Bár előző este hősiesen ellenállt csapatomnak, október 15-én reggel megadásra szólítottam fel Budva városát. Estére pedig már szövetségi megállapodást kötöttem Dubrovnikkal, amelynek értelmében a horvát város vállalja, hogy a jövőben is szívesen lát engem és gyalogságomat. Hogy hogyan is zajlott mindez, a reklám után elárulom.

Mivel az előző nap kibérelt autómat ma délelőttig kellett leadnom, a reggeli órákban Sveti Stefan szigetét vettem szemügyre. Sveti Stefanon egy hotel működik, ahova csak szállóvendégek tehetik be a lábukat. Már a szigetre vezető híd elején elkérik a foglalás visszaigazolását. Arra viszont nem gondoltam, hogy a nem ott lakó turisták nem bámészkodhatnak a sziget épületei között. Ennél szebb helyen kevés szálloda áll, ezért bíztam némi turistacsalogató dologban. Egyébként régen állt itt egy várfallal körbevett falu, annak régi viskóit alakították át szállodává.

Sveti Stefan szigete

A Praskvica monostor éríntésével hajtottam vissza az autókölcsönzőbe, majd még jobban átfésültem Budva fallal körülvett óvárosát. Egyes feltételezések szerint Budva több ezer éve lakott település. Az egyik legrégebbi az Adrián. Valaha a Velencei Köztársaság uralma alatt, egy szigetre épült ki és több adriai erődhöz hasonlóan tornyokkal, lőrésekkel, városkapukkal és citadellával büszkélkedik. Utóbbi az 5-6. századból származik. Meg is látogattam.

Elcsoszogtam a 15. századból eredő Szent János templomhoz, melynek harangtornyát 1867-ben építették. A templom legértékesebb látnivalója a Szűz Máriát és a kis Jézust ábrázoló ikon.

Próbáltam elveszni a romantikus sikátorlabirintus ódon kőházai és modern graffitijei között. A vandál pingálások teljesen elszomorították a fényképezőgépemet. Költhetnének egy keveset a mázolmányok lemosására, és az állagmegőrzésre, különben unokáink nem fogják látni a műemlékeket. Ettől függetlenül nagyon élveztem a barangolás minden percét.

Budva Kotorhoz hasonlóan mozgalmas, sármos, és izgalmas, de az éjszakai életet kedvelők talán az előbbit teszik meg kötelező montenegrói megállóhellyé. Ha enni akar az ember, hirtelen nem tudja, hogy egy tengerparti étterembe üljön-e be, vagy valamelyik sikátor fogadójába. Egyik hangulatosabb mint a másik.

Budva, sikátor

Budva, Szent Száva és Szent Mária templomok

Budva, fogadó az óváros falai között

Budva, az óváros tetői és a gótikus homlokzatú Szent János templom

Ezek voltak az utolsó óráim Montenegróban, mert koradélután már busszal robogtam Horvátország felé. Dubrovnikot nem hagyhattam ki a kirándulásból, meg hát innen indult vissza a repülőm. A határon újra leellenőrizték az ingóságaimat, csak a hajamban nem kotorásztak. Végiggurultunk azon a bizonyos pár kilométernyi földes országúton, amiről az első fejezetben már ejtettem szót.

Délután fél öt körül ért a busz Dubrovnikba. Szállásom nem volt, de a buszállomáson kartonra írt “soba” (azaz szoba) felirattal sorakoztak az emberek. Ismerős? Magyarországon nemrég zimmer feri táblával láthattunk Ladákat meg Wartburgokat az út szélén szobakiadás céljából. Belecsöppentem a Zimmer Feri című film horvát verziójába.

Csakhogy én ravaszként születtem: odafordultam az egyikhez, mintegy árak iránt érdeklődvén. Az alkudozás 25 euróról indult, de láttam esélyt 10 eurós kedvezményre. A tag meg sem mozdult ennyiért, de aztán a mellette ülő belement a bizniszbe. Éreztem, hogy lehet keresnivalóm, mert október már messze nem a szezon, ha pénz kell nekik, akkor a kevesebbel is beérik. Hacsak nem akarnak éjjel-nappal a buszállomáson üldögélni. Szóval bejött a dolog.

Bár a közös nyelvet láthatóan nehezen hoztuk össze, újdonsült vendéglátóm elfuvarozott a kéglijéhez. Egy kéglihez, amely erősen hasonlít bármelyik magyarországi, 50-60-as években épült kocka házhoz. A bútorok is abból az időből származhattak. Előre kifizettem a szállást, ami jól jött, mert másnap reggel hamar le akartam lécelni. Ráadásul euróval pengettem, nem pedig kunával, és ez kicsalt némi mosolyt háziasszonyom szájából.

Miután lepakoltam a holmimat, bevánszorogtam az óvárosba. Besötétedett, mire beértem, de a lámpafény nagyon hangulatossá és titokzatossá tette az utcákat. Ez az óváros sokkal nagyobb, mint bármelyik montenegrói, sokkal szebb és teljesen karbantartott.

Dubrovnik, rektori palota és a katedrális

Dubrovnik, Placa

Sikátorok sokasága szövi be az egykori várat, többségük bejárásához lépcsőzésre van szükség. Az egyik ilyen lépcső vezetett el egy szabadtéri bárhoz, amelyet a várfal külső oldalán, a tenger fölött, egy teraszon alakítottak ki. Egy tengerre néző várkapu jelentette e bár bejáratát. Csak egy korlát, meg mintegy ötven méter mélység választott el a tengertől. Kell ennél jobb hely a sörözéshez?

A vacsora még csak ezután ütötte fel a fejét. A bőség zavara miatt sokáig vakaróztam. Majd mindegyik fogadó a meghitt sikátorok mentén csalogatta az éhező gyomrokat. Végül megleptem magam egy tál scampival, azaz garnélarákkal. Nagy kihívást jelentett ennek megmunkálása, ugyanis még nem ettem ilyet soha. A rákolló furcsán járt az ujjaim között. Persze sikerült megbírkóznom vele, no meg utána a számlával is.

Dubrovnik, Sveti Nikola (Szent Miklós) templom harangjai

Reggel 7 órakor már az utcán találtam magam. Nagyobb fényben is látni akartam az Adria gyöngyének is nevezett Dubrovnik különlegességeit, illetve délután jelenésem volt a dubrovniki repülőtéren. Sajnos csöpögött az eső, ennek megfelelően pedig az orrom is. Nem voltak jó kilátások a mai napra.

Végigsétáltam a Placa-n, vagyis az óváros főutcáján, amely a két fő bejáratot, a Pile és a Ploce kaput köti össze. Szinte minden sikátorba bekanyarodtam. Az Onofrio-kút, a Sponza palota, a Szent Balázs templom, a piactér, a jezsuita templom mind-mind vonzotta a tekintetemet. Benéztem a kolostorba és az ott található, 1317-ben nyitott patikába is. Ez a világ harmadik legrégebbi gyógyszertára, de a világ legrégebbi, ma is működő gyógyszertára.

A gótikus és reneszánsz jegyeket hordozó, egykor Dubrovnik kormányzójának lakhelyéül és irodájául szolgáló rektori palota mellett egy impozáns barokk katedrális látható. Helyén régebben egy 7. századból származó bazilika állt, amelyet a 12. században megnagyobbítottak Oroszlánszívű Richárd angol király adományának köszönhetően. A legenda szerint ez a nagylelkűség annak tulajdonítható, hogy az uralkodó hajótörést szenvedett a közeli Lokrum szigetnél és a helyiek megmentették az életét.

Dubrovnik, Sponza-palota

Az első várfalakat a 9. században emelték, majd a Velencei Köztársaság uralma alatt a vár tovább fejlődött és erősödött. Hogy némi magyar kötődést is megemlítsek, Dubrovnik a Magyar Királysághoz került Nagy Lajos idején, de szabad államként működött.

A városfal majd két kilométer hosszú és négy-hat méter széles, talán érdemes lett volna végigsétálni rajt, ezt kihagytam.

Teljesen mindegy, hogy először vagy ezredszer jársz Dubrovnikban, amint rászeged a tekintetedet a szépséges óváros barokk épületeire és márvány borítású keskeny ösvényeire, egyfajta titokzatosságot fogsz érzékelni.

Dubrovnik, sikátor

Jól elment az idő a bámészkodással, észre sem vettem, hogy ennem is kéne, ha el akarom érni a repülőt. Még előző nap felfedeztem magamnak egy vendéglőt a városfalon kívül és érdekes étkeket találtam falon lógó étlapján.

Be is tértem, de csak egy presszót találtam. Furcsállottam az egészet. Szendvicseket árultak, valamint üdítőt, kávét, és társait. Ebédelés címszóval, ámde kissé zavarodottan a pultoshoz fordultam. Egy “igen” kíséretében átnyújtották a presszó menüjét. Értetlenkedve vágtam vissza, mert az a bizonyos falon lógó választék teljesen másról szólt. Ekkor leesett nekik, hogy én tényleg, rendesen ebédelni szeretnék.

Ezzel elkísértek az étterem részbe, kinyitották az ajtót nekem, és már hozták is az igazi menüt. Egy szál magamban böngészgettem az ajánlatok között. Bár később még csatlakozott két házaspár, de az étlapot látva ők feladták a dolgot. Én viszont nem és rendeltem magamnak egy adag joghurtos csirkemellet. Remek választás, tökéletes ízek. Nem kéne titkolniuk.

Ebéd után még csavarogtam egy kicsit. Megnéztem felülről is a várost, vagyis felbaktattam a domboldalra épült városrészre. Aztán beálltam a buszmegállóba, hogy többedmagammal eljussak a reptérre. Erre hirtelen megállt egy mikrobusz, kiszállt a sofőr és azt mondta, hogy mi ő rá várunk. Így értem ki a reptérre, ahol a Monarch légikísérői már türelmetlenül pályáztak a beszállókártyámra. Ezzel búcsút intettem Dubrovniknak.

Dubrovnik, Placa

Még régebben tanulgattam az Online Travel Trainingen és ott olvastam előszőr bővebben Montenegróról. Addig valahogy nem tartottam érdekesnek, és kötelező látnivalónak. De nagyon megfogtak és kiváncsivá tettek az ország építészeti és természeti kincsei, így aztán simán beiktattam az útiterveim közé. És nagyon megérte. Ahhoz képest, hogy októbert írtunk, elég szép időt fogtam ki, csak az utolsó három nap volt morcos.

Összeségében megállapíthatom, hogy stratégiám és a fedezék nélkül előrenyomuló gyalogságom hatásosnak bizonyult. Tíz nap alatt, komolyabb erőfeszítés nélkül sikerült bekebeleznem Montenegrót. A csatát emberveszteség nélkül, és rengeteg élménnyel zártam.