A legendás Szukhothaj és Thaiföld északnyugati csücske következett. Lopburi szállásomról azonban nem szabadultam könnyedén. Ugyanis eltűnt a fogadós.

Vártam-vártam, de senki nem bukkant elő. Vonatom indulásáig reggelizni és fizetni szerettem volna. A szemközti fogadónál kajoltam végül.

Mivel ez idő alatt, a délelőtti órák ellenére sem jelent meg senki, az úttörők tizenkét pontja közül a második és a hatodik szerint cselekedtem: a sok kacat között beküzdöttem magam a bár konyhájára és otthagytam a pénzt. Persze csak a szállás árát, mert nem tudtam, mennyibe került a vacsora és a vonat elérését fontosabbnak tartottam a számolgatásnál.

Lopburi, Prang Sam Yot templom

Lopburi állomására kiérve a járatom késlekedéséről szereztem tudomást. A nagy tétlenség közepette megjelent a szállás tulaja és szúrós tekintettel kérte tőlem a pénzt. Elmagyaráztam, hogy a bárban hagytam, illetve megértettem vele, hogy talán nem aludni kellett volna. Hovatovább előző nap megosztottam vele a terveimet. Nem nagyon hitt a szavaimnak, de más választás nem lévén elhúzott.

Befutott a vonat, én pedig felszálltam a harmadosztályú kocsiba. Kemény, háromórás zakatolást kínlódtam végig. Ülőhely jóllehet egy szál sem akadt. Elég sokan ácsorogtunk a kocsik folyosóján, miközben árusok próbálták áthámozni magukat rajtunk.

Néhány állomással később megüresedett egy szék, gondoltam helyet foglalok. Az egyik nyanya azonban tiltakozott. Nem értettem, mit karattyol, de nagyon mutogatott, hogy kotródjak onnan. A mellettem rázkódó pasas viszont intett, hogy nyugodtan maradjak és visszafeleselt a tiltakozó nőnek. Így hát maradtam, a nő meg végül lenyugodott. Pedig majdnem adtam neki egy taslit. Úgy vettem észre, hogy az egész kocsiba egy társaság fészkelte be magát, akik ismerik egymást. Talán valami szervezet vagy egyesület tagjai lehettek.

Harmadosztály

Már éppen kezdett pirosodni a fenekem a sok üldögéléstől, amikor végre megérkeztünk Phitszanulokba. Nem teketóriáztam sokat, dög melegben elgyalogoltam a buszállomásra. Alighogy odaértem, már startolt a Szukhothajba tartó járat.

A thaiföldi településszerkezet hasonló a vietnámihoz: hatalmas, nagy kiterjedésű települések, többnyire egy- vagy kétemeletes házak és széles utak. Például Phitszanulok egy 80 ezres város, de legalább tíz kilométert tettünk meg a belvárosból a lakott terület határáig. Szukhothajt is hasonlóan tervezték meg. Ugyan létezik Új-Szukhothaj és Ó-Szukhothaj és a két centrum egymástól tizenkét kilométerre fekszik, ez a két településrész összeépült.

Délutánra érkeztem Szukhothaj buszállomására, ahonnan az Ó-Szukhothajban fekvő Unesco örökséghez kívántam továbbutazni. Egy vén tuk-tuk hajcsár vetődött, elém de nulla angol tudással próbált kivenni pénzt a zsebemből. Mivel más választás nem akadt, egy angolul jobban beszélő harmadik fél segítségével üzletet kötöttünk. Az öreg tata elrepített az ófaluba, ahol mindjárt szállást talált nekem. Nyílván ezt lezsírozták előre, de nem érdekelt.

Szukhothaj, tuk-tuk belső a platóról nézve. A sofőr éppen beugrott egy boltba

A tuk-tuk fuvar kifizetése után észrevettem, hogy elapadt a thai valutám. Az a durván 25 ezer forintnyi baht, amit még Bangkokban váltottam, ekkor fogyott el. Magyarul négy napig kitartott, pedig közben fizettem szállásért, vonatjegyért, kajáért, belépőjegyért és taxiért is.

Bár a mama a szálláson előre kérte a pénzt, várnia kellett, míg bankautomatát találok. Thaiföldön szinte minden utcasarkon dülöngél legalább egy pénzfelvevő berendezés, tehát nem izgultam. Abból a szempontból csesztem el a dolgot, hogy nem váltottam át a nálam lévő rengeteg angol fontot előző nap. Sokkal jobban jártam volna. Ezen a napon, azaz a Mágha Púdzsa fesztivál idején a bankok nem nyitottak ki. Ez azonban ott és akkor nem esett le nekem.

Szóval felvettem a zsozsót, hozzávágtam egy keveset a szállásadó nyanyához, aztán indultam a történelmi parkba. Illetve maga az ófalu tulajdonképpen a történelmi park része, de a legnagyobb nevezetességek megtekintéséhez jegy váltása kötelező. Késő délután körül járt, ami fényképezés szempontjából ideális.

Szukhothaj Történelmi Park, a szent kéz

Szukhothaj volt a főváros az Ayuthaya-kor előtti időkben, azaz a 13-14. században. Ezt az időszakot tartják Thaiföld aranykorának. Az itt látható romok hűen tükrözik az igazi, klasszikus thai építészetet. Egy öt négyzetkilométeres körzetben több, mint kilencven műemlék található. Ezt a körzetet felosztották központi, nyugati és északi zónára. Én a központit és az északit tekintettem meg.

Az előbbi területen emelkedik a Wat Mahathat, Szukhothaj legnagyobb temploma és spirituális központja, amely a 13. században épült. Több sztúpa veszi körül a főtemplomot és minden egyes sztúpát hatalmas Buddha szobor őríz. Amíg ugrándoztam a falakon és körbejártam a templomot, monkok kezdtek el gyülekezni az oszlopok maradványai között. A sok kopasz, narancssárga köpenyes szerzetes leült az oszlopok közé, és elkezdődött a közös imádkozás.

Szukhothaj Történelmi Park, szertartás Mágha Púdzsa ünnepen

Ahogy említettem, ma ünnepelték a Mágha Púdzsát. Ez egy szent nap, amikor is Buddha életének fontos pillanatairól emlékeznek meg. Ezt az eseményt Mágha hónapban, vagyis a hindu kalendárium szerinti tizenegyedik hónapban tartják, amely a nyugati naptárban januárnak vagy februárnak felel meg. Vagy újholdkor vagy teliholdkor kezdődik.

A környék azonban tartogatott még érdekességeket. Wat Sai Si, azaz a Szent Tó Monostor egy kis szigeten áll. Romos oszlopai között lányok készülődtek egy ceremóniára. A készülődés úgy nézett ki, hogy amíg az egyik fonta a másiknak a haját, addig a másik a telefonját nyomogatta. Egy másik leányzó pedig az I-pad-jére beépített tükörben méricskélte magát. Ettől függetlenül nagyon tetszettek a kosztümök, két leányzó modellt állt nekem.

Fél hétkor azonban elkezdődött a műsor, ami azt jelentette, hogy le kellett kopnunk a szigetről. Csak buddhisták maradhattak, vándorok nem tekinthették meg az előadást. Az első tánclépéseket viszont a szigeten kívül tették meg, így elcsíphettem némi kultúrát. Amint átlibbentek a szigetre egy gyalogos hídon keresztül, végetért számunkra a móka. Persze a partról próbáltunk valamit ellesni, de közben beesteledett.

Szukhothaj Történelmi Park, buddha naplementekor

Több sztúpa között visszagaloppoztam a Wat Mahathatba. A monkok épp akkor léptek le. Jól tették, mert már nagyon korgott a gyomrom. Ha ott maradtak volna, akkor én is. A szállásomhoz közel megvendégeltem magam egy tál Szukhothaj nudli levessel. Hasonlított a vietnámi pho levesre, csak más zöldségeket adtak hozzá és a rizstészta is másmilyen volt.

Szukhothaj Történelmi Park, Wat Mahathat

Korán reggel ritkán rikkantok, de a továbbutazás előtt még felkerestem a történelmi park északi körzetét. A központi területtől pár kilométerre északnyugatra, a régi város falain túl ül elegánsan egy tizenöt méter magas Buddha. Simán elfértem volna a kezében. Eme szent hely neve pedig Wat Si Chum.

Szukhothaj Történelmi Park északi körzete, Buddha bal keze

Annyira elbámészkodtam, hogy a végén sietnem kellett a buszhoz. Visszafelé belebotlottam egy elefánthátakon egyensúlyozó sztupába, amit Wat Sorasaknak kereszteltek el. Volt egy kevés idő közelről szemügyre venni a központi körzetben álló Wat Tra Phang Thong-ot, amit előző este, szertartás céljából buddhisták jártak körbe.

Na de aztán begördült a busz, és Chiang Mai-ig meg sem álltunk. Az ötórás menetidőbe szerencsére belefért egy rövid kajaszünet. Chiang Mai népszerű turistahely, éppen ezért engem nem érdekelt.

Helyette Mae Hong Son-ba igyekeztem volna, ha lett volna mivel eljutni odaáig. Hogy közelebb legyek a célhoz, újfent menetjegyet váltottam. Pai faluba utaztam. Az eddigi öt órás buszozáshoz hozzácsaptam még három órát. Elismerem, furcsa hobbit választottam. De ezúttal egy mozgékonyabb Toyota mikrobusszal száguldoztunk, a csomagok pedig a tetőn rázkódtak. Ezek a mikrobuszok magánkézben vannak és menetrend szerint közlekednek. Valószínű, némi postai szolgáltatást is bevállalnak, ugyanis egy helybeli adott fel pakkot, de ő nem jött velünk. .

Még az indulás előtt összetalálkoztam turistapárokkal. Örültem, hogy végre beszélgethetek valakivel, de nem igazán hatottam meg őket. Thaiföldi tartózkodásom alatt ritkán társalogtam. Kicsit csalódtam a thai emberek angol tudásában, illetve nem-tudásában. Vietnámban és Nepálban könnyebben ment. Ráadásul egyedül utazó vándorokkal sem nagyon hozott össze a sors. Akik meg párban vagy hármasban csavarognak, azok általában nem keresik más ember társaságát.

Estére értünk Pai-ba, ahol mindjárt szálláskeresésbe kezdtem. Kemény fába vágtam a fejszémet, mert a látogatók száma simán felülmúlta a helyi lakosok számát. Szétjártam a lábam, mire találtam egy fekhelyet.

Pai, nádkunyhók

De még milyen fekhelyet! Sok ötletesen kialakított vendégházba tévedtem be előtte, de ez mindegyiket felülmúlta: egy mütyűr nádkunyhóban telepedtem le. A földön hevert egy matrac, fölötte lógott egy szúnyogháló és ennyi. Nagyon élveztem a bungaló egyszerűségét.

Egyből húztam vissza a centrumba, hogy belecsapjak az éjszakai életbe. Tanúja lehettem egy jelmezes felvonulásnak. Talán az előző napi Mágha Púdzsa ünnep részeként parádéztak. Aztán betoltam egy halat vacsorára, leburítottam egy pohár papajakását, majd kapásból megfájdult a gyomrom. Nem nagyon értettem a baj okát.

Az élettel teli utcákon kószálva sokféle ínycsiklandó nasira ráakadtam, de a gyomorfájás miatt nem markoltam meg az alkalmat. Árultak thai teát bambuszcsőben, sült szöcskét és hernyót, és még gyömölcsös palacsintát is. Fájó gyomorral feküdtem le aludni.

A nagy pihenés közben hirtelen el kezdett valami mocorogni fenék tájon. Hamar felpattantam és rohantam a húsz méterre lévő wc-re. Sajnos nem értem oda időben, így megtörtént a baj. Dolgom végeztével gatyasúrolással folytattam éjszakai programomat. De legalább elmúlt a gyomorfájásom.

Pai azoknak lett kitalálva, akik unják a thai szigetek és strandok zsúfoltságát. Minden második ház étteremként vagy bárként üzemel. Az emberek szórakozni járnak ide. Némileg olyan, mint Siófok nyáron, csak itt nincs strand. Pai Thaiföld északnyugati részén, a hegyekben fekszik, nem messze a myanmari határtól. A klíma ennek megfelelően elviselhetőbb. Sőt, hajnalban elkél a melegebb öltözet vagy takaró.

Pai, zenészek Mágha Púdzsa ünnepen