kaptam, olyan magas volt. És még meredek is. Óránkénti egy méteres sebességgel totyogtam felfelé. De megérte. Beláttam egész Vorarlberget, beleértve a türkízkék Lünersee tavat. Sőt még a Mannheimer hüttét is, ahonnan indultam. Épp integetett nekem a takarítónő.
Felért a csúcsra egy idős házaspár is. Első látásra közelebb voltak a nyolcvanhoz, mint a hetvenhez. Óriási tisztelet nekik. Viszontláttam őket az ereszkedés során. A nő épp seggrehuppant a bűn meredek és csúszós hegyoldalon, de meg se kottyant neki. Elkuncogta magát, aztán araszolt tovább.
Ez az óvatosságot és gondos odafigyelést megkövetelő lejtő egy órán át tartott izgalomban és a Totalphüttéig nyúlt. Itt a lejtővel együtt én is megpihentem. Egy nagy tányér, forró, fenséges erőleves töltött fel újra.
Kilátás a Schesaplana csúcsról
A Totalphütte eredetileg egy építkezési kunyhó volt, melyet egy energiaipari vállalat épített akkor, amikor átfúrt egy hegyet, hogy a Brandner-gleccser vize eljusson a hütte mellett fekvő Totalp-tóba, egy erőmű számára.
Miután a kunyhó betöltötte a célját, az Osztrák Alpinista Klubok Szövetsége átvette azt, átalakította, és egy kétszintes menedékházat hozott létre. Aztán a nyolcvanas évek végén ezt elbontották, hogy egy biztonságosabb épületet emeljenek a régi mellé.
2019 havas januárjában a lavinabiztosnak tartott Totalp-kunyhót súlyosan megrongálta egy porlavina. A Zirmenkopf hegyről szakadt le, átkelt a Totalp-tótól nyugatra fekvő mélyedésen és feljutott azon az emelkedőn, amelyen a kunyhó áll. Az épület északi oldala a betonpince kivételével teljesen elpusztult.
Ahogy a spanyolok mondják, a kaja szieszta nélkül olyan, mint a harang harangnyelv nélkül. Így hát még egy rövid ereszkedés után lehuppantam a füves hegyoldalban. De nem akárhol. Páholyból néztem a Lünersee csodálatos világa című, élőben közvetített fantasztikus előadást.
Amely egy idő után szürkévé vált. Bekúsztak a csúnya felhők, és teljesen eltakarták a tó fölötti hegyeket. Magashegyi kalandom ezzel végetért. A Lünersee nyugati partját érintve, majd helyenként csúszos nyomot követve leereszkedtem a völgybe, Brand falu felé.
Totalphütte
A Lünersee csodálatos világa című alkotás
Ekkor még fogalmam nem volt, hol töltöm az éjszakát. Már a műúton haladtam, amikor egyszer csak az egyik kilátópontról pici fa kuckókat pillantottam meg a faluhoz közeli réten. Felcsillant a szemem. Kiderült, hogy mezőgazdasági tárolók voltak.
Mindegyiken lakat lógott, kivéve egyen. Ez az egy éppen teljesen üres volt, csak az összetört ajtó és két gerenda heverészett benne. Uccu neki, beköltöztem. Nem volt medvebiztos kunyhó, de szerencsére senki nem nyalogatta meg a pofámat, míg aludtam. Egy éjszakára teljesen megfelelt.
És milyen jól tettem, hogy lejöttem a hegyről. Alighogy feltápászkodtam másnap reggel, fél órán belül leszakadt az ég. Gyorsan egy kisebb patak keletkezett Brand lejtős utcáin.
Szerencsére jött a busz, mellyel a legközelebbi városkába, Bludenzbe döcögtem. Ott is esett. Bemenekültem a helyi Szent Lőrinc plébániatemplomba, melyet egy 1500 körüli tűzvész után építették újjá, majd a 18. század közepén nyugat felé bővítették. Hagymakupolája a sváb építészethez köthető és később számos más környékbeli templomtorony építéséhez szolgált példaként.
Ma már csak a lépcsőn olvasható sírfelirat és a Schlossplatz bejáratánál lévő sírkő emlékeztet arra, hogy a bludenzi lakosokat és földesuraikat évszázadokon át a Szent Lőrinc templomban temették el.
Bludenz, a hagymakupolás Szent Lőrinc templom
Bludenz turizmus irodáját sem hagytam ki. Működő radiátorral és szigetelt tetővel ellátott szállás iránt érdeklődtem. A sok csilliós szobaárak közül választottam ki a legolcsóbbat, de mire a szállásra értem, az az olcsó is drágább lett. A turizmus iroda feltehetően a 19. században frissítette a szállás infóit, ezért volt az eltérés. Sarkon fordultam és meg sem álltam Schruns városáig.
Bludenz, figurák az ablakban