Reggel korán keltem, hogy elérjem a hét órakor induló vonatot Ayuthayába. Taxira volt szükségem a korai időpont miatt. Gyorsan elkaptam egyet. Aztán csak reménykedtem, hogy a pilóta nem kalauzol el valami bangkoki városnézésre. Egy ponton még tolatott is, és ekkor gyanút fogtam. Szerencsére időben beestem az állomásra.

A cirka tíz-tizenöt perces út ellenére alig hatszáz forintnyi bahtot fizettem. Hogy éri meg ezeknek taxizni? A taxisofőr kertjében olajfúró áll? Eztán megváltottam a vonatjegyet a nyolcvan kilométerre fekvő Ayuthayába, amely húsz bahtba került. Húsz baht durván százötven forint. Először nem hittem el, hogy ennyiből megúszom. Visszakérdeztem, hogy százhúszról van-e szó. Csak összehasonlításképpen a Nagy Palota területére ötszáz baht, azaz mintegy 3700 forint ellenében léphettem be.

Ez a húsz baht furmányos jelenség. Bangkok az egységes árazás híve: egy zacskó ananász, mangó vagy papaya húsz baht, egy kókuszdiónyi kókuszlé ugyancsak húsz baht. Az internet szintén, és az utcán sütött eledelek sem tértek el ettől az ártól. Sőt, ha jól emlékszem, egy tál rizsáért is egy huszassal fizettem.

A másik érdekesség az volt, hogy majdnem lemaradtam a vonatról. Máig nem értem, mi történt. Amikor megkaparintottam a menetjegyet, fél hét körül ketyegett a vekker, a vonatnak pedig hét órakor kellett volna indulnia a menetrend szerint. Lassan, komótosan kigyalogoltam a peronra, ahol már benn állt a szerelvény. Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy a kaller hevesen int felém. Sürgetett, hogy szálljak fel. A hét órás vonat húsz perccel korábban hagyta el az állomást.

Kiderítettem, hogy az Ayuthayáig tartó nyolcvan kilométert egy óra negyvenöt perc alatt teszi meg a szerelvény. Vagyis a thai vasúttársaság a lassan járj, tovább érsz elven működteti a járatait.

Három féle jegy kapható: elsőosztályú, másodosztályú és harmadosztályra szóló. Az elsőosztályún légkondis fülkék kényeztetnek. A másodosztályú kocsik lehetnek légkondisak, vagy ventillátorosak, az üléseket a buszokhoz hasonlóan szerelték fel és a menetirány felé néznek. A harmadosztályúakban ventillátorok igyekeznek elviselhetőbbé tenni az amúgy forró klímát és két férőhelyes, izzadós-ragadós műbőr padok próbálnak némi kényelmet nyújtani menetiránynak megfelelően vagy azzal szemben. Többek között nekem. Az ablakokon fémből készült napellenzők lógtak, amelyek határozottan útját állták az égető sugaraknak.

Ayuthaya történelmi park

Csigalassan futottunk be Ayuthayába. Amint kiértem az állomásról, körbevettek tuk-tuk pilóták, de nem tudtak rávenni semmilyen fuvarra. Gyalogosan másztam be a központba, majd pedig a történelmi parkba.

Útközben belebotlottam egy ceremóniába. Két, kosztümbe öltözött nő hajlongott és forgolódott egy Buddha ereklye előtt. Annyira koncentráltak az előadásra, hogy észre sem vették a kattogó fotógépemet. Végül a kétszáznegyvenegyedik tánclépés után tűntem fel az egyiknek, rögtön elmosolyogta magát a meglepetéstől.

Ayuthaya, ceremónia

Fél ananásszal a kézben slattyogtam be a thai történelem tanúinak otthon adó parkba. Ayuthaya egykor Thaiföld székhelyeként funkcionált, mielőtt az átköltözött volna Bangkokba 1767-ben.

Először a Phra Mahathat sztúpaegyüttest tekintettem meg. Láttam egy ferde tornyot és egy Buddha fejet. Utóbbit egy fügefa gyökerei fogták közre. Hogy a fej hogyan került oda, senki nem tudja. Hogy a gyökerek mit kerestek a föld felszínén, azt sem tudta senki. Azonban utánajártam, és megtudtam, hogy azért léptek ki a föld alól, hogy hozzáragadjanak a Buddha fejhez. Tehát ez egy tudatos, előre eltervezett akció keretén belül zajlott. Még gyökérkezelésen is átestek Dr. Bubó rendelőjében.

Ayuthaya, Buddha fej

A kijárat felé indultam, amikor attól dobtam majdnem egy hátast, hogy az egyik sztúpánál egy monk fényképezett turistákat. Fordított világ.

Arról nem is beszélve, hogy egy buddhista monk kezében mit keresett egy tükörreflexes fotógép. Elvileg egy monk nem élhet luxus életet. Őket a nép eteti és csak öt dolgot birtokolhatnak: köpeny, borotva, tű, alamizsna tál és vízszűrő. Talán ez a monk annyira ügyes, hogy még ebből az öt tárgyból is képes fényképezőgépet készíteni. Illetve négyből, mert a köpeny rajta lógott. Sőt, háromból, mert egy leborotvált, kopasz fej rejtőzött a fotógép mögött.

Következett a Wat Thammikarat egy parányit odébb. Kőoroszlánok által körülvett sztúpa jelentette a legnagyobb attrakciót, de megemlíteném még a fekete buddhát, a giccsesnek tűnő fekete műkakasokat és a fej nélküli Buddha romot. Még odébb található Wat Phra Si Sanphet, amely a 14. században épült és Ayuthaya legnagyobb templomának számított. Régen egy tizenhat méter magas, arannyal bevont Buddha szobor is állt itt, de a burmai hódítók leolvasztották és lerombolták.

Ayuthaya, Wat Phra Si Sanphet

Aztán egy árusnál felfedeztem egy képeslapot, amin egy vízparton fekvő, hatalmas Buddha volt látható. Nagyon megtetszett, így azon nyomban eldöntöttem, hogy megkukkolom. Egy cirka negyedórás séta után leltem rá, csakhogy víz nem volt sehol. De olyannyira nem, hogy el sem tudtam képzelni, hol lehetett a víz a fényképezés idején. Semmi mélyedés vagy árok vagy medence nem szegélyezte a Buddha szobrot. Némi kőromot láttam előtte, de ennyi. Esélyes, hogy Thaiföldön is ismerik a photoshopot. De azt nem sejtettem volna, hogy olyasmit ábrázolnak egy képeslapon, ami lényegében nem létezik. Ennek ellenére nagyon impozáns volt a negyven méter hosszú fekvő Buddha, amelyet a Föld Templomának is neveznek.

Ayuthaya, a Föld Temploma, egyes képeslapokon vízparton fekszik

A történelmi kert közepén belebotlottam egy elefánttaxi állomásba. Elefántháton is körbejárható a terület, de látva a mahoutok keménykezűségét, én nem nyúltam ehhez az opcióhoz. A mahout egy foglalkozás, ők azok, akik az elefánt nyakán ülnek és irányítják ezeket a jámbor óriásokat. Mindegyik elefántot teleaggatták láncokkal és éles vaskampóval fegyelmezték őket. Az egyik mahout bele is csapott az állat fejébe, ezzel tette rükvercbe az ormányost. Szegény állat nyomban elüvöltötte magát. Ekkor én úgy véltem, hogy az elefánt a vadonba való, nem pedig a popsim alá.

Olvastam egyébként, hogy az elefántok elég durva szelidítésen mennek keresztül. Egy vadonban élő elefánt valószínű hamar ledobná az embert a hátáról. Nem azért vannak, hogy embereket cipeljenek. A szelidített elefántok borjai meg nem tudják, hogy ők vadállatok. Azt csinálják, amit a nagyoktól látnak. Megszokják, hogy ember közelében élnek és fürdetik őket. Innentől kezdve az erdőt soha nem látott elefánt persze, hogy felnőtt korára cirkuszi kellék lesz.

A fürdetést egyébként a nagy elefántok is élvezik. Tanuja voltam egy mosatásnak, amikor a mahout így szólt: “hőő”. Erre az elefánt felemelte bal melső lábát, hogy a talpát megmoshassa a tag. Majd a mahout megint szólt: “hóó”. Erre az elefánt felemelte a jobb melső lábát.

Ayuthaya, elefántalváz-mosás

Állítólag az elefántok féltékenyek. Ha mondjuk ez a mahout következő nap egy másik elefánt lábát mosná, akkor ez az elefánt féltékennyé válna és nekimenne a másiknak. Egy fürdetésre beneveztem volna, de ezt egy elefánt rezervátumban terveztem.

Egyszer csak megjelent egy elefánt showra izzító óvodás csoport. Egy bébi elefánt téblábolt előttük, nem önszántából, teszem hozzá és a lurkók élvezték, hogy megérínthetik a mini ormányost. Persze, lehet, hogy a kiselefánt is üdvözölte a találkozót. Engem viszont a cirkusz nem érdekelt, így továbbálltam.

Az előbb említett látnivalók mind Ayuthaya városmagjában találhatóak, azaz a Chao Phraya folyó által alkotott szigeten, amely nagyjából négy négyzetkilométer. Rengeteg érdekességet rejt a város szigeten kívüli része is, mint például a külföldi negyed és az úszó piac. Idő hiányában csak az úszó piacot lestem meg, pedig a külföldi negyed is biztos különleges lett volna.

Thaiföldről, azaz korábbi nevén Sziámról tudni kell, hogy soha nem foglalták el európai csapatok. Ellenben az ayuthayai uralkodók fantasztikus diplomáciai érzékkel rendelkeztek. Közel negyven kisebbség telepedett le a városban. Elsőként a portugálok 1511-ben, majd a hollandok, a britek és a japánok. Ők mind kereskedők és diplomaták voltak. A portugálok hozták be az ágyukat, amelyeket a thaiak is használtak a Burma ellen megnyert háborúban. Ennek eredményeként a portugálok földet kaptak, ahol építkezhettek. A Szent József katolikus templom még mindig áll. A portugál negyeden kívül a muszlim és a japán falu tartogathat meglepetéseket.

Ehelyett kituktukoltam az úszó piacra. Nem volt azonban egyszerű tuk-tukot fogni. Ayuthayában a taxi ismeretlen fogalom. Vagy sétál az ember, vagy felül egy ilyen járgányra. Az elején gyalogoltam, de amint füstölni kezdett a talpam, leintettem egy arra kószáló háromkerekűt. Kétszáz bahtot akartak kérni a három-négy kilomáteres etapért. Előkaptam alkudozó énemet, de nem sokra mentem, így nem vettem igénybe a szolgáltatást.

Pár perc gyaloglás után jött a következő páciens. Ő százötvenet kért. Éreztem, hogy az a kétszáz túl sok, de úgy számoltam, hogy a százötven is az. A licit ezúttal százhúsz volt, ami felnyitotta a szememet és kiváncsivá tett. De próbáltam kevesebbre bazírozni, ezért elhessegettem a pilótát. Megint gyalogoltam egy pár percet, aztán megállítottam egy harmadikat is, aki végül elvitt az úszó piacra kilencvenért. Jó ez az alkudozós játék.

Ayuthaya, kilátás egy tuk tukból

Már itt volt az ideje, hogy egyek valamit, így a piacon első feladatként betoltam egy süteményt, ami hogyhogy nem húsz bahtba került. Azonban az eladó tizenhétről fecsegett először. Én egy huszassal fizettem, de láttam, hogy nem ad vissza. Simán zsebre rakta a pénzt. Három baht persze nem egy nagy összeg, de értetlenkedtem egy kicsit. Hangoztattam, hogy egy huszast attam. Erre ő: igen, tizenhétbe kerül. Nem értettem, ott is hagytam a boltost.

A napon töltött sok séta után jól esett némi pihenő az árnyékban. Ez a piac pallókra épült egy kacsaúsztató fölé, az épületeket pala, a teraszok tetejét nád borította. Kaja minden mennyiségben, hatalmas választékban. Ezenkívül ruhát, és csecsebecsét próbáltak még rátukmálni az arrajárókra. Néhányan csónakból árulták a portékákat, a többség azonban rendelkezett üzlethelyiséggel. Turisták és thaiak, no meg thai turisták körében egyaránt népszerű hely.

Ayuthaya, thai ínyencség

Ayuthaya, édesség az úszó piacról

Mielőtt elhagytam volna a piacot, megebédeltem. A rendelést azonban megelőzte némi fejvakarás, mert a thai nyelvvel nem nagyon boldogultam, és a legtöbb eledelről nem tudtam megállapítani, hogy micsoda. Végül rántott csirkét ettem, de teljesen más külalakban ült a tányéron, mint amit én megszoktam. Egy tálka enyhén csípős szószt adtak hozzá.

Eztán két lábon megcéloztam a vasútállomást, de annyira elkavartam, hogy inkább tuktukra szálltam. Méghozzá egy igen rozogára. Persze az alkudozás nem maradhatott el ezúttal sem, bár a tata makacsan állta a támadásaimat. A meglebegtett a dollárjaimtól azonban hamar olvadozni kezdett. Az alkudozás nyolcvan bahtnál járt, amikor felajánlottam neki két dollárt. Ez hatvan baht, de persze én határozottan állítottam, hogy megér az nyolcvanat is. Forgatta egy darabig a pénzt, de végül megegyeztünk.

Sajnos azonban lekéstem a Phitsanulokba tartó vonatot. Így hát Lopburit választottam következő célpontként. Az eredeti tervemben szerepelt ez a hely, ezért hát nem bánkódtam sokáig. A programváltozásnak az elefánt rezervátum meglátogatása esett áldozatul.

Lopburiban mindjárt szállás után kutattam. Ez egy kis település, így nem sok alternatíva kínálkozott. Majdnem megszívtam, mert valamennyi hotel és panzió megtelt. Végül lecsaptam egyre, de innen is majdnem elküldtek. Amikor beléptem, azt a vakert lökték, hogy nincs szabad szobájuk. Indultam volna tovább, amikor utánam kiabált az ürge, hogy végülis van, de várni kéne tizenöt percet, mert nincs kitakarítva. Persze, hogy megvártam.

Meglepett a sok turista annak ellenére, hogy akad látnivaló bőven. Lopburi Thaiföld egyik legrégebbi települése és az Ayuthaya-korban második fővárosként funkcionált. Mostanság thaiak és majmok felváltva uralják a várost. Már sötétedett, amikor elindultam Narai király palotája felé. A múzeum zárva volt már, a régi palota falai viszont feldíszítve és kivilágítva fogadtak.

A Mágha Púdzsa fesztiválra érkeztem, habár mint kiderült, inkább csak az ünnepség főpróbájára. Rengeteg, díszes kosztümben feszítő lány üldögélt a fűben és készült a fellépésre.

Lopburi, csajok jelmezben

Elhúztam a színpad felé, ahol már próbáltak. Ehhez azonban érteni kellett volna az előadás üzenetét. Ez nem sikerült, így inkább a beburkoltam egy rohadt erős kókusztejes csirkelevest a szálláson, amitől majdnem tüzet okádtam.

Egy esti sepak takraw meccsbe botlottam bele és néztem áhitattal a kerítés mögül. A Malajziából eredő labdasport a röplabda és a foci keveréke. Háló fölött, lábbal juttatják át az ellenfél térfelére a bogyót.

Az utcai sütödéseknél, kolbászkóstolással búcsúztattam a hosszú, de élménydús napot.

Lopburi, sepak takraw meccs