Tudtad-e, hogy a világjárásnak ötezer éves története van?

A legősibb hátizsákot 1991-ben fedezték fel az ausztriai Ötztalban, amelyről tudósok kiderítették, hogy Kr.e 3400-3100 körül származhat. A maradványokból megállapították, hogy a hátizsák állatbőrből készült és egy fa keret tartotta. Gazdája pedig nem más, mint Ötzi, a jégember. Aki még az is lehet, hogy magyar származású és eredeti neve Öcsi. 😉 

Az első világkerülő túra 1519-ben indult el Ferdinand Magellan vezetésével. Az ő célja az volt, hogy felfedezze a nyugati kereskedelmi utakat. Csakhogy ő 1521-ben meghalt a Fülöp-szigeteken egy bennszülöttekkel vívott csatában. Juan Sebastian Elcano vette át a parancsnokságot és az expedíció irányítását. Az eredetileg kétszáznegyven fős személyzetből tizennyolc mondhatta el magáról, hogy az elejétől a végéig ott volt, köztük Elcano. A hároméves túra nem csak azt bizonyította be, hogy a Föld gömbölyű, hanem azt is, hogy nagyobb, mint gondolták.

A 17 és 18. század előtt azonban ritkaságnak számítottak az ehhez hasonló kalandok. Hovatovább maga az utazás negatív jelentéssel bírt, ugyanis azt a kétséget ébresztette, hogy az utazó valahonnan menekül. Egy háború elől, egy járvány elől vagy valami tragédia elől. A 17. századi nyugati arisztokrácia látott először fantáziát a hobbi szerű utazásban. Ezzel kialakult egy trend, amely szerint a házasságkötés előtt álló ifjú gazdagok bejártak néhány európai országot. Az új szokás a Grand Tour nevet kapta.

Giacomo Casanova kalandor Velencéből indult útnak a 18. század közepén, megjárta Párizst, Lyont, Drezdát és Prágát. 

A témába vág Kőrösi Csoma Sándor története, aki előbb megjárta a Bulgária-Törökország-Egyiptom útvonalat, majd a pestis elől menekülve továbblépett Irakba, majd Iránba. A perzsa országban felvette a Szkander Bég nevet, majd folytatta Pakisztán és India felé. 1823-ban érkezett az észak-indiai Zanglában található királyi erődbe, ahol több, mint egy évig lakott egy háromszor három méteres, fűtés nélküli cellában. 3931 méter magasan, az indiai Himalája ölelésében a fűtés hiánya nem éppen luxus körülmény. A magyar keletkutató az északkelet-indiai Dardzsilingben halt meg.

Teleki Sámuel sem adta lejjebb, ő a Kenya-hegyen és a Kilimandzsárón csavargott, valamint bejárta a Nagy-hasadékvölgyet. 1888-ban felfedezte a Rufolf-tavat és a végül róla elnevezett vulkánt, tanulmányozta a maszai és a kikuju törzseket. Több növény kapta róla a nevét.

1922-ben jutott fel először ember nyolcezer méter fölé, amikor egy brit mászócsoport a Csomolungmát támadta. A világ legmagasabb hegyét elsőként a nepáli Tenzing Norgay serpa és az új-zélandi Edmund Hillary hódította meg 1953-ban. Himalájai kalandomról és egy expedíció történetéről itt olvashatsz: Nepál

Balra hátul a Csomolungma, jobbra a Nuptse

Az ötvenes években kezdődött a mai értelemben vett hátizsákos utazás. 1951-ben jelent meg az első modernkori hátizsák, melyet az amerikai Dick Kelty dobott piacra. A zsákokhoz övet készített, melynek köszönhetően a súly a vállról a csípőkre terelődött. Ezáltal megoldódott az egyensúlyozás és a stabilitás kérdése. A korábban használt fa vázat felváltotta a sokkal könnyebb alumínium. Ezeknek a zsákoknak köszönhetően vált népszerűvé a túrázás, egyre többen értékelték a természet szépségét, és egyre többen indultak felfedezőutakra.

1955-ben néhány angol egyetemista fejébe vette, hogy végigmegy a Marco Polo által hétszáz évvel korábban bejárt útvonalon, vagyis a híres selyemúton. Az egyetemisták dokumentálták az élményeiket, amely rengeteg embert felcsigázott, és nagyban befolyásolta az ezt követően kialakuló hippi életet, vagyis a hátizsákos világjáró életet.

A repülőjegy árak sokak számára elérhetetlenül drága volt, ezért inkább tömegközlekedésre, gyaloglásra és stoppolásra rendezkedtek be. A leghosszabb túrák az európai hippikhez köthetők, akik többnyire Londonban vagy Amszterdamban kezdték meg az utat, majd Törökországon, Iránon, Afganisztánon és Pakisztánon át eljutottak Indiába és Nepálba. A napfényes, paradicsomi életről, illetve a legális drogról szóló történetek, a csábító indiai tengerpart és a szabadság iránti vágy kiszakította a fiatalokat a mindennapokból.

Thamel körzet Katmanduban

1973-ig legálisan árultak marihuánát Afganisztánban, Kasmírban és Nepálban, bármelyik boltban be lehetett szerezni. Később megjelentek a minibuszokkal, motorokkal túrázó kalandorok és tettek meg kilenezer kilométert hegyeken és sivatagokon át. Katmanduban a Freak Street, mai nevén Jhochhen Tole lett a hippik találkozó helye, ahová áradt a hasis. A hagyományos turistákkal szemben a hippik voltak azok, akik barátkoztak a helybeliekkel és a helyi életvitellel és letojták a luxus szállókat. A hetvenes években Nepál szigorúbb szabályokat vezetett be, aminek következtében a hippik átpártoltak Indiához, és ellepték a tengerparti Goát.

Meditáció és család, szabad szex és hasis, közösség és elektronikus zene, szabadság és béke: a legfontosabb hippi mottók és prédikációk.

1979-ben aztán Irán és Afganisztán veszélyessé vált, így a hippi út vesztett népszerűségéből. Ellenben a repülőjegyárak kezdtek elérhetőbbé válni.

A Lonely Planet nevű útikönyv kiadó alapítói Londontól Ausztráliáig csavarogtak. Sztoriaik annyira népszerűek lettek, hogy végül 1973-ban megjelentek könyben “Across Asia on the Cheap” címmel. A könyv egyik legfurcsább ajánlója a végképp elcsórósodott utazóknak szólt: olyan helyekre hívta fel a figyelmet, ahol vérért pénzt lehetett kapni. A kiadvány annyira sikeres lett, hogy az írók elhatározták, motorral felfedezik Dél-Kelet Ázsiát. A hír eljutott hippikhez, akik felvették a bakancslistájukra az érintetlen Thaiföldet, Laoszt és Kambodzsát. Ekkor született a Banana Pancake útvonal elnevezés, amely noha egy metafóra, és nem köthető konkrét földrajzi nevekhez, általában az egyre népszerűbb délkelet ázsiai országokra értendő. Ahol nem véletlenül népszerű turista eledel a banános palacsinta.

Buddha szobra a thaiföldi Szukhothaj Történelmi Parkban

Az amerikai hippik szintén élvezték az ázsiai vidéket, de ők nem elégedtek meg ennyivel. Amint visszatértek hazájukba, meghódították a Mexikó és az Egyesült Államok között évtizedek óta létező lovagló útvonalat.

A kilencvenes évektől szinte mindenki, aki ráért, útkönyvet publikált. Később megjelent az internet, még később pedig az okostelefon, mely a kalandorok számára is létfontosságúvá vált. Ezzel megjelent egy új utazós stílus, a flashpackers, akik laptopot és/vagy okostelefont is pakolnak a hátizsákba. Ennek ellenére a hátizsákos utazásban még mindig jelen van a szabadság, a nomád életstílus, a nyitottság és a lázadás.

A modern technológia és az új találmányok egyre kényelmesebbé teszik a világjárást. Ami a hátizsákok anyagát illeti, a vászont felváltotta a nylon. A főzőedények ma már a könnyebb titánból készülnek, amit az acéllal ellentétben felengednek a repülő fedélzetére. A ruhákat gyorsan száradó műszálból gyártják. A sátrak és a hálózsákok egyre könnyebbek, strapabíróbbak és összecsomagolva kisebb helyet foglalnak el.

Egy modern sátor a Dunvegan-öbölben, Skóciában

Néhány érdekes adat:

• 2016-ban a világjárók átlagéletkora 32 év volt, 2014-ben 25 év a Holidaysafe felmérése szerint
• Az átlagos utazási nap 179 napot tett ki 2016-ban és 217 napot 2014-ben, köszönhetően az egyetem után, de munka előtt álló fiataloknak
• A leggyakoribb szobatípus, ami egy hostelben megtalálható az a négyágyas.
• Legolcsóbb sör a világon:a vietnámi bia hoi – cirka 75 forint három és fél deci

Az Essential travel szintén készített egy felmérést a világ csavargóiról. Eszerint az Észak-Amerikába és Óceániába készülők 33%-a legalább tizenkét hónapra tervez. A hátizsákosok 40%-a csak rövid kirándulásokra használja Európát. A nők nagyobb valószínűséggel tűnnek el kilenc hónapnál hosszabb időre, mint a férfiak: 14%, illetve 9%. Testvérrel vagy baráttal a nők 49%-a utazik, a férfiaknál ez az arány 52%. Élettársat a nők 28%-a, a férfiak 11%-a választ utitársként. A nők 23%-a kel útra egyedül, míg a férfiak 37%-a vándorol magányosan.