A Miso Walai ökocamping számos programot kínál a kalandoroknak: éjjeli és nappali állatles, hajókázás, faültetés, szabadtéri röplabda, barlang látogatás, főzőlecke, ismerkedés a helyi közösséggel és kultúrával. A bőséges kínálattal nehezen birkóztam meg, de sikerült feliratkoznom néhányra a három napos, két éjszakás opció keretében.

Az előző fejezetben bemutattam a sátortetős, teraszos, lápra néző bungalómat, ahová a délutáni érkezésemet követően beköltöztem. Ennél idillibb környezetet nehéz elképzelni. Békák kuruttyoltak, madarak csicseregtek, kabócák ciripeltek. Még egy makákó is megjelent, pár méterrel a fejem fölött, egy ágon ücsörgött.

A délután folyamán visszatértem a camping étkező teraszára, ahol kisvártatva megjelentek a munkájukat befejező önkéntesek. Ők is a campingben laktak. Hogy milyen kicsi a világ, mi sem bizonyítja jobban, mint az a német önkéntes lány, akinek a nagyapja a Balaton közelében vett házat. A lány meg is lepett néhány egyszerű magyar szóval. Az ismerkedési est a vacsora alatt folytatódott.

Kilátás az ökocamping teraszáról – alkalmanként krokodilok járnak a lápba hűsölni

A nagy burkolás közben megjelent az asztalon pár gekkó és próbáltak csatlakozni az evészethez. Úgy gondolták, felmászhatnak a tányérakra. Gyorsan rájöttünk, hogy egy elterelő hadművelet áldozatai lettünk: ugyanis amíg a gekkókat tartottuk szemmel, a fő cinkos, egy fekete bundájú mókus szaglászott a melegentartóknál és tolta le a fedelüket, hogy hozzáférjen a vacsorához. Hiába hessegette el az egyik csaj és tett a fedőkre nehezéket, a mókus nem adta fel.

Vacsora után kezdődött az első programom, méghozzá egy éjjeli állatkukkolás. Ajánlott felszerelés a távolba látó, erősen világító, órákig működni képes zseblámpa, a szúnyogriasztó szer, a fotógép és a térdig érő pióca zokni. Utóbbi különösen hasznos, ha csapadékos napon látogatod a dzsungelt, mivel a piócák ekkor jönnek elő.

A muzulmán, ám vallását immel-ámmal gyakorló túravezetőmmel és néhány önkéntessel egy csapatot alkotva, síri csendben osontunk a végtelenül sűrű, nyugodt erdőben. A zseblámpák fénycsóvái fáról fára, bokorról bokorra vándoroltak. Igyekeztünk tisztességesen átfésülni a terepet. És pont ettől volt izgalmas a kaland, hiszen egy állat sem jött elénk, meg kellett keresni őket a sötétben.

Íme expedíciónk eredményei:

Kucsmás pitta: az éjjeli esőerdő bővelkedett szárnyasokban. Közülük egy kucsmás pittát kaptam le elsőként. Azért kucsmás, mert a feje fekete vagy barna, tehát mintha kucsmája lenne. A tolla zöld, a hasa alján vörös. Bogyókat és rovarokat kajol. Elég sokat dumálnak, még éjjel is, mondókájuk lényege pedig: kvík-kvík.

Kucsmás pitta

Feketefejű pitta: horpasztott, mikor rátaláltunk. Egyébként van feje, még ha az alábbi fotó kétségeket is ébreszt. A jobb szárnya alá hajtotta. Legérdekesebb tulajdonsága az alvás idejére felfuvódott tollazat, mely megvédi a madarat a rovarcsípésektől. A rovar ugyanis a felfuvódás miatt elálló tollakon landol. A madár étrendjén hangyák és csótányok szerepelnek. Fene a gusztusát. A gránát pitta állománya kezdi megérezni a folyamatos fakitermeléseket.

Egy felfuvódott pitta

Evezőbéka: az biztos, hogy egy evezőbéka lógott modellt nekem, csak a pontos fajmeghatározással állok hadilábon. A camping állathatározóját százszor átnyálaztam és kikértem a túravezetők véleményét is. Nem lettem okosabb. A Polypedates collettire tippelek, melynek nem találtam magyar megfelelőjét. Talán foltos evezőbéka? Angolul Collett’s tree frog vagy black-spotted tree frog. Mindenestre a bőrszín, a fehéres has, a végtagokon húzódó csíkok és a narancssárga szem megfelel a követelményeknek. Sőt, ha a kis csávó hátán látható folt egy homokóra forma alsó fele, akkor végképp ráhibáztam. A szaporodás szempontjából a tisztavízű, levélhulladékkal bélelt pocsolyákat, kisebb állóvizeket kedveli.

Evezőbéka

Boiga: A boiga a siklófélék családjába tartozó nem. Kikérném a közönség segítségét, mert nem tuti, hogy az alábbi fotóm egy ifjú feketefejű boigát ábrázol. Annyi bizonyos, hogy a boiga más néven macskaszemű kígyó és a lent látható pupilla igencsak macskás. A fekete kobak csak a felnőtteknek jár, lábsó viszont minden kígyónak. A feketefejű boiga fán él, békákat, gekkókat, madarakat és más kigyókat fogyaszt. Noha mérges, embert nem öl vele.

Csúfolódó macskaszemű

Kancsil: egy félénk kérődző lapult meg egy óriási levél alatt, de mi észrevettük. Szegény, meg sem mert moccanni. A kancsil a világ legapróbb patás állata. Nagyban hasonlít egy mini őzre, bár agancsa nincs. Vékony, rövid lábai sprintelésre alkalmatlanok, de az aljnövényzetben tökéletesek. Állukon lévő szagmirigyeikkel jelölik ki a területüket, hogy távoltartsák hasonszőrű szomszédaikat. Kancsil húst tálaltak vacsorára Barioban, a kelabit faluban, melyről itt számolok be: A kelabit törzs

Kancsil – az angol elnevezés talán jobban leírja az állatot: mouse-deer, vagyis egér-szarvas

További szereplők: gigantikus hangyaboly, lemerevedett sáskaféle, fel nem ismert apró kígyó és nőstény tüzes halkapó. Utóbbiról ejtek még szót.

Egy scarlet énekes trogon pár került a szemünk elé. Épp szunyáltak. A nőstény és a hím soha nem hagyja el egymást, még éjjel is együtt alszanak. Ennek megfelelően a nagy horpasztásuk közepette mindkét nemet lekaptam. A faj dzsungelkedvelő.

Az egyik legkülönlegesebb borneói emlős a lajhármaki. Elég nehéz tetten érni egyet is, hiszen remekül rejtőznek. Túravezetőm zseblámpája azonban jókor világított jó helyre. Egy pár szem visszaverte a fényeket. Az arca talán egy aprófülű medvéhez hasonlít, mancsai inkább majmokéhoz és lajhár lassan mozog. Bár a hirtelen sok fény megijeszthette őt, át is kapcsolt nagyobb sebességbe. Nem meglepő, hogy csupán homályos fotóval gazdagodtam. A veszélyeztetett fajok közé tartozik, éjjel aktív és magányosan él. Harapása mérgező.

Hihetetlenül szerencsésnek mondhatom magam. Amelyik állat ráért, ezen az estén elémállt. Éjfél körül estem be a camping bungalójába.

Esőerdő

Másnap délelőtt folytatódott az állati nyomozás, miután hajnalok hajnalán felébresztett a béka- és madárzsivaj. Elsősorban orangutánt kutattunk. Az orangután erdei embert jelent maláj nyelven. Orang az ember, hutan pedig az erdő. Az egyik legveszélyeztetettebb faj Borneón, a fakitermelések miatt egyre szűkösebb az élőhelyük. Vezetőm mesélte, hogy gyakran előfordul, hogy a fákon mozgó orangután gallyakat vág az egyén felé. Így jelzi, hogy a terület az övé, tehát takarodó. Úgy töri az ágakat, mint ember a ropit.

A négyórás csatangolás során csupán üres fészkeket találtunk, melyeket színről is fel lehet ismerni, ugyanis az nem friss, a levelek megbarnultak. Az orangutánról tudni kell, hogy szinte minden nap fészket épít, mint ahogy ezen a videón is. Ritkán marad meg egy helyen több napon át.

Vajon ez összefügg azzal a ténnyel, hogy régen a nomád penan törzs is csak néhány napra épített kunyhót magának, majd miután felhasználta az erőforrásokat, továbbállt? A penan törzsről itt olvashatsz: A penan törzs

Óvatos lépteinket egyszer csak félelmetes sikoltozások törték meg. Kalauzom szerint nagyorrú majmok veszekedtek valahol a távolban, az erdő sűrűjében, amerre szemünk nem látott el. Rémisztő hangjuk épp elég volt.

Fotógyűjteményem nem maradt anyag nélkül, sikerült lekattintanom a világ egyik legkisebb mókusfajának egy példányát, egy síksági törpemókust, illetve egy ormányos rovart, jelesül egy pyrops whiteheadii-t, melynek magyar nevét nem ismerem.

Síksági törpemókus

A flóra szintén tartogatott érdekességeket: az egyik fát például megölte az élősködőként hozzánövő többi fa. A másiknak a gyökere pedig vagy három méter magasságban csatlakozott a törzshöz. A nappali felfedezőtúra nem sikerült olyan jól, mint az előző esti, dehát ez benne van a pakliban.

A campingben elfogyaszott késői ebéd után a közelben csavarogtam, és lepkéket tanulmányoztam. A leggyakoribb talán a fekete-fehér grey glassy tigers névre hallgató faj, melynek magyar nevét sok szeretettel várom. A hím épp a nőstényen lógott.

Napnyugta előtt ismét útrakeltünk, ezúttal motorcsónakkal, hogy megkukkantsuk a folyópart élővilágát. Egy makákó csapat már messziről felbukkant, épp a parton kapirgáltak vacsora után. Közben szarvascsőrű madarak húztak el a fejünk fölött.

A várva várt pillanat is megérkezett, amikor messziről, az egyik fán kiszúrtam egy barna bundát. Rövidesen kiderült, hogy nincs egyedül. Rengeteg nagyorrú majom legelészett a folyópart menti fákon. A hímnek látványosan nagy az orra, ez valószínű amolyan szexepil lehet, tehát minél nagyobb, annál vonzóbb. A nőstények orra inkább pisze. Csoportokban kóborolnak, melyet egy felnőtt hím és több felnőtt nőstény alkot. Hozzájuk csatlakozhatnak még az utódok. Víz közelében élnek és nagyon jól úsznak.

Borneói nagyorrú majom

A káprázatos alkonyi folyóparton több más faj tiszteletét tette: Egy ágon pihengető szundai halászbagoly pihent egy ágon. Máig nem értem, hogyan, de a vezetőm méterekről kiszúrt egy ágon ücsörgő apró jégmadarat. Ezt is lefotóztam. Aztán megint elrepült a fejünk felett néhány szarvascsőrű madár, majd két legelésző, szürke vaddisznót leptünk meg. El is takarodtak a folyópartról. Néhány krokodil szempár látszott ki a vízből, de mire a közelébe kerültünk, elmerült.

Eljött a vacsora ideje, majd egy újabb éjszakai túráé. Az egyik tapasztalt helyi vezér egy brutál penge, már-már fegyvernek látszó makróval szerelkezett fel. Elhatározta, hogy csak azért is lő egy koboldmakit. A tizenöt centire megnövő állatok szemei olyan nagyok, hogy már forgatni is nehéz. Ezért az evolúció azt találta ki, mi lenne, ha a fejüket forgatnák helyette, akár száznyolcvan fokban is. Éjszakai életmódot élnek. Állítólag sok millió évvel ezelőtt egy rövid időszakra áttértek a nappali életre, de visszaszoktak az éjszakaira. De a lényeg, hogy a terv nem jött össze, egyet sem találtunk.

Viszont végre én is felfedeztem valamit: egy heteropodára világított rá a zseblámpám. Úgy látszik, a rutin az állatlesen is sokat ér, ugyanis a helybeliek messze az élen jártak a felderítésben.

Egy heteropoda, a felfedezettem – ha tudod a faj pontos nevét, ne tartsd magadban

Következett egy fekete-fehér fejű madár, és egy ornate earless agáma. Magyarul díszes, fületlen agáma lenne, de kétlem, hogy szó szerint lefordítható. Ez egy hüllőféle, amely Borneo dzsungeleiben él, és gyakran megpihen a leveleken és ágakon. Tetőtől farokvégig nagyjából tizenöt centisre nőnek. Azért díszes, mert az orra hegyén egy kerekded dísszel rendelkezik.

Egy scarlet énekes trogon került az utunkba. Ahogy fentebb említettem, a nőstény és a hím állandóan együtt van. Kivéve most. A hím aludt, míg a nőstény elcsatangolt. Remélem, nem egy másik hímhez.

Ez a kirándulás nem tartogatott annyi meglepetést, mint az előző este. Hacsak nem számolok azzal a ténnyel, hogy eltévedtünk. A biztonság kedvéért jelek segítik a tájékozódást, de ezúttal a jelek is eltűntek. Annyira lekötöttek minket az állatok, hogy megfeledkeztünk róluk. Összevissza kavarogtunk, látszott, hogy a túravezetők is gondba estek. Kellett vagy húsz-harminc perc, mire sínre kerültünk.

Az eltévedés pozitív eredménnyel is járt, ugyanis belebotlottunk egy tüzes halkapóba és egy nagy szőrössünbe. A nyitott szemmel alvó tüzes halkapó talán észre sem vette a lámpák és vakuk által keltett hirtelen világosságot. Ez a faj eléggé elterjedt Kelet- és Dél-Kelet-Ázsia esőerdeiben, folyami halakkal, rovarokkal, rákfélékkel táplálkozik. Testéhez képest hatalmas vöröslő csőrrel rendelkezik.

Tüzes halkapó

A nagy szőrössün tetőtől farokvégig hatvan-hetven centis. Úgy néz ki, mint egy albino patkány. Magányos állat, mely éjszaka aktív és kukacokra, rovarokra, puhatestűekre és békákra vadászik. A nomád penanok régebben kereskedtek vele, hogy eledelre tegyenek szert.

Aztán ismét az én sasszemem látott meg valamit: egy kancsil mocorgott az aljnövényzetben, de mivel előző nap minden oldalról lefotóztunk egyet, ezúttal rá sem hederítettünk.

Megint éjfél körül értünk a táborba. A camping terasza mellett, az egyik fán épp egy fehérsapkás sámarigó üldögélt. Búcsúzóul lekaptam. Minden jó, ha jó a vége.