A mesebeli Thaiföld elragadó látnivalói csalogattak rendületlenül és én nem lázadtam ellene. Különösen a nyakgyűrűt hordó kayan törzs keltette fel az érdeklődésemet. Bangkokra csaptam rá először. Hazafelé jövet beugrottam Nepálba, hogy egy pár napot eltölthessek e túra előtt egy évvel megismert barátaimmal.

Pénztárcám egy átszállással egybekötött repülőútra cuppant rá. Moszkvát és az ülésem támláján lévő párnát érintve repültem a bangkoki Suvarnabhumi reptérig. Rutinos utazó lévén egy árva thaiföldi garast nem vittem magammal. Még a bangkoki reptéren is elég jó árfolyamon árulták a thai baht-ot. Kezdésnek persze csak annyi lóvét váltottam, ami feltétlenül szükséges, mert biztos voltam abban, hogy a fővárosban kedvezőbb ajánlatra bukkanhatok.

A reptérről magasvasúttal érkeztem a központba. Innen busszal terveztem továbbutazni a szállásig, de sokáig nem jött semmi. Elindultam hát gyalog. Nem éppen a szomszédba, teszem hozzá. A magasvasút nem robog be az óvárosba, de még csak a Thewet (ejtsd kb: tívet) körzetben található szállásom felé sem. Szopóágra kerültem: akkora dugó alakult ki a belváros utcáin, hogy semmi értelmét nem láttam annak, hogy a buszra apelláljak.

Bangkok, a Skytrain-nek nevezett magasvasút

Sétám során aztán rátértem egy útra, amelyen alig közlekedett valaki. Hosszas gyaloglás után fogtam fel, miért üres a környék: katonák elbarikádozták az utat és gyalog sem engedtek tovább. Úgy két óra magasságában, egy bitang nagy kerülőt téve megtaláltam a panziót.

A februári nap pörkölt rendületlenül. Bangkok az egyik legforróbb város a világon. A csapadékosabb, magas páratartalmú nyár harmincnégy fokos átlaghőmérsékletet produkál. Télen viszont hihetetlenül lehűl a levegő és a hőmérséklet különbség a nyári időszakhoz képest elképesztő: kettő fok. De legalább kék az ég állandóan. A hőmérőket nem érdemes húsz fok alatt beskálázni.

Szóval leraktam a pakkomat a szobában, aztán felkerekedtem. Szomjúságomat hamar lecsillapítottam egy kókuszdiónyi kókuszlével, éhségemet pedig egy elég édes, de mennyei ananásszal. Annyira elteltem és elaléltam az ananásztól, hogy elhatároztam, hogy tízóraira, ebédre és uzsira is ezt majszolok. Izzasztó forróságban mi más eshet még jól? Pedig az utcai árusok szépen felsorakoztak az utak mentén. Jobbnál jobb illatok izgatták ízlelőbimbóimat. Ellenálltam.

Bangkok, Wat Benchamabophit

Különbül vonzott viszont a 19. században Carrara márványból épült, az öt bahtos pénzérme hátuljára felkerülő Wat Benchamabophit. A “wat” szó templomot, szent helyet jelent thai nyelven. Az emlékmű parkjában álló monk lakokat közelítettem meg először, ahol megállapítottam, Nepálhoz viszonyítva jobb körülményeknek örvendhetnek az itteni szerzetesek.

Mivel Thaiföldön a buddhizmus hódít, minden templomban található legalább egy Buddha szobor. Az itteni oltár fölött egy arannyal bevont ült. Talapzatában az egykori király, V. Rama porai lapulnak. A Buddha éppen meditált. Elárultam neki, hogy Magyarországról vagyok, de nem reagált. Lehet, hogy azon medtiált, hol is lehet Magyarország. Mivel a kommunikációnk nem fejlődött, leléptem.

Ahogy kitettem a lábam az ajtón, azzal szembesültem, hogy nem a főkapun jöttem be. A főkapunál ugyanis egy kis házikóban szedték a belépődíjat. Én meg egy másik bejáraton át érkeztem. Így hát kimentem ott, ahol be kellett volna jönnöm. Sebaj Tóbiás!

Az Elefánt Múzeumot böktem ki, mint következő állomást. Arra csak később eszméltem rá, hogy a múzeum az állatkert egyik része, így nem izgatott tovább.

Meglestem helyette az Ananta Samakhom Tróntermet és udvarát. Az impozáns épület főkapuja előtt egy tuk-tukos felajánlotta szolgálatát. Lecsillapítottam a srácot, mondván a hátralévő öt méterre nincs értelme a taxizásnak. De ő próbálkozott, hogy elvisz bárhova. Nem éltem a lehetőséggel. A tuk-tuk egy háromkerekű motoros riksa, magyarul taxi leginkább turistáknak. A duda hangja alapján kapta a tuk-tuk nevet.

Bangkok, tuk tuk

Szóval ez a trónterem egy neoklasszicista épületbe bújt múzeum, mely a királyság művészetét mutatja be. Eredetileg uralkodói fogadóteremnek épült a 20. század elején. Bevallom, nem néztem végig.

Visszabaktattam a szállásom környékére, és a helyi piacon időztem. A piacokat mindig is imádtam. Egyediek és általában különlegességeket tartogatnak. Ezúttal halak és gilisztának látszó állatkák kerültek a pult elé, a gyümölcshegyek árnyékába.

Vacsira bedobtam egy nagy adag thai nudlit, megfürödtem az udvarban kialakított fürdőkabinban, majd a hagyományosan épített szobámban rávetődtem a sezlonyra. A hagyományos annyit jelent, hogy trópusi fából és szőtt bambuszból épült az odú. Ja, megemlítenék egy kis praktikusságot: a wc-ben kefe helyett szórófejes slagot használnak.

Bangkok, Thewet körzet, Thewarat piac

Reggel hét órakor kidobott az ágy, hiszen ő is tudta, nekem ma várost kéne néznem. Átvágtam magam a tuk-tuk kordonon, majd a piacon, hogy eljussak Thewet kikötőjébe. Mindössze tizenöt baht, azaz nagyjából száz forint egy út vízibusszal. A járatok elég sűrűek, és sokkal gyorsabb, mint a busz vagy a taxi. Metróállomás meg nincs a környéken.

Thewet az óvárostól északra fekszik, közel a Chao Phraya (ejtsd kb: csáo prájá) folyóhoz. Akár az óvárosba, akár a belváros modern negyedébe, akár Bangkok déli részére készül az ember, innen vízibusszal érdemes elhajtani.

Minden egyes járaton egy zászló lobog, melynek színe árulja el, melyik hova tart. Én a narancssárgát pécéztem ki, de ez a szín eléggé hasonlított a pirosra. Az első induló járat emiatt ejtett gondolkodóba. Az utolsó pillanatban mégis felugrottam rá, és ez jó döntésnek bizonyult.

Az amulet piaccal kezdtem az óváros felfedezését. Nagyjából Bangkok Portobello Market-je, már akinek ismerős ez a londoni hely. Hogy mennyire értékesek az itt látott régiségek, faragások, kövek vagy ékszerek, nem tudom. Árultak festményeket és Buddha szobrokat is minden méretben és a korgó gyomrokat sem hagyták cserben.

Eztán meglátogattam a szomszédban álló Mahathat buddhista egyetemet és templomot. Felvételiztem septiben, de megbuktam thai nyelvből. Kirúgtak, mint a taknyot. Az első kérdésre a nevemmel válaszoltam, mert azt gondoltam, mindenhol azt kérdezik először. Úgy látszik, más volt a kérdés.

Bangkok, Sanam Luang Park, átmeneti buddha szentély

Meg sem álltam a Sanam Luang parkig, ahol ünnepségre készülődtek. Egy komoly arcú fószer épp beszédet tartott egy sátorban. Mások meg imádkoztak egy ideiglenesen felállított Buddha oltárnál. Azt sajnos nem derítettem ki, milyen ünnepség folyt. Azt viszont megtudtam, hogy hat órakor kezdődik a ceremónia legérdekesebb része és javasolták, jöjjek vissza. Megfogadtam a tanácsot.

Addig tettem egy felfedező sétát az óváros másik felében, ahol hagyományos thai lakóházakat fedeztem fel, majd egy kerülővel visszatértem a Nagy Palotához.

Tipikus bangkoki sorház

Váltottam némi garast, bepofoztam egy egész mangót és bevetettem magam őfelsége udvarába. Ötszáz bahtba került a jegy (mintegy 3700 Ft), ami azt jelentette, hogy ez volt a legdrágább tétel amióta megérkeztem Thaiföldre. Még a szállásért is csak négyszáz bahtot kértek éjszakánként.

Furi, hogy a palotánál nem életkor alapján adnak kedvezményeket a jegyre, hanem magasság alapján. Filóztam, hogy leguggolok és törpejárásban közelítem meg a pénztárat, de inkább nem bohóckodtam.

Szóval a Nagy Palota komplexum magában foglalja a királyi rezidenciát, a tróntermet, néhány kormányzói épületet és a templomokat. 1782-ben alapították és 218 ezer négyzetméteren terül el. 1782 előtt Bangkok nyugati részén, Thonburiben székelt a király. Ez a monostor azon kevesek egyike, ahol nem alakítottak ki lakónegyedet monkok részére.

Bangkok, Nagy Palota, Prasat Phra Dhepbidorn templom

Thaiföld egyik legtiszteltebb helye a palota komplexum keleti részén álló Smaragd Buddha királyi monostor. A Smaragd Buddhát egy hagyományos thai stílusú aranytrónon ereklyeként őrzik és évszakonként más jelmezbe bújtatják. Azaz évente háromszor átöltöztetik: nyáron, esős évszakban és télen. Egyébként a Smaragd Buddhát zöld jádekőből faragták és nem smaragdból.

Egy chiang rai-i sztúpában fedezték fel a 15. században. Akkoriban azt hitték, hogy smaragdból készült, ezért kelhetett életre Smaragd Buddha legendája. Később a Lannathai királyi dinasztia birtokába került. 1552-ben megtört e dinasztia ága és egy laoszi király lépett a thai birodalom élére. Ez a király azonban egy rövid uralkodás után visszatért Laoszba, mert megörökölte apja trónját és magával vitte a Smaragd Buddhát. 1778-ban thai csapatok elfoglalták Vientianét, Laosz fővárosát és ekkor került vissza a Smaragd Buddha thai kézbe. Nagy ünnepség keretében helyezték el jelenlegi helyére. Sajnos fényképezni nem lehetett a templomban.

A yakshák fontos elemei a thai templomépítészetnek. Ők golyószemű, kis agyarakkal rendelkező, zöld arcú óriások, akik buddha templomok kapujait őrzik, mint ahogy a Nagy Palotában is.

A Nagy Palota egyik yakshája

Bangkok, Nagy Palota, Phra Mondop templom

Megtaláltam az arany sztúpát, valamint Angkor Wat kicsinyített mását és kicsinyített natasát is. 🙂 A királyi család mauzóleumát éppen tatarozták. Bár az is lehet, hogy csak álca volt és a hullákról verték le a csótányokat. A templomokat körülvevő pavilonok falain festmények láthatók, amelyek csatákat és csaták epizódjait ábrázolják. Bármerre nézett az ember, csak tátotta a száját az építészet és a díszítések láttán. A fél délután iziben elröppent, de nem bántam.

Bangkok, a Nagy Palota sztúpái és arany szobrai

Bangkok, Angkor Vat mása a Nagy Palota udvarában

Sőt, annyira templomfüggő lettem, hogy a szomszédban álló Wat Pho-t is megsasoltam. Itt található Thaiföld legnagyobb fekvő Buddhája, amely negyvenhat méter hosszú és tizenöt méter magas. A templom hivatalos neve Wat Phra Chettuphon Wimon Mangkhlaram Ratchaworamahawihan. Lement a nap, mire kiolvastad?

Eme templom falai között alapították Thaiföld első egyetemét, amely vallást és tudományt tanított. Szintén itt született meg a hagyományos thai masszázs is. Táblák ábrázolják az emberi testet, a gyógyászati pontokat és magyarázatokat. Láttam egy viccesnek tűnő szoborparkot is, ahol a figurák különböző jóga pozíciókat mutattak be.

Bangkok, Wat Pho fekvő buddhája

Bangkok, Wat Pho kapuja

Miután végeztem, felszálltam a vízibuszra, hogy eljussak egy metrómegállóhoz. Az egyik metrómegálló peronját a folyómederbe építették, tehát a vízibusznak előbb lesüllyed, hogy az utasok át tudjanak szállni. Jó is lenne, mi? Csak annyi igaz, hogy átszálltam a magasvasútra, amellyel egy kígyófarmot vettem célba.

Ezen a farmon kígyóméreg elleni szereket készítenek. Lefejik a mérget a kígyókból és belefecskendezik lovakba, majd a lovak által termelt méregtelenítőt betakarítják és megtisztítják. Ezzel kezelik a megmart embereket. Állítólag, legalábbis. Ugyanis bezárt a farm, mire odaértem. Így hát elcsatangoltam a kínai negyedbe, ahol megkukkantottam egy templomot, majd lődörögtem az árusok között.

Visszahajókáztam az óvárosba, mert ahogy korábban említettem, este hatkor kezdődött az a bizonyos ünnepség. Talán fél órát késtem, de nyoma sem volt semmilyen ünnepségnek. A liget kapuit zárva találtam. Ehelyett vacsorázni indultam, de a késői időpont eléggé feladta a leckét, hiszen valamennyi fogadó lehúzta a rolót. A thai polgárok korán kelnek, korán fekszenek. Nem hiába ajánlják a piac látogatásokat reggel öt és hét között. Más választás nem lévén ismét vízibuszra szálltam és inkább Thewetben, a szálláson vacsoráztam. Azt hiszem az utolsó járatot kaptam el, mert nagyon sokára jött.