Mivel az előző nap nem jutottam fel a 3300 méter magas Pic Blanc csúcsra, újból megkíséreltem. 2700 méterig együtt lifteztem cimboráimmal, ahonnan ők ledeszkáztak, én meg beálltam egy sorba, hogy egy másik felvonó a tetőre szállítson.

Percekre rá feltámadt a szél, de elég tisztességesen. Már a peronon ácsorogtam sokad magammal, amikor is leállították a liftet a szél miatt. Potyára jöttem. Ráadásul lefelé sem utazhattunk, mert azokat a kötélpályákat is lezárták. Fennragadtunk a hegyen. A szél kegyetlenül süvített, hordta a havat, a mosoly pedig az arcunkra fagyott. A felvonó állomásánál üzemelt egy kis hütte, amelyet kellemesen felfűtöttek. Ki is használtuk, a tűz mellé kuporodva, tenyérdörzsöléssel múlattuk az időt.

Itt ragadtam egy pár órára

Talán másfél órán át rostokoltunk, amíg végül megsajnált minket egy lánctalpas hótoló. A tizennyolc férőhelyes járgányba mind a huszonegyen betuszkoltuk magunkat. Aztán megindult a jármű, kezdésként mindjárt lefelé egy meredek lejtőn. Mintegy harminc fokban meg is dőlt az egész, küzködtünk a gravitációval rendesen. Ettől függetlenül nagy élményben volt részem. Kár, hogy mellettem a csilláron is lógott valaki, nyomorgás nélkül még jobban élveztem volna. Csupán 2100 méterig szállítottak, ahol a liftek már üzemeltek, de csak Alpe d’Huez (ejtsd: álpe gyüez) házai felé.

Hazarohantam a snowboardért, és már csúsztam is az előző nap letesztelt zöld terepen. Egy idő után egy iskolás csoport jelent meg, akik szinte elfoglalták a pályát. Tízméteres sor állt a felvonóknál. Türelmem pedig csak fogyott. Aztán amikor elromlott a lift, feladtam és átcsúsztam arra a részre, ahol a legelső nap, jéghordó szélben próbálkoztam. Ez egy kissé lankásabb volt, mint az előző domboldal, viszont sokkal többet tudtam gyakorolni a kanyarodást. És ami a lényeg, sokkal több sikerélményem lett.

Annyi bökkenő akadt csak, hogy nem találtam jó kiinduló pontot, miután kiszálltam a tökösből. Egyből lejtett, azaz már csúsztam, amikor még fel sem kötöttem a deszkát a lábamra. Ráadásul a bekötés utáni felállás is sokszor nehezen ment, elsősorban a rugalmatlanságomnak köszönhetően. Hiába, nem vagyok egy balerina. A jobbak meg tudják azt csinálni, hogy csúszás közben lépnek bele a kötésbe. Ez nálam még az álom kategóriát jelentette.

Egy pár kör után azonban felfedeztem egy méternyi egyenes terepet, pont a felvonó végállomásánál. Soha többet nem estem és nem kellett leülnöm, hogy belelépjek a kötésbe. A végére már elég ügyesen ficánkoltam a pályán.

Vontatom magam a tökös felvonón

A nap fénypontjánál hagytam abba: olyat manővereztem, hogy csuda. Amikor felértem és kiszálltam a tökösből, láttam, hogy kezdők éppen üldögélnek a pálya elején, a kanyarban, pont ott, amerre csúszni szoktam. Korábban ott soha nem ült senki, ezért nem kellett megoldanom semmilyen problémát. Most is vártam, mint jó feleség a férjére, aki börtönben ül. De nem akartak elkotródni, én meg féltem, hogy beléjük szállok.

Végül bevállaltam a kockázatosabbat. Hogy ne vágódjak nekik, mindjárt egy élesebb kanyarodással kezdtem. Az elkerüléssel nem akadt gond, viszont kanyarodáskor, a letesztelt útvonal felé csúszva egy pillanatra kibillentem az egyensúlyomból. A térdem már megindult a föld felé, amikor valahogy a lendülettől és a sikeres manőverezéstől mégis talpon maradtam. Látványosan jöttem ki a szituációból. Az a kép ugrott be, amikor a hullámlovas a hullámok alatt érinti a kezével a vizet.

Az egész napos aktivitás kissé kifárasztott, éjjel nem is volt szükségem altatóra.

Libegés a La Sarenne-patak völgye fölött

Reggel nagy fába vágtam a fejszémet. Barátaim elcsaltak egy zöld pályára minden egyeztetés nélkül. Na jó, nem győzködtek sokáig. Azért indult izgalmasan, mert egy teljesen más hegyre indultunk, ráadásul több libegőre felültünk, és az eddigi egy, libegős történetem nem sikerült fényesen. Most is estem-keltem kiszálláskor, de kárpótolt a táj, amin átrepültünk.

Uszkve kétszáz métert süllyedve előbb leereszkedtünk a La Sarenne-patak völgyébe, majd felemelkedtünk a Signal de l’Homme púp lankái felé. A völgy északi, kopár faláról már eltűnt a hó, míg a déli fala fehéren világított. A tél találkozott a tavasszal.

Felérvén a bércre megpróbáltuk kibogozni, hogy melyik tábla melyik irányba mutat. Nem volt egyszerű, ugyanis némelyik a vakvilág felé jelzett. Ismét megállapítottuk, hogy a franciáknak nem erősségük az útbaigazítás. Nincs egy normális térképük, amin el lehet igazodni, vagy amin el lehet olvasni dolgokat és nem tudják pontosan beállítani az irányt jelző táblákat.

Végül elindultunk az egyiken, de hamar elváltunk, hiszen pajtásaim komolyabb pályára kívánkoztak. Én meg haladtam a zöldön, amennyire tudtam. Az eleje bíztatóan alakult, mert a pálya széles volt, kevésbé meredek és egyedül csúsztam. Később aztán leszűkült és oldal irányba lejtett.

A bal kötés nem tartotta rendesen a lábamat, így nem nagyon bírtam megtartani magam. Biztos kötéssel nem lettek volna ilyen gondjaim. Mivel nem akartam a fák közé zuhanni, le is csatoltam a deszkát. Épp jókor, ugyanis teljesen egyenes terep következett, nem sokat haladtam volna. Egyenes terepen semmire sem megy az ember, ha snowboard ficereg a lábán. Sílécen haladva legalább megtolhatjuk magunkat a síbottal.

A kissé unalmas, de legalább hosszú szakasz után a terep ismét kiszélesedett, de váratlanul meredekké is vált. De annyira meredeknek tűnt, hogy nem mertem másképp lejutni, mint a jó öreg rézsútsiklással.

La Sarenne patak

Ezzel leértem a festői La Sarenne-patak völgyébe. Eltöltöttem itt vagy tizenöt percet fotózással. No meg várakozással. Ugyanis hirtelen rengeteg síző bukkant fel. Eszméletlen nagy forgalom hömpölygött a patak mentén húzódó pályán.

Néhány percnyi siklás után elértem egy fogadót, ahol a legtöbb sportoló megpihent. A fogadón túli rész már jócskán nyugisabb volt, bár továbbra is szűk, tehát nem könnyelműsködhettem. Pont annál a libegőnél kötöttem ki, amellyel reggel jöttünk. Mivel nem találkoztam csapattársaimmal, egyedül repültem vissza Alpe d’Huez-be. Káprázatos helyeket fedeztem fel, de a hódeszka tudásom egy cseppet sem fejlődött.

Az előző napi sikereim helyszínén folytattam, hogy ezen a tudáson javítsak. Mindjárt jobban éreztem magam. Volt hely és tudtam gyakorolni. Ebédre hazaszökkentem, majd koradélután harmadszor is megkíséreltem feljutni a Pic Blanc csúcsára.

Az időjárás jó esélyeket adott ehhez és ezúttal szerencsém volt. Felértem és hát tátott szájjal léptem ki a gondola állomásáról. 3300 méter magasságból pompás kilátás mindegyik irányba a metsző hidegben.

Kilátás a Pic Blanc csúcsról

Egyébként innen csak lifttel vagy fekete pályán közelíthetjük meg Alpe d’Huez-t. Sokaknak nem mindegy. Ja, meg hegyibringával: minden év júliusában megrendezik az úgynevezett Megavalanche-t (ejtsd: megavelans), amelynek keretében bátor bringások száguldanak hegynek le, fenn a tetőn még hóban, lejjebb már emberek között, sokszor félelmetes 100 km/h-s sebességgel.

És ha már a kerékpároknál tartok, megemlíteném, hogy a Tour de France egyik hegyi etapjának célja az 1860 méter magasan található Alpe d’Huez, ahová egy 13,8 km hosszú, 21 hajtűkanyarral megspékelt, átlagosan 8,1%-os emelkedőn kerekeznek fel a páciensek. Ez a befutó a hegyimenők legértékesebb trófeája.

Na, de vissza a kiránduláshoz: jó fél órát eltöltöttem a magaslati levegőn, amikor is minden előzmény nélkül bekebelezett egy nagy felhő. Mivel csak az orrom hegyéig sasolhattam el, nem kattogtattam tovább a fotógépemet. Leereszkedtem 2100 méterre, ahol átszálltam egy másik kabinos tömegközlekedési eszközre, ami elrepített Oz-ba, egy kicsi településre.

Oz házai

Hát igen, a 21. században repülve is el lehet jutni Oz-ba. Hol vannak már azok az évek, amikor csak egy sárgaköves út vezetett ide. Ma már se egy varázsló, se egy bádogember. A Verney tó partján elterülő Oz egy piciny üdülőfalu, ahonnan több síterep megközelíthető.

Még a liftek lezárása előtt visszakeveredtem a szálláshoz. Pajtásaimmal itt találkoztam először reggel óta. Próbáltuk filmezéssel agyonütni az estét, de végül az este ütött agyon minket és kábultan esett rá mindenki a saját heverőjére.