A Mulu-Miri-Bario táv abszolválására került sor, méghozzá levegőben. Bariót két okból kifolyólag választottam: egyrészt, hogy megismerkedjek a kelabit etnikummal, másrészt pedig leszerveztem egy kajaktúrát. Bario tulajdonképpen egy több apró faluból álló körzet az indonéz határ közelében, messzeföldön híres a rizséről, a kékeszöld színű, fej nagyságú ananászáról és a sós vízéről.

Barióba akár autóval is eljuthatsz, ha bevállalsz egy tizenötórás rázkódást az egyenetlen földutakon. Biztos izgalmas kaland, bár égszakadás esetén nagy esély nyílik a dagonyázásra és a kétkezi autómentésre.

Szóval a tengerparti Miri légikikötőjében az átszállás során mérlegelésre köteleztek, de nemcsak a hátizsákom súlyára voltak kíváncsiak, hanem az én testsúlyomra is. Hátizsákostul álltam rá az üzemi mérlegre. Az ok pedig egy tizenhét személyes propelleres, mely úgy tűnik, súlyfelesleggel a fedélzetén képtelen lett volna felszállni.

A propelleressel Borneó belseje felé igyekeztem. Az út második felében vörösre dörzsöltem a tenyeremet: az ablakból kizárólag sűrű dzsungelt és dombvidéket véltem felfedezni.  A végső kilométereken csökkent a repülési magasság, a fák koronái szinte karnyújtásnyira lengedeztek tőlem. Viszont se egy ház, se egy út, se egy távvezeték oszlop.

A dombvidéken átbukkanva egy síkságon landolt a gép. A reptér épületéből kilépve ugyan feltűntek a parkoló mopedek és autók, nem győződtem meg arról, hogy egyáltalán létezik-e település a közelben. Némi fejvakarászás után rábukkantam a reptérről elvezető műútra, jobb ötlet nem lévén ezt követtem.

Cirka két kilométer lesétálásával értem be Bario központjába és hát egyből ledöbbentem. Nem azt kaptam, amire számítottam. Napelemmel működő, kívülről nézve modern kórház, négykerék-meghajtású terepjárók és néhány csinos kégli. Messze nem a világ végére pottyantam, ahová a civilizáció ne tette volna be a lábát. Továbbhaladva aztán egyre több egyszerű, szegényes faviskó tűnt fel, de a terepjáró ezek elől sem hiányozhatott. Kutyák heverésztek úton útfélen, próbálták túlélni a harmincöt fokos hőséget.

Bario központja

Ahogy szállás után kajtattam, hirtelen megállt mellettem egy mopedes srác. Kiderült, hogy eljutott hozzá az előző este eleresztett üzenetem a kajakozással kapcsolatban. Egy füst alatt felengedett motorjának hátsó ülésére és elfuvarozott egy családhoz, akiknél végül megszálltam.

Nagyon kedves emberekkel hozott össze a sors, pár perc bemutatkozás és a szoba elfoglalása után már a konyhájukban majszoltam a tarapot, vagyis a kenyérfa termését. Az angolt persze kenték-vágták, mint a legtöbben Malajziában.

Ez a család a kelabit kultúrához köthető, úgynevezett hosszúházban – kelabit nyelven “Ruma kadangban” – lakik. Méghozzá Bario legöregebb, ötvenöt éves hosszúházában. Ezek lényege, hogy egy fedél alatt több, ez esetben huszonöt lakás húzódik meg, melyeket egy bitang hosszú, fedett folyosó köt össze. A folyosó testvériesen fel van osztva a lakások között.

Minden egyes lakáshoz, precízebben fogalmazva minden egyes tűzhely csoporthoz tartozik egy tűzhely, az úgynevezett tetel. A hagyomány szerint a tűzhely jelenti az élet és a mindennapok központját, itt főznek, itt társalognak. A tetel körüli közös étkezés az egyenlőség jele. Ez az egyetlen eredetiben fennmaradt berendezés, a folyosók és a lakások nagy részét közben kikupálták. Némely család a tetel köré, vagyis a folyosóra rendezte be a nappalit, míg mások a konyhát szerelték fel ide. A konyhák korszerűsítése miatt ma már ritkábban ragaszkodnak a tűzhelyhez, ám a hidegebb éjszakákon be-befűtenek. Korábban pár évekre tervezték ezeket a házakat, ma már a fejlettebb technológiáknak köszönhetően évtizedekre.

Folyosó a hosszúházban és két tűzhely. Egy lakáshoz egy tűzhely tartozik. Szállásom új szárnya az étkezővel és a konyhával a kék abroszos asztal melletti ajtóból nyílt. A tv szoba, a fürdő és a vendégszobák pedig a középen látható tűzhelytől jobbra estek.

Bario legrégebbi hosszúháza. Előtérben vendéglátóim kecójának új szárnya

Ami a vendéglátóim pecóját illeti, az rendelkezik egy régi és egy új szárnnyal: a régiben található a tv szoba és a két vendégszoba, illetve itt alszik a házigazda nő nagynénje és a házaspár egyetlen gyereke. Az új szárnyban kapott helyet a konyha, az étkező, a dolgozószoba, a házigazda pár hálója és a nő anyjának szobája. Az új és a régi szárny között helyezkedik el keresztbe a fent említett hosszú folyosó.

Mint valamennyi kelabit, vendéglátóim is tősgyökeres barióiak, igaz, amíg aktívan dolgoztak, elköltöztek és nyugdíjas éveikre tértek haza. Bár egyáltalán nem tűntek nyugdíjas korúnak. A család egyetlen gyermeke egyetemista a legközelebbi városban, ahová mondanom sem kell, repülővel jár. Az oktatás nyelve pedig az angol. Szomszédaik száma megcsappant. A fent említett huszonöt lakásnak majdnem a fele üresen áll.

A bemutatkozást követően feltérképeztem a környéket. Először rizsföldek és maracuja fák felé vándoroltam, majd megpróbáltam betörni a dzsungelbe. Nem sikerült.

A rizsföldek között haladva feltűnt egy-egy tábla, mely a parcellázott rizsföldeket és azok tulajdonosait mutatta. A tulajdonosok felett áll az úgynevezett telek manager, aki ellenőrzi és irányítja a kétkezi, nem gépesített termelést.

Bario, rizsföld

Kilyukadtam Bario központjában, ahol meglestem a pár üzletet és az egy kofányi mini piacot. Épp nylonzacskó-gyűjtési akciót hírdettek, meg is emeltem nem létező kalapomat. A kofa asszonnyal elegyedtem beszélgetésbe, aki legalább annyira barátságos és közvetlen volt, mint a többi kelabit. Rengeteg féle dolgot árult: a rizs mellett savanyú mangót, cukornádat, maracuját és más eleséget, melynek nem találtam magyar megfelelőjét: ipah kayuh, danom, tepika, fern. Hovatovább meghívott egy maracuja nassolásra, mondván, úgysem ad rajta túl.

A központi tér szomszédságában áll egy ingyenes kiállítás, mely a kelabit kultúrát mutatja be. Nem hagytam ki, bár az első emeleti tárlatot lezárták.

Felettébb érdekes információkra leltem: számukra az erdő nem csupán fák sokasága: mintegy kétszáz féle növényt használnak fel kajához, illetve tárgyak készítéséhez. Régebben, amíg nomádkodtak, szágó pálmán, gyümölcsökön, és gyökereken éltek, no meg vadásztak és halásztak. A személyes dísztárgyaikat, ékszereiket is az erdőből szerezték, ezek közé tartozott például a szarvascsőrű madár fejcsontja, vagy a ködfoltos párducfog. A kelabitok egészen az ezerkilencszázhuszas évekig hírhedt fejvadászok voltak.

De aztán letelepedtek és elkezdtek rizst termeszteni, amelyhez spiritualitást társítottak. Hovatovább a rizsfőzésnek egyfajta hierarchikus szerepe lett: a jómódúbb, magasabb státuszú emberek főztek az alacsonyabb státuszúakra. Majd megjelentek a keresztény hittérítők. Azóta minden gyermek kap kelabit és keresztény keresztnevet.

Egyébként vannak, akik nem száz százalékig vették fel a kereszténységet és a természetet tekintik istennek. Szerintük a kettő nem választható el egymástól, és a lelki békét az erdőben találják meg.

Ami a hagyományos temetkezési szokásaikat illeti, egészen a negyvenes évekig a holttesteket a menatohnak nevezett temetőkben, kőből készített sírüregekben vagy fa koporsókban helyezték el. A menatohok tulajdonképpen megalitek. Szerintük a temetők a holtak települése, ahol a frissen eltemetett emberek találkoznak az őseikkel.

Tükröződő rizsföld

Visszatérve a központtól két és fél kilométerre fekvő szállásra, megismerkedtem a vendéglátóm húgával és egy olasz kalandorral. A húg talán a legjobb fej az egész községben, nővérével ellentétben ő nem kapirgált a földeken, így több időt szánt rám. Végül ő vezetett körbe a hosszúházban. Egyébként jófejségben az egész körzet viszi a prímet. Nincs az a mopedes, aki ne köszönt volna rám az utcán közlekedve. Mintha közéjük tartoztam volna.

Az este folyamán ráakadtam néhány Borneóról szóló könyvre a nappaliban. Egyik a bennszülött törzseket, többek között a kelabitokat mutatta be. A kelabit egy kicsi népcsoport, alig ötezer fővel. Ők a beszámolóm második részében bemutatott penan törzshöz hasonlóan az orang ulu nép egyik alcsoportja. Orang ulu felsőfolyásról származó embert jelent, magyarul erdőkből és hegyekből származót.

Nagyon durván meghökkentett az a hetvenes évek elején készült fotó, amelyen két idősebb férfi pózol egyedi frizurában, megnyújtott füllel. A mai kelabitok teljesen eldobták az ősi divatot, szinte kinőttek ebből a kultúrából. Mi történt az elmúlt bő negyven évben? Hová lett egy hagyomány? Ilyen gyorsan és ennyire radikálisan megy végbe egy integrálás? Hogy lehet, hogy az egy főre jutó terepjáró mára talán Bario környékén a legmagasabb a világon?

Kelabit férfiak, avagy egy eltűnt kultúra emlékei – egy hetvenes években megjelent, borneói törzsekről szóló könyvből vett fotó

Kelabit asszonyok, avagy egy eltűnt kultúra emlékei – egy hetvenes években megjelent, borneói törzsekről szóló könyvből vett fotó

Eljött a vacsora ideje, amelyet a családfő némi imádkozással vezetett be. Lám, egykor járhatott erre egy keresztény hittérítő. Vacsorára pörkölt szerűen elkészített kancsilt főztek az elmaradhatatlan rizzsel és tepika levéllel.

A vacsora alatt rájöttem, milyen érdekesen alakították az életüket a kelabitok. Hiába a modern terepjáró, és a mobiltelefon, továbbra is az erdő a bevásárlóközpont, a gyógyszertár és a kert. Igaz, hogy nem fúvócsővel vadásznak, hanem puskával, de vadásznak, ha húst akarnak enni. Ezt nevezem bio táplálkozásnak. Feltéve, hogy a zsákmányból kiveszik a golyót. Zöldségért és gyümölcsért a kertnek nevezett erdőt róják. Többnyire akkor hagyják el hosszabb időre a körzetet, ha nagyobb, nem élelmiszer jellegű vásárlásra vágynak. Viccesen tehát megállapítható, hogy a kelabitok túlzott jólétben élnek, hiszen mindenkinek több hektárnyi kertje van, négykerék-meghajtású terepjáróval furikáznak, a nagyobb shoppingolásokhoz pedig repülőre ülnek.

A család feje elmesélte, hogy Barióban ezerkilencszázhatvankettőben épült az első reptéri kifutópálya, amely durván annyi idős, mint a legkorábbi ház a faluban. A repülőjáratokkal megoldották a kereskedelmi, oktatási és munkavállalási problémákat. A földúti összeköttetés mindössze tíz éves.

Elképzelhető, hogy az őserdők kiírtásával nemsokára aszfalton is megközelíthető lesz a térség és onnan már csak egy lépés a benzinkút, a mekdönci és társai. A jelenleg uralkodó csend és nyugalom előbb-utóbb elveszik a faluból.

A kajakozásról még szót sem ejtettem, erről írok a következő részben…