Sikerült! Megmásztam! A Kala Patthar tetejéről saját szememmel láttam a világ legmagasabb pontját. Életem legnagyobb élményével gazdagodtam.

Csonthideg reggelre ébredtem a pherichei szálláson. Bár sütött a nap, 4200 méteren mit sem ért.

Ezúttal egy sprint számot abszolváltam. Az eddigi hat-hét órás napi adag helyett cirka két óra alatt letudtam az Everest felé igyekvő, Pheriche-Dughla szakaszt. Az első óra Pheriche széles völgyében telt. Majd következett a gonosz dughlai fal. A meredekség miatt az előttem lévő ösvény szemmagasságban húzódott. Talán ha hátrafelé haladok, a tájat is csodálhattam volna.

A szintemelkedés miatt választottam Dughlát alvóhelynek. Az utána következő faluhoz 700 métert kellett volna emelkedni. Dughla meg csak 400-al fekszik magasabban pherichei hálóhelyemnél.

Dughla házai

Reggel 9 körül célba értem és hirtelen nem tudtam mihez kezdeni magammal. Talán tanulhattam volna nepáliul vagy elindíthattam volna egy kőlavinát, vagy akár elkaphattam volna valami hegyibetegséget, csak hogy fokozzam az izgalmakat.

Ehelyett inkább tettem egy igazán megfingatós akklimatizációs sétát. A kegyetlen meredek, természetes lépcsőket is tartalmazó etap a Dughla-hágón található hegymászók síremlékeihez vezetett. Temető a világ tetején. Kicsit elgondolkodtatják, és meghökkentik az embert az emlékköveken olvasható nevek, akiknek nem kegyelmezett a Himalája vad vidéke. Megtaláltam a Keszthelyen született Dr. Gárdos Sándor tábláját, aki 2001-ben vesztette életét.

Síremlék a Dughla-hágón

Ahogy visszaértem a szállásomhoz, ismét összefutottam azzal a hordárral, akivel már kétszer a kirándulás során. Ő diktálta nekem a tempót hegynek fel. Azt hittem, rosszul látok. Váltottunk pár szót. Kiderült, hogy még nem érte el a célt és az Everest túraútvonal utolsó előtti falujáig viszi az árut. Először nagyjából 3000 méteres magasságban ütköztem vele, most meg 6 nap után újra, de 4600 méteren. Nem semmi munkát vállalt be.

A szerelése csak annyit változott, hogy egy pulóvert húzott fel a pólójára. Ezer méterrel lejjebb lazábban, bermudában és dorgóban cipekedett. Jól bírta a gyűrődést, pedig ezen a tájon nem igazán fűt be a napocska. Pherichében el van az ember téli dzseki nélkül, de itt fenn csípősen fújt a szél. Én is hegyi bakancsban és télikabátban vitézkedtem.

Egyébként érdekes módon napkeltétől nagyjából délután két óráig mindig tűzött a nap, az ég káprázatosan kéklett, majd a délután folyamán mindig befelhősödött, és feltámadt kicsit a szél. Eső soha nem esett. Április a szeles időszak, mindenütt száll a por.

Az akklimatizációs túra már koraeste ágyba kényszerített. A szobámban nem volt még csak villanykapcsoló sem, nemhogy áram. De aztán szobát cseréltem, mert a kéményből kirepülő füst bekanyarodott a szobámba. Adtak egy másikat, ahol már élvezhettem némi fényt, de a folyosón a sötétség uralkodott. Ezt be is szívtam az éjjel, mert megint problémáim akadtak a bélműködésemmel és nem tudtam kitapogatni a budit a sötétben. Egy sarkot leptem meg helyette.

Dughlai panoráma

Másnap következett a Dughla-Gorak Shep szakasz, aminek az eleje keményen szívatott. Ugyanazt az emelkedőt másztam meg, mint előző nap, amikor a síremlékekhez csavarogtam. A síremlékek után viszont kellemesebbé vált a terep.

Reggelizésnél valamit rosszul csinálhattam, mert útközben annyira éhes lettem, hogy már-már vánszorogtam a következő faluig. A Leboche tanya előtti utolsó métereken durván szenvedtem, a kövek csak nem változtak kenyérré. Szerencsére az egyik fogadót nyitva találtam és hát jól bekajáltam.

Folytatván a gyaloglást, Gorak Shep előtt hirtelen meredek lett az út, ami a gleccsereknél egyre bosszantóbb lett. Messziről egy nagy dombot láttam, mögötte meg óriási hegyeket. Úgy saccoltam, hogy megmászom ezt a dombot, aztán Gorak Shepen vagyok. Hát persze… Még három ilyen púpot le kellett győznöm. Lógott már a nyelvem. Ötezer méter fölé kerültem, oxigén szinte sehol, pedig kerestem szorgalmasan. És nem volt oxigénárus sem.

Amint beestem a gorak shepi szállásra, rögtön egy liter vízzel és egy tál levessel töltöttem fel magam. Csillagászati áron, teszem hozzá. Egy liter vízért Katmanduban 20 rúpiát kérnek, Namchében 100 rúpiát, Phericheben 300-at, itt meg 350-et. Csupán 17-szeres ár a fővárosihoz képest. A kaja is természetesen drágább, hiszen az alapanyag kemény munka árán kerül fel. Zuhanyozás lehetőségével nem éltem, annyira beállt a hideg. A tusolásért, Namchéhez hasonlóan, 300 rúpiát számoltak volna fel. A telefonfeltöltést meg sem mertem kérdezni. Csak azt nem értem, hogy miért ilyen drága a meleg víz és az áram, ha minden ház tetején napkollektor ficereg.

A szobaár általában 200 rúpia, de előfordult, hogy 100-at fizettem. Katmanduban 6-800 rúpia körül kínálnak egy ágyat. A kirándulásom idején 110 rúpiát kaptam 1 euróért.

Szóval Gorak Shep 5100 méter környékén fekszik. Annyira vékony a levegő, hogy lihegtem, ha felálltam a székről és visszaültem. Öt lépcsőfok leküzdése megegyezett egy testnevelés óra keménységével. Örültem, hogy ideértem, mert innen csak egy ugrás Kala Patthar, az én végállomásom. Bár az egy eléggé lihegős ugrás.

A szállásomról annyit, hogy fogkocogtató hidegben, sapkával a fejemen aludtam fűtőtestet messziről sem ismerő ablakos szobámban. Szerintem közel a 0 fokhoz, bár hőmérőm nem volt.

Gorak Shep, hajlékom a Buddha panzióban

Eljött a nagy nap. Beígértem magamnak egy korai kelést, hogy élményt szerezhessek egy himalájai napfelkeltéről. Hát, az üres ígéretek ritkán válnak valóra. Nem sokkal később már odakint lihegtem és kattogtattam a gépemet a reggeli napfényben.

Hét óra környékén megkezdtem a támadást a várva várt Kala Patthar felé. Ez egy kopár domb a havas hegycsúcsok között. Ha nem lenne látható innen a Mount Everest, valószínű, senki nem mászna fel. Mivel a “ha”-val kezdődő mondatoknak általában nincs sok értelmük, így népszerű kilátóhely.

Túratársam, a Lonely Planet könyv szerint az oda-vissza út három órás. Nekem csak az odaút tartott majdnem ennyi ideig. Eszméletlen brutális és borzalmasan megerőltető volt. Oxigén még csak véletlenül sem jött szembe, az út dőlésszöge pedig begorombult.

De a lényeg, hogy felértem. Óriási büszkeséggel töltött el, hogy megcsináltam. Az 5545 méteres Kala Patthar tetejéről elégedett, fülig érő vigyorral a szájam szélén néztem farkasszemet a Csomolungmával, magyarra fordítva a “Világ anyjával”. YEEEEESSSSSS!!!! ÉN 5545 MÉTERREL A TENGERSZINT FELETT A VILÁG LEGMAGASABB CSÚCSÁNAK TÖVÉBEN. Csak így nagy betűvel. Küldetés teljesítve.

Egyébként az alaptáborból nem látható a hegycsúcsok hegycsúcsa, ezért választottam Kala Patthart.

Fenn a csúcson vagyis 5545 méteren

Kilátás Kala Pattharról a Csomolungmára (8848 méter, nepáli nyelven Sagarmatha) és a Nuptsére (7861 méter). A bal szélen a Khumbu gleccser és a Khumbu jégfal

A panorámára természetesen nem panaszkodhattam. Több csúcs előttem tornyosult, mint például a Lhotse, a Nuptse, a Pumo Ri, a Khumbutse, és a Lobuche. A szemem ráirányult a távoli alaptábor apró sátraira, valamint a Khumbu gleccserre és a jégfalra. A hideg ellenére annyira élveztem idefenn, hogy elfelejtettem, tíz óráig el kellett volna hagynom a szobát.

Pumo Ri csúcsa (7161 méter) Kala Pattharról nézve

A szállás felé ereszkedvén egy rövid madárvadászatot sűrítettem a programba. Utólag olvastam utána, hogy egy tibeti királyfogoly keltette fel a figyelmemet. Mit keresett idefenn?! Madarak című gyűjteményemben részletesebben bemutatom ezt a fajt.

Tibeti királyfogoly

Egy órás késéssel, tizenegy órakor toppantam be a hotelbe, de a késésemre rá sem hederítettek. Mondjuk le sem tojtam volna. Összepakoltam, megkajáltam, aztán elhúztam a csíkot. Eredeti terv szerint még egy napot csavarogtam volna ezen a magasságon, csak hát üresedett a pénztárcám. Ezért minél előbb le akartam érni Namche Bazaar-ba.

Lefelé hogyhogynem egyszerűbb volt az élet, nagyobb tempót diktáltam. Újfent Pherichében húztam meg magam. Sötétedés előtt értem oda. Jó hosszú utat tettem meg, de legalább lejtett és nem kapkodtam levegő után.

A vad Himalája a Kala Pattharról nézve

Ugyanazt a motelt választottam, mint korábban. Majd megjutalmaztam magam egy jak steakkel. Kár, hogy nem sütötték meg jól.

Annak ellenére, hogy hidegben nem terjed a bűz annyira, alvás előtt, vacogó körülmények között lezuhanyoztam, hogy lemossam magamról az elmúlt 4-5 nap mocskát. Érdekes úton jutottam hozzá a meleg vízhez. Az előző részben már emlegetett aranyfogú szállásadó vizet forralt. Azt felvitte a padlásra, ahol beleöntötte egy tartályba. Innen jutott el a meleg víz a tusoló slagjába, amit egy ideig élvezhettem.

Pheriche völgye és néhány teherhordó jak