Megkezdődött kirándulásom érdemi része: 16 napos himalájai túrám célja a Kala Patthar tető, ahonnan rácsodálkozhattam a világ tetejére. Az első nap Namche Bazaarig meneteltem.

Katmandui szállásadóm szerzett egy taxit, majd kigurultam a reptérre. A belföldi járatok által használt terminál csarnoka fapadosra sikeredett. Minden egyes légitársaság egy-egy pozdorjából összetákolt pult mögött várta a repülni vágyó pácienseket. A menetrendet mutató képernyő hol működött, hol nem. Ezek után nem volt meglepő, hogy az én járatom nem szerepelt a monitoron, noha kaptam visszaigazolást a foglalásról.

Naívan lehorgonyoztam a Tara Air légitársaság pultja előtti sor végén. Kár, hogy a sorbanállás senki mást nem érdekelt. Ráadásul a csomaghordárok elsőbbséget élveztek, hiszen ők a szervezett túrára befizetett vendégek csomagjait adták le. A lényeg, hogy némi tulakodás után megkaptam a beszállókártyát, majd átestem egy röhejesen laza biztonsági ellenőrzésen.

Húsz perccel az indulás előtt a járatom még mindig nem tűnt fel a kijelzőn. Minden mást kiírtak, csak az enyémet nem. Végül késéssel ugyan, de kinyitották a kaput és beszálltunk a fedéleztre.

Egy Dornier repcsi fedélzete

Igen, a helyes kifejezés a beszállni és nem pedig a felszállni, mert egy Dornier tipusú, 19 utas befogadására alkalmas kis madarat raktak alám. Nagyobb gépeket nem fogad a hegyekben fekvő Lukla légikikötője, amely egyben a világ egyik legveszélyesebbike.

Azért ennyire veszélyes, mert a pilóták “legnagyobb örömére” 10-12 kilométernél messzebbről nem látható a kifutópálya, illetve ezeket a lenge járgányokat jobban dobálja a szél. Ha egy élőlény kerül az útjába, már-már megbokrosodik, az élőlényből pedig tetem lesz.

És akkor még nem beszéltem magáról a luklai kifutópályáról: mindössze 460 méter hosszú, 20 méter széles, és 12 fokos szögben emelkedik. A pálya eleje, ha a landolás felől nézzük, a szakadék szélén meredezik, a vége pedig nekimegy a hegyoldalnak. Rossz idő esetén – amely nem rendkívüli a magaslaton – törlik a járatokat, hogy ne emelkedjen tovább a balesetek száma. Megesik, hogy járattörléskor 200-300 ember fennragad Lukla faluban vagy lennragad Katmanduban. A repteret egyébként a Mount Everest első meghódítóiról nevezték el: Tenzing-Hillary Airport.

Szóval egy kis adrenalin mindjárt az elején. A gép természetesen talált is egy nagy “gödröt” útközben, amitől egy kicsit felgyorsult a szívverésem. Egy pár percig turbulencia tarkította a fél órás repülést és hát átéltük azt a pillanatot, amikor hirtelen lecsökkent a repülési magasság. Kapásból megfogtam az előttem lévő széktámlát, bár nem tudom mire számítottam. Nyílván nem segített volna zuhanás esetén. De aztán simán landoltunk 2800 méter magasságban.

Lukla, Tenzing-Hillary repülőtér és a járatom

Kiszálláskor éreztem, hogy lihegek, de pár száz méter megtétele után megszoktam az oxigén ritkaságát. Pedig ez még nem is számít ritkának. Számoltam.

Útitársam, a Lonely Planet könyv két napos túrát javasol Luklából a Mount Everest régió fővárosába, Namche Bazaarba (ejtsd: námcsi bazár), de ez a javaslat engem nem érdekelt. Nagyjából hét óra alatt lezavartam a távot, de ettől még nem nevezném a terepet egyszerűnek és mulatságosnak.

Az út eleje számtalan, rododendronok árnyékában megbúvó kis falut érintett, melyeknek házai eléggé megleptek. Mintha teljesen más országba csöppentem volna. A kőből épült, színes ablak- és ajtókeretes épületek teljesen eltértek a Katmanduban látottaktól. A falvak széleinél pedig halmokat képző Mani-kövek díszelegtek és kívántak sok szerencsét a portyázóknak.

Lukla főutcája

Mani-kövek Nurning falu határában

A Mani-kövek a tibeti buddhizmushoz kapcsolódnak, a különleges írással rájuk festett vagy vésett szövegek egy mantrát, más néven énekszót idéznek. Ezek a mantrák spirituális jelentőséggel bírnak, ismételgetésük népszerű vallási gyakorlat. A sztúpákhoz hasonlóan a Mani-halmokat is az óramutató járásával megegyező irányban illik megkerülni, amennyiben lehetséges.

A függőhíd sem ritkaság errefelé, amelyen az állatoknak elsőbbségük van. Bár megpróbálhatod meggyőzni az öszvéreket, hogy várjanak meg, amíg átérsz a híd túlsó főjére.

A hegyi túra első napján elég sok információ ért, ami a hegyvidéki életre jellemző. Érdekes volt látni, hogy errefelé az ember a teherautó, illetve a jak és az öszvér a kamion. A falvakat csak gyalogösvények kötik össze, így nincs más megoldás. Volt, aki gerendákat cipelt a hátán, más a turisták sporttáskáit, a harmadik kaját, meg italt a panzióknak. Mivel a technológia a Himaláját sem hagyta érintetlenül, a hordárok a mobiljukra feltöltött zenék hallgatásával szórakoztatták magukat, és tették elviselhetőbbé a teherszállítás okozta körülményeket. De láttam olyat, aki sms-t írt, miközben 50-60 kg alatt meggörnyedve haladt célja felé.

Minden szállítmányhoz tartozott egy kötél meg egy pánt. A pántot a homlokukhoz vették, és ennek segítségével tartották, illetve egyensúlyozták a terhet. Néhányan túracipőben trappoltak a földes-köves úton, néhányan meg papucsban. És igen jól bírták. Láthatóan nagyobb terhet hurcoltak, mint én, de gyorsabban haladtak. Kemény emberek.

Lukla-Namche útvonal, hordár

A mélyben folyó Dudh Koshi Nadi folyót követve leereszkedtem 2600 méterre, amikor is elértem a Sagarmatha Nemzeti Park kapuját. Az itt működő portán kiváltottam a nemzeti parkba szóló belépőt, majd továbbkorzóztam a kellemesen emelkedő ösvényen Namche Bazaar irányába, azaz 3440 méter felé. Az időjárásra nem panaszkodhattam, végig sütött a nap.

A Lukla-Namche útvonal sokáig a Dudh Koshi Nadi folyót követi

Lukla-Namche útvonal rododendronokkal

Az utolsó, legmeredekebb szakasz elején leragadtam egy kilátópontnál: két folyó találkozását, egy függőhidat, havas hegycsúcsokat és felhőtlen időben a Mount Everestet csodálhatjuk. Ekkor már 3000 méter körül járhattam.

Aztán nekilódultam annak a bizonyos utolsó szakasznak. A meredekség, meg az enyhe oxigénhiány miatt tyúklépésben közlekedtem. Néha három másodpercenként léptem egyet, de időnként még így is megpihentem.

Aztán egyszer csak felbukkant két rutinos teherhordó, akik elég lassan, de folyamatosan haladtak. Gondoltam, beállok mögéjük és felveszem a ritmusukat. Sikeresen tartottam velük a lépést. Eztán utolértünk egy párt, akik túravezetővel túráztak. Nagyjából együtt haladtunk. Hol leszakadtak, hol meg mi szusszantunk és ilyenkor beértek. A fáradtságtól senki nem beszélt, mindenki csak lihegett. Vizem közben fogytán volt. Szerencsére az erdő közepén két anyóba botlottam, akik mandarint árultak. Vettem is párat, de legfeljebb öt percig oltotta a szomjúságomat. Rohadt nehezen, és fejfájás közepette, de valahogy felértem a hegytetőre, ahol Namche Bazaar település fekszik.

Véletlenül a pár és a túravezető ugyanazt a szállást foglalták, mint ahova én is beestem. Odafordultam hozzájuk, hogy angolul gratuláljak nekik az eddigi teljesítményükért. Erre a férfi: “was?” Megrökönyödve vettem tudomásul, hogy itt a világ végén valaki a német nyelvvel próbálkozik és még csak egy árva angol szó sem bírja elhagyni a száját. Aztán később rájöttem, hogy németek által közkedvelt településre érkeztem. Minden második ember németül karattyolt. Bezárhatták a Kanári-szigeteket, és Ibizát? Még két német pékségbe is belebotlottam. Teljesen elturistásodott ez a hely. Minden egyes házikó ajándékbolt és panzió. Az ír kocsma, a bank és két bár bővítette a kínálatot.

A szállásom egyszerű történet, de nem is kellett több. Fűtésről szó sem lehetett, de tudtam, hogy ez vár rám. A zuhanyzó a kertben állt egy kis bádog viskóban, ott ahol a nulla fok is, és külön fizetni kellett érte. Drágábban adták, mint a szobát. Hiába, a víz nagy kincs a kietlen hegyvidéken.

Namche Bazaar, kilátás a fogadómtól

A vacsora menü csalódást okozott: pizza, bolognai spagetti és társai. Amit mindenki szeret. A momo képviselte csak a hazai színeket. És ezt kínálták mindenhol az túra során. Szóval két hétig szinte ugyanazt a menüt láttam. Momót választottam és pár fokkal ízletesebben elkészítették, mint a katmandui momodában.

A napi mozgás, és a fejfájás hamar ágyba kényszerített. A fejfájás a hegyibetegség egyik enyhébb jele. 3440 méteren ritkábban bukkan fel az oxigén, amit az agyam nem akart elfogadni. Pihenéssel és sok folyadékkal lehet megszüntetni és én igyekeztem.

Nepáli kispajtás