A végtelen hajóút

Borneó – 7. rész

Brunei nem bírt egy napnál tovább lekötni, ezért továbbálltam. Mivel az egész borneói kiruccanásom apropóját a Kinabalu hegyen található via ferrata útvonal adta, elérkezett az idő ennek teljesítésére. Bruneiből eljutni a hegy otthonául szolgáló nemzeti parkba viszont nem egyszerű tananyag.

Először is a Bandar Seri Begawan-Kota Kinabalu táv leküzdésére hasaltam rá. Három opció közül választhattam: repülő, busz, szárnyashajó. 

A repülő drágább, a repterek messze esnek mindkét hely centrumától, viszont a leggyorsabb. A busz olcsó és szinte házhoz visz, azonban kilenc órán át zötykölődik és a brunei-maláj határ közelében nyolc ellenőrzőponton áll meg. Ennek jutalma nyolc pecsét. 

Ha erre gyúrsz, időben győzödj meg arról, hogy mind elfér az útleveledben. A harmadik opció a két adagban tálalt, menetrend szerint közlekedő hajótúra, mely olcsó, hátizsákkal kényelmes és a labuangi átszállás során bőven jut idő lazításra, viszont összesen nyolc órás út és Brunei székhelyéből kissé kacifántos módon érhető el a kompkikötő. 

A tengeri ringatózásra esett a választásom.

Labuang kikötője és a Kota Kinabalu felé tartó járat

Már reggel hatkor Bandar Seri Begawan buszállomásán forgolódtam, mert a menetrend csak a járatszámot és a célállomást mutatta, a buszok indulási idejét nem. 

Annyi infóval rendelkeztem, hogy a kikötőig tartó út egy órás, az első járat pedig fél kilenckor startol. Így hát vártam, de az idő múlásával egyre nagyobb aggodalom ült ki az arcomra, pulzusszámom rekordokat döntött. 

Végül tíz perccel hét óra után gördült be az áhított harmincnyolcas járat. Hozzáteszem, a Lonely Planet Borneóról szóló kiadása a nyolcvanhármas express buszt javasolja a hajóállomáshoz, de nem találtam a hozzá tartozó megállót.

A harmincnyolcas csak a kikötő közelébe fuvarozott, ott átszálltam a harminchármasra és végül tizenöt perccel a ladik indulása előtt zörögtem be a muarai kikötő pénztárának ablakán. A jegyvásárlás pikkpakk lezajlott.

A hajókázás első felvonása két órával később, a maláj fennhatóság alá tartozó, de adóparadicsomnak számító, duty free shopokkal és kajáldákkal bőségesen ellátott Labuan szigetén, pontosabban Bandar Labuan székhely állomásán ért véget. Mivel a második felvonásig majd két óra állt rendelkezésre, látnivalók után kajtattam a harmincöt fokban. 

Labuan egy régi szenelő állomást, egy tengerészeti múzeumot, cölöpfalvakat, mecseteket, és egy arborétumot kínál a strandok mellett.

Én a húsz perces sétára fekvő, árnyékos arborétumot szemeltem ki. Meglepően szép és karbantartott parkról van szó. Csupán az évszak hibádzott. Hiába könyörögtem a virágoknak, hogy bújjanak elő.

A park valaha a kormányzói kúriához tartozott, itt székelt Labuan góréja a tizenkilencedik század közepétől. Egy kis részén helyiek tenyésztettek marhát, hogy meglegyen a napi vaj adagjuk. 

Aztán jött a második világháború, mely átrajzolta a terepet, de legalább a japánok megadták magukat. Az arborétumot kétezer-egyben hozták létre.

Az arborétum banánlevelei

Majd beállt a Kota Kinabalu felé igyekvő hajó. Három órán keresztül siklottunk a Dél-kínai-tenger habjain. Az út során levetített, Jackie Chan-szerű jelenetekkel teletűzdelt, századrangú fantáziafilmek kegyetlenül lefárasztottak.

Kota Kinabaluban, rövidebb nevén KK-ban egyből szállás után kajtattam. Betoppantam egy hostelbe, ahol nem várt kalamajkába keveredtem. 

Huszonöt ringgitért – cirka öt euróért – kínáltak egy szobát. Megfelelt volna, de a szobakulcsért cserébe elvártak húsz ringgit kauciót. 

Előrántottam a százasom, mint Charles Bronson a coltját, de mind hiába: a recepciós csaj nem tudott visszaadni. De erre úgy jött rá, hogy számológéppel elvégzett egy bonyolult műveletet: 100 – 45.

Próbáltam alkudozni és meggyőzni a leányzót, hogy szívesen megszállnék kaució kifizetése nélkül is, ugyanis egy huszas és némi csicsedli épp lapult a zsebemben. Ráadásul korán reggel indultam volna tovább. 

Először nemmel felelt, de miután érezte, hogy nem ura a helyzetnek, felhívta a főnökét, aki belement az alkuba. De ekkor megjelent egy kolléga, aki azzal az ötlettel állt elő, hogy a huszonöt ringgit szobaárat toldjam meg tíz ringgittel adó címén. 

Furcsálltam a vadiúj játékszabályt, de ismét előrántottam a százasomat. Kiváncsi voltam arra, elő tudnak-e kaparni hatvanöt ringgit visszajárót, ha már egyszer az ötvenöt nem sikerült. Nem tudtak, de talán nem is értették a feladványt. Lekoccoltam.

Rögvest találtam egy másik kvártélyt, ahol épp huszat számoltak fel egy iccakáért egy emeletes ágyakkal berendezett szobában. Bár éjféli kapuzárással fenyegettek, nem bántam. 

Miután lepakoltam, elvegyültem KK sétányain. Épp valami dáridó kellős közepébe csöppentem az egyik sarkon, a sétálóutcán pedig sütödék és gyümölcsárusok sorakoztak fel.

Jackfruit és lila maracuja, két nem őshonos gyümölcs Borneón – előbbi a jákafa termése, mely a legnagyobb fán termő gyümölcs a világon, súlya elérheti a harmincöt kilót. 

Jobban érdekelt a tengerparton álló, remek kikapcsolódást nyújtó éjjeli piac, ahol végül elfogyasztottam a vacsorámat. 

Bár éveket vártam rá: véletlenül összefutottam egy korábban megismert túratárssal, vele ültem le egy asztalhoz. Mindketten megrendeltük az ételt, de az enyém nem érkezett meg. Soha. 

Majd’ egy óra várakozás után reklamáltam, és úgy tűnt intézkednek, valójában teljes homály fedte az arcukat. Nem rémlett nekik, hogy rendeltem, de meg sem próbáltak javítani. Kicsit bepipultam. 

Átültem egy másik piaci sütödéshez, ahol végül sikerült elfogyasztanom egy jó adag sült halat, valami pikáns barbecue szósszal és az elmaradhatatlan rizzsel. Választani egyébként nem egyszerű, hiszen ennyi kaját és árust egy rakáson ritkán látni.

Az éjjeli piac egyébként nem az egyetlen éjjeli táplálékforrás. A szomszédban csomagolt, szárított halakkal és tengeri herkentyűkkel, mégodébb gyümölcsökkel, a marha hosszú sor legvégén pedig a tengerből frissen fogott zsákmánnyal támadják az éhesszájú polgárokat. Köztük elfért egy ajándékárusokkal teli épület, igaz ezek nem táplálékok.

Éjjeli piac – bármelyik eledelre rábökhetsz, szívesen elkészítik. Ha egy helybelivel kajálsz, olcsóbban jössz ki

Grillcsirke árus az éjjeli piacon

A bekezdésben említett Kinabalu parkot másnap délelőtt rohamoztam meg, méghozzá taxival. 

Történt ugyanis, hogy rossz autóbuszállomásra, a Padang Merdakához szédelegtem el kora reggel. Az általam kinézett, hét órakor rajtoló járathoz a belvárostól messze északra fekvő Inanam pályaudvart kellett volna megcéloznom. 

Szerencsére nem én betliztem egyedül. Hárman taxit fogtunk és egy óra alatt eldöcögtünk a parkhoz. A fejenkénti tarifa hasonlított a buszjegy árához, szóval nem buktunk a taxizással.