A Tátrától Fülekig
Szlovákia – 3. rész
Legújabb cikkek
- Látványos szurdokok Vorarlberg - 3 2025-10-26
- Montafon régió Vorarlberg - 2 2025-10-24
- Alpesi terepen Vorarlberg - 1 2025-10-22
- Színes piacok 2024-12-13
- Mókás táblák, feliratok 2024-12-11
- Útvonal értékelő Magyar karika - 10 2024-12-09
Podbjel az előző részben bemutatott Csicsmányhoz hasonlóan a gerendaházairól híres. Imádnivalóak és fotogének. Még úgy is, hogy a csicsmányiakkal ellentétben ezeket az épületeket nem díszítették ki.
Podbjelből kerekedtem fel a Tátra irányába. Tömegközlekedés híján gyalog. Ám bíztam abban, hogy egy autós felvesz. Így is történt, bár elketyegett az idő közben.
Bölényfalunál dobtak ki, ahonnan nyomban felkerekedtem a hegyek felé. Hátizsákostul, ugyanis nem a szállás keresésével akartam múlatni az időt. Szerencsére újból megsajnált egy sofőr.
Bevállaltam a völgybejáratból induló libegőt. Közben pedig ráakadt a szemem a környező csúcsokra.
A libegő egy kilátópontig vitt. Innen rajtol az a kék jelzés, mely előbb átbukkan az olykor magas természetes lépcsőkön, majd megcélozza a tetőt.
Először a gyepes Predny Salatin előcsúcsot éri el. Eztán továbbaraszolva a füves hegygerincen, felvezet az 1902 méteren fekvő Brestová csúcsra.
Itt már elkél a széldzseki. Az erős fuvallatok ki is vitték a dauert a hajamból. Ám a varázslatos, napsütötte tátrai táj és a távoli völgyek könnyen elvonták a figyelmemet. A felfelé vezető ösvény lefelé is hasznosnak bizonyult.
Szállást csak aranyáron találtam volna a hegyekben, ezért visszaereszkedtem Bölényfaluba. A település egyetlen hátránya, hogy a fő túraösvények kiindulópontja innen kilenc kilométer.
Nehezen akadtam kiadó szobára, ugyanis egyik zimmer ferinél sem találtam otthon a tulajt. Aki meg befogadott, megtiltotta, hogy a családi szoba franciaágyán aludjak. Eleve az egyszemélyes ágyat vetette meg. Persze, rafkós voltam és átköltöztem a nagy ágyra.
A vacsoráról sokkal szebb emlékeim vannak. Az ebből a régióból származó haluskyt (galuska szlovákul) próbáltam és mennyei volt.
Másnap egy egész napos túra keretében ismét felkerekedtem a Tátrába. Pontosabban a Nyugati-Tátrába, ahol a Rohácsi- tavakat céloztam meg.
Ami elsőre meglepett, az a kevés turista. A korábban említett lanovka felső állomásán és a Predny Salatin előcsúcson több emberrel találkoztam. Ezúttal szinte senki.
Az ösvény először bevisz egy kellemesen hűs fenyvesbe, majd eléri a még hűvősebb rohácsi vízesést. Kicsit feljebb a természetes kilátóteraszként is beillő Spalona-völgybe torkollik. Ez egy remek pihenőhely fa asztalokkal és padokkal. Egyben a fás régió határa.
Még odébb aztán egy kristálytiszta mini tavacska lep meg, mely az online térképen “csúcs alatti tó” néven szerepel. Pedig hol van még a csúcs!
Innen cirka háromnegyed óra alatt, meredek kaptatón érhető el a Rohácsi-tavak közül a legmagasabban fekvő. Úgy hívják: Negyedik és 1700 méteren hullámzik. Az ösvény elkúszik mellette és visz egy kicsit lejjebb a vadregényes tájak felé.
Ekkor bukkan fel az úgynevezett Harmadik tó és a Második tó. Micsoda fantáziadús elnevezések. Mire gondolt a költő? Van itt még egy tengerszem, mely a Nagy Rohácsi-tó nevet kapta. Parádés táj körös-körül. Óriási örömöt okoz. Nehezen szabadul tőle az ember.
Az este újfent Bölényfaluban ért. Innen másnap reggel, busszal álltam tovább. Liptószentmiklóson és Rózsahegyen keresztül eljutottam Besztercebányába. Különösen tetszett a Rózsahegy és Besztercebánya közti kacskaringós szakasz, mely az Alacsony-Tátra Nemzeti Parkot szeli át.
Besztercebánya belvárosa takaros, egészen lenyűgöző a régi épületeivel, a templomaival. A vártemplomot a város legmagasabb pontjára építették a 13. században román stílusban, de sok felújításon esett át. 1761-ben teljesen leégett a gótikus mennyezet és valamennyi oltár. Sőt, kívülről is megrongálódott.
A várfalak nagy részét egyébként elbontották.
A főtéren áll egy karcsú óratorony, amely egykor a városi fogház részét képezte. A másik domináns építészeti látványosság a fennmaradt barbakán és a hozzá tartozó őrtorony. Ugyanezen a téren áll a Szűz Mária mennybevétele plébániatemplom, melyet 1255-ben kezdtek építeni.
Besztercebánya és Budapest között egyébként közvetlen buszjárat működik.
Garamszeget sem hagytam ki. Leginkább a fa temploma érdekelt, mely a főszezonon kívül csakis előzetes egyeztetéssel látogatható. Annak ellenére kerestem fel a műemléket, hogy az érdeklődésemre semmilyen választ nem kaptam az üzemeltető szervtől. Illetve mégis, három nappal a látogatásom után.
A lényeg, hogy szerencsémre tárt ajtó fogadott. A három kinézett szlovák fa templom közül csak ezt tudtam megtekinteni. Ahogy az előző részben említettem, Lestinben és Turdossinban pórul jártam.
A garamszegi műemlékről magyar nyelvű ismertetőt hallgattam. Kiderült, hogy evangélikus templomról van szó, melynek históriája igencsak érdekes.
Voltak idők, amikor az evangélikusokat nem szerették. Hovatovább üldözték őket. Aztán az 1681-es soproni egyezmény feltételekhez kötötte az evangélikus templomok építését:
– az építőanyag kizárólag fa lehetett,
– semmilyen vas elemet nem használhattak fel, szögeket sem,
– kizárólag torony nélkül épülhetett,
– egy év alatt el kellett készülnie,
– valamint a bejárata nem nyílhatott az utcáról.
Ezt a bizonyos garamszegi templomot 1725-ben kezdték építeni. Elrendezése szempontjából kereszthajós, mennyezetét donga boltozat díszíti. Ülőhelyeit az amfiteátrumkhoz hasonlóan helyezték el, vagyis mindenhonnan jól látható az oltár. A tartóoszlopok és a gerendák technikai megoldásai skandináv stílusúak.
A templom szomszédságában áll egy talán évtizedek óta restaurálásra váró kastély. Ez a legrégebbi épület a faluban. Legalábbis az egyik kőből rakott, gótikus rész a 14. századból származik. A sarkakon négy toronnyal erősítették meg. Eredetileg vízi vár volt a neve, ugyanis valaha vizesárok vette körbe. Sajnos belülről nem látogatható.
Hasonló módon lakat lógott a vár kapuján. Garamszeg egy apró falu, mégis három nevezetességgel büszkélkedhet. Talán egyszer mindet rendbehozzák és megnyitják az érdeklődők előtt.
Szlovákiai kirándulásom utolsó állomása volt a füleki vár. A magyar határtól tizennégy kilométerre fekvő Füleken gyakran hallani magyar szavakat. Pontosabban a palóc tájszólás terjedt el itt.
A vár a 13. századból származik. A tatárok ellen kifejezetten jól jött. Az akkori celebek egy része ide menekült.
A vár első ismert tulajdonosa a rossz hírnevű Fulkó lovag volt. Hamis pénzt veretett, templomot rombolt, felségsértést követetett el, hovatovább meggyilkolta egyik rokonát, valamint megölt egy fél falunyi embert.
Börtönbe került ugyan, de onnan is megszökött. Végül öngyilkos lett. IV. Béla eközben persze elkobozta a várat tőle.
1438-ban egy bizonyos Perényi János hatezer forintot adott az erődért. Ennyit én is adtam volna.
1554 és 1593 között török kéz alatt volt. A törökök és a velük szövetkező Thököly Imre kurucai gyújtották fel a kócerájt.
A többszintes vártoronyban egész remek kiállítást rendeztek be, mely nemcsak a vár történetéről mesél, hanem a környék természeti kincseiről is. No meg Petőfiről, akinek szlovák gyökereiről olvashatunk.
A vár udvarában épp elkaptam egy óvodás csoportot, akik egy számomra teljesen ismeretlen dalos körjátékot játszottak.
A kör közepén guggolt az egyik kölök, míg a többiek kézen fogva járták őt körbe és palóc tájszólással énekelték, hogy: “koszorú, koszorú, mért vagy olyan szomorú, azért vagyok szomorú, mert a nevem koszorú”. Ekkor egy kölök megbökte a guggoló vállát, valamit mondott neki, majd helyet cseréltek és az addig guggoló kölök beállt a körbe.
Fülek másik érdekessége a Szűz Mária mennybemenetele templom, amelyet egy gróf építtetett saját vagyonából 1694-ben. Egy ferences rendi kolostor csatlakozik hozzá. A templom néhányszor leégett, ám azóta, hogy Szent Flóriánról, a tűzoltók védőszentjéről faragtak ide egy szobrot, egy árva szikra nem érte a templomot.
Az egész kirándulásomnak keretet adtam azzal, hogy az utolsó, Szlovákiában eltöltött éjszakát is sátorban töltöttem. Méghozzá Fülek hatalmas parkjában.
