Legújabb cikkek
- Látványos szurdokok Vorarlberg - 3 2025-10-26
- Montafon régió Vorarlberg - 2 2025-10-24
- Alpesi terepen Vorarlberg - 1 2025-10-22
- Színes piacok 2024-12-13
- Mókás táblák, feliratok 2024-12-11
- Útvonal értékelő Magyar karika - 10 2024-12-09
A Szent-völgyre vetettem szemet. Ez egy tájegység az Andokban, az Urubamba folyó mentén, ahol egykor az inka kultúra virágzott.
Cuscóból érkeztem, egy hétüléses minibuszba tuszkolva, miután megtaláltam a megfelelő felszállóhelyet a Pavitos utcában. Cuscóban rengeteg állomás létezik, alaposan utána kell járni, melyikből hova indulnak járatok.
A Szent-völgy egyik legvonzóbb települése Ollaytantambo. Misztikus romjai és a falu fölött sütkérező, teraszos domboldalak messziről látszódnak.
Utam egyből a régészeti helyre vezetett. Úgynevezett “partial” jeggyel léptem be, amellyel több vidéki inka műemlék látogatható.
Ollaytantambóba egykor templomot és várat építettek az inkák, sőt vallási és mezőgazdasági központtá fejlesztették. A teraszokat tehát nemcsak a várfalak megépítésére használták, hanem gabonatermesztésre is.
Az erődöt elsőre nem tudták bevenni a spanyolok, a helyiek leverték a támadásaikat. De az inkák tudták, a betolakodók egyszer visszatérnek. Ezért időben elhagyták a területet és a dzsungelbe menekültek. Ez volt az utolsó inka birtok, ami spanyol kézbe került.
A műemlék magas és meredek lépcsőihez kell némi fittség. Másfél óra nem sok a bejáráshoz.
Aki kétszáz lépcsőn felmászik, a nap templomáról is készíthet fotót. Hat óriási, négyszögletes kőtömbből épült és elsőre úgy tűnik, mintha az inkák nem fejezték volna be.
A komplexum legismertebb része a főkapu és a tíz, precízen faragott fülke. A trapéz alakú ajtók és ablakok tipikusan inka megoldás. A trapéz alak nagyobb stabilitást ad, mint a négyszög alak és ez nem hülyeség földrengéssel gyakran fenyegetett területeken, amilyen például Ollaytantambo is. Az inka építmények jellemzője még a kút, mely fontos szerepet játszott a vallásban.
A teraszon lépkedve aztán feltűnt egy másik rom a szemközti domboldalon, a Pinkuylluna. A felvezető ösvény kiinduló pontja nem egyértelmű. A falu egyik kapualjából vezet fel elég meredeken. Hovatovább lépcsőket csak nyomokban tartalmaz.
Pinkuylluna tulajdonképpen több sorban álló Qolcas összessége. Qolcas alatt mag- és ételtároló értendő. Azért építették ezeket ilyen magasra, hogy a hideg és az erős széllökések segítségével megnöveljék a búza és a kukorica eltarthatósági idejét.
Maga a település egyébként a 13. század óta folyamatosan lakott. Ám az első lakók közül már senki nem él. 😉 A hely kezdetben az aymaráké volt, a várat az őket legyőző inkák építették.
A kopár hegyek közé ékelődött, mesés tájon fekvő Ollaytantambo utcáin és terein visszaköszön a múlt. Többszáz éves, kőből emelt, vakolatlan vityillók és sorházak, macskaköves utcácskák, csobogó öntözőcsatornák emlékeztetnek a régi időkre.
A falu szíve a négyszög alaprajzú főtér. Faragott erkélyes kuckóiban éttermek, ajándékboltok lapulnak, míg az árnyékot adó fák alatt olykor piros népviseletbe öltözött, pihengető kecsuák. Igazán bájos település, csak túl sokan ismerik.
Ollaytantambóból egy sóbányába tartottam, de útközben megpihentem egy tányér tengerimalac mellett. Egy útszéli vendéglő kínálatában szerepelt ez a grillezett állatka és vétek lett volna kihagyni. Az udvari sütödéből mennyei illatok áradtak. Ennek élményét még az asztal körül rohangáló csirkék sem vették el.
A félmalacnyi adagot a fejével együtt, valamint paradicsomos spagettivel, hagymával, paradicsommal és valami csípős szósszal tálalták. És nem maradt el egy csésze koka tea sem. A husi nagyon finom, csak a sok pici csont melóra késztet.
Érdekes, hogy a tengerimalac se nem tengeri, se nem malac. Édes, drága anyanyelvünk… Ennyi erővel lehetne kockacukor is a faj neve. Az angol elnevezése is furcsa: guinea pig – nem Guineából származik és szintén nem malac. A perui étlapokon általában “cuy” (ejtsd: kuj) néven szerepel.
Az ebédhez egyébként kabaré is járt. Egy bűn részeg faszi szédelgett a mellettem lévő asztalnál és telefonált. De rettentő hangosan, ordibálva. Nagyon dühös volt, piszkosul mondta a magáét. Aztán felállt és a grill felé dülöngélt, ahol éppen a házinéne sütötte a tengeri cocámat. Előbb nekiment a sütőnek, majdnem a húsok közé esett, aztán meg kis híján a nénét lökte bele. Végül sokszori próbálkozásra magára húzta a bukósisakját és cikkcakkban távozott.
Na de a sóbánya: a tengerimalac maradványaitól közelítettem egy rövid gyalogtúra keretében. Elvileg belépőjegy ellenében látogatható, de sehol senki nem állított meg. A szűk völgyben, egy patak partján, lépcsőzetesen elterülő bányában több ezer fehér medence látható. Peremei sétálásra alkalmasak, ugyanis azok kőből, iszaphabarcs hozzáadásával készültek.
A patak sós vizét a vízgyűjtőből, sok pici csatornán keresztül juttatják el a medencékbe. Ezek a pici csatornák már a spanyol hódítás előtt is léteztek, feltehetően az inkák építették. A fehér, krémszínű és barnás medencék egy bizonyos sorrend szerint vannak felosztva.
A só kitermelésére havonta egyszer kerül sor. Ekkor minden egyes medencéből átlagban százötven-kétszáz kilónyi sót markolnak ki. A száraz időszakban, vagyis májustól októberig a sófelhalmozódás gyorsabb, tehát a termelés nagyobb és minőségibb. A rózsaszín árnyalat mutatja a minőségi sót, a barnás szín pedig a gyengébbet. Utóbbi az esős időszakra jellemző. A sókitermelés rétegekben történik. A legfelső rétegből lesz a konyhasó, a másodikból szintén, de gyengébb minőségű, a harmadik réteget pedig az ipar és a mezőgazdaság használja fel.
A bánya körüli hegyoldalak kietlenek, kizárólag egy fűféle terem meg. Az egyik hegy tetejéről hintából csodálhattam volna az Urubamba folyó völgyére táruló mesés panorámát, ha a hintát nem zárták volna le. Irgumburgum.
A sóbányából aztán visszacsapattam Cuscóba, hogy némi alvás után felfedezzem a Szent-völgy más tájékát is. Erről lesz szó majd a következő epizódban.