A kegyetlen hosszú és hideg tél és az idegesítően szürke nappalok arra ösztönöztek, hogy kirándulásra adjam a fejem. Lehetőleg naposabb és melegebb tájakra. A skyscanner weboldal keresőjének úti cél rubrikájába az “everywhere” szót ütöttem be. Tehát, hogy minden desztinációt számításba vegyen. A legolcsóbb repjegyet kerestem május elejére. Így esett a választásom az olaszországi Veneto tartományra.

Szóval két órás késéssel, este tizenegy körül landoltam Velencében, ahonnan egyből mestrei szállásomra utaztam. Mestrében bolyongtam egy keveset a sötétben, mire kiszúrtam a házszámot. A környék vendéglátósainak tudását is leteszteltem, de csak a fejüket vakarták a cím hallatán. Kicsit aggódtam, hogy ha meg is találom a kecót, éjfél után már csak nagy horkolásokat fogok hallani.

Végül meglett az áhított cím. Már nyomtam volna meg a kapucsengőt, amikor megjelent egy nő combharisnyában és egy eléggé szexi hálóingben, két férfi társaságában. Mint kiderült, a nő volt a házigazda. Feleslegesen aggódtam, messze járt ő még az alvástól.

A szoba ára tartalmazta a reggelit, amelynek kínálatában keksz, csoki, nápolyi, valamint előrecsomagolt, műnek tűnő kis focaccia szerepelt. Ezenkívül a két nap alatt összesen három euró erejéig választhattam az italautomatából. Ennél többre számítottam. Így hát másnap a “hatalmas” reggeli után első utam az ABC-be vezetett.

Az már csak “hab a tortán”, hogy esett az eső. Még jó, hogy napsütésért vágyakozva utaztam Olaszországba.

Vásárlás után felpattantam a buszra és berobogtam a szomszédos Velencébe. Nem igazán hoznak lázba a népszerű, turisták által elözönlött helyek, jobban szeretem a kevésbé kitaposott ösvényeket. Ez még akkor is igaz, ha valóban egy igazi unikumról van szó, mint Velence. Szóval ezúttal kivételt tettem.

A csatornák, a gondolák és a pompás reneszánsz épületek igazán egyedülállóak. A Rialto-híd, a Szent Márk tér, a Canal Grande, és a Dózse-palota a Sóhajok hídjával biztos ismerősen cseng. Talán neked is vannak szép fotóid ezekről. De vajon az 1500-as évekből származó mechanikus óráról és a gettóról is őrzöl emlékeket?

La Cazziola e Ca’ Rizzi csatorna

Én ezekkel kezdtem Velence felfedezését. Az óra a San Geremia (ejtsd: szan dzseremía) templom tornyáról származik és a szentély főhajójában állították ki. Egészen az 1950-es évekig működött, majd restaurálták és most újra üti a másodperceket. Azért az nem semmi, hogy egy óra fél évezreden át működik. Az egyik mobiltelefonom két év után megadta magát.

Ugyanebben az imaházban fekszik szirakúzai Szent Lúcia teste, akit a pogányok eléggé üldöztek keresztény hite miatt. Nem is bírta sokáig a harcot. Holttestét először Isztambulba hurcolták, majd a San Giorgio Maggiore (ejtsd: szan dzsórdzso madzsóre) bazilikába helyezték át, végül kikötött a San Geremia templomban. Néha egy holttest annyit vándorol, mint egy élő.

“Adria királynőjének”, azaz Velencének az északi részén, Cannaregio kerületben terül el a fentebb említett gettó, vagyis a zsidó negyed. Ma is élnek itt nagy kalapos, hosszú pajeszos, dús szakállú fickók, no meg konzervatívan öltözködő, egyen frizurás nőszemélyek. Ez a világ legrégebbi gettója, ahol a világ legrégebbi zacija, a Banco Rosso is látható. A zacik létrehozásának az volt az elsődleges célja, hogy az államnak kevesebb szegényt kelljen eltartania. Eredetileg három ilyen intézmény létezett, a vörös (rosso), a fekete (nero) és a zöld (verde), de csak egy maradt meg. A csőd és veszteség kifejezések innen származnak. Még az is elképzelhető, hogy az a két megsemmisült zaci tudna ezekről a kifejezésekről mesélni.

Banco Rosso

A Madonna del Orto templom és a legfontosabb sétáló utca, a Strada Nova meglátogatása után hajóra szálltam, hogy eljussak Murano és Burano szigetekre. A húsz eurós napi vaporetto jegyet teljesen korrektnek ítéltem. Nyilván csak akkor éri meg, ha az ember legalább négyszer vízre száll. Ez pedig könnyen teljesíthető Velencében. Csak arra kell ügyelni, hogy a fedélzetre lépés előtt mindig érvényesíteni kell a jegyet. Egyébként a velencei reptérre közlekednek vaporetto járatok. Kevés városban lehet hajóról egyből repülőre szállni.

Szóval először Muránónál értem partot. A legenda szerint az üvegfúvók eleinte Velencében tevékenykedtek, de mivel sok tűzvészt okoztak, egy 13. századi államrendelet Muránóba száműzte őket. Régen a sziget Európa legfontosabb üvegtermelője volt. Itt található a világ legnagyobb üvegmúzeuma, de én inkább üvegfúvó kisiparosokat szerettem volna látni élőben. Nem sikerült. Ehelyett betértem néhány üvegboltba, de az árak láttán gyorsan elmenekültem.

A halászok szigeteként is ismert Buránóban a víz, az ember és a környezete tökéletes harmóniát alakított ki. Elég gyorsan megfogtak az élénk színű, piciny házak, valamint a csipkekészítés. Több üzletben megfigyelhető, ahogy a gyakorlott és ügyes kezű asszonyok szőnek. Extrém türelmes emberek. Érdemes megemlíteni a Szent Márton templomot: szögmérővel bemértem, durván öt fokban megdől, ezáltal méltó vetélytársa a pisai ferde toronynak.

Burano színes házai

Eztán visszautaztam Velence szívébe, majd bejártam a Castello és a San Marco negyedet. Belebotlottam egy bolhapiacnak látszó könyvesboltba. Halomban állnak az új és régi enciklopédiák, de mindenféle más irományra is rábukkanhatunk. Kicsit úgy néz ki, mintha valami irtózatosan nagy rendetlenség lenne, de pont ez a poén. Egyes könyvek egy csónakban hevernek, mások pedig lépcsőt képeznek, amin az emeletre lehet felkapaszkodni. De még a hátsó bejárat előtti udvart is ellepi egy nagy könyvkupac. Macskák körében is közismertek a művek, gondolom ezért fetrengtek rajtuk. Az üzlet bejáratánál azzal dicsekedszik egy felirat, hogy ez a világ legérdekesebb könyvesboltja. Van benne valami. Jó sokan nyüzsögtek odabenn, moccanni alig lehetett.

San Marco negyed érdekességei: egy kereszteződés és a San Salvador tér

A San Marco negyedben áll többek között a reneszánsz San Marco iskola, amelynek érdekessége, hogy 1260-ban alapították, valamint, hogy a 15. századi újjáépítés során a megrendelők szépen bocsátották el az építészeket. Úgy tudni, a dizájnnal voltak gondok. Az épületben jelenleg egy kórház működik.

San Marco Iskola a Koldusok csatorna partján

Aztán találtam egy újabb ferde tornyot, méghozzá a San Giorgio dei Grici (ejtsd: szan dzsórdzso dej grícsi) harangtornyát. Hát, már annyira megdőlt, hogy szerintem nagyon kacérkodott a gondolattal, hogy csobbanjon egyet a csatornában. A templomot az Ottomán birodalomból migráló görög ortodox menekültek építették.

Természetesen érintettem Velence legfőbb látnivalóit is, mint például az éppen tatarozó állványokkal megtámogatott Rialtó hidat, vagy a némileg fényűzést keltő, ugyanakkor a legapróbb részletekig tökéletes Szent Márk teret. A helyenként előbújó, de már nyugatról sütő nap szenzációsan világította meg a gazdagon díszített Szent Márk-bazilika és a gótikus Dózse palota nyugati homlokzatát. Az élénk színek mintha lángra gyúltak volna. A két mór pedig még mindig ütötte a harangot a szintén a téren álló óratorony tetején.

Már messziről feltűnt a San Giorgio Maggiore sziget templomának fehér márvány homlokzata, amely szintén a naplemente korai szakaszának fényében lubickolt. Áthajóztam, de ekkor már későre járt, ezért nem is találtam nyitva a bazilikát.

San Giorgio Maggiore sziget

Alkony után értem Dorsoduro kerületbe, amelyet az Accademia híd köt össze San Marcóval. Ez az a népszerű híd, ahonnan a legtöbb Canal Grande fotó készül, előtérben a Franchetti- (ejtsd: Franketti) és Barbaro-palotákkal, háttérben pedig a nyolcszögletes alaprajzú Santa Maria della Salute templommal. Én nem sokat vakaróztam itt, inkább megvacsoráztam.

Eddigi útjaim során mindig próbáltam olyan éttermeket, fogadókat, kocsmákat találni, amelyek kevésbé turistásak, ellenben a helyiek körében kedveltek. Hát ezúttal fel volt adva a lecke. Velencének melyik része nem turistás? Pisztáciás, prosecco szószos lazacot burkoltam a Zattere (ejtsd: dzattere) kikötő szomszédságában, eléggé messze a főbb turistaútvonalaktól. Igazi venetói specialitás, elvégre a prosecco pezsgő ennek a tartománynak az egyik nevezetessége. A grappa a másik, de ha azt öntötték volna a lazacra, valószínű felfordultam volna, aztán meg kérhettem volna elnézést, mert berúgtam. Megnyaltam mind a tíz ujjamat a vacsi után, kár, hogy az adaggal spóroltak.

Már teljes sötétségben kukkantottam meg a San Polo és a Santa Croce (ejtsd: krócse) körzeteket. Jobban élveztem, mint nappal. A szépen, de sejtelmesen kivilágított sikátorok, a furcsa árnyékok és a félhomályban bujkáló csatornák elvonták a figyelmemet. A San Rocco és a San Barnaba tér, vagy a Grand Canal éjjel talán még érdekesebb és hangulatosabb. Hovatovább nyugisabb.

Velence, Rio del Malpaga

Grand Canal éjjel a fehér Dolfin Manin palotával és attól jobbra a Bembo-palotával (Pietro Bembo Olaszország Kazinczy Ference)

A cipőm talpa viszont már kezdett füstölni a sok gyaloglástól. Este tizenegykor értem a vasútállomásra, ahol négy perc állt rendelkezésemre, hogy elérjem az utolsó, Mestrébe induló vonatot. Úgy éreztem, hogy ennyi idő alatt kevés esélyem lesz jegyet venni, ezért potyáztam.

Már a szállásnál összefutottam az egyébként kedves vendéglátómmal, aki ugyanabban a göncben tollászkodott, mint előző éjjel. Kipengettem a két éjszaka árát, aztán már vonultam is a hideg padlójú szobámba.

Naplemente és a bazilika