Legújabb cikkek
- Színes piacok 2024-12-13
- Mókás táblák, feliratok 2024-12-11
- Útvonal értékelő Magyar karika - 10 2024-12-09
- A Pinkától a Muráig Magyar karika - 9 2024-12-06
- Fertő-Hanság és Kőszeg Magyar karika - 8 2024-12-04
- Kemencétől Lébényig Magyar karika - 7 2024-12-02
Az értelmetlenül kettészakított, bolíviai és perui oldalon egyaránt Desaguaderónak nevezett településnél léptem be Peruba. Méghozzá egy autómentes átkelőn. Fél óra alatt megjártam a határ két ellenőrző pontját. A belépő pecsétért még csak sorba állni sem kellett.
De a fél óra alatt pár perc erejéig elbambultam a Bolíviát Perutól elválasztó Desaguadero folyó hídján. Egyrészt innen rálátni a Titicaca tóra, másrészt a perui oldalon egy vízibicikli kölcsönzőt vettem észre. Mekkora poén lenne egyből tekerni egyet a tavon, közel négyezer méter magasan, két ország határánál – gondoltam. De gyorsan letettem róla, mert nem akartam a városban éjszakázni.
Ami egyből feltűnt a perui oldalon, az a nagyobb csend, a járda, a háromkerekű taxik és a továbbutazás során a jobb minőségű országút. Ami hasonlított Bolíviára, az a kóbor kutyák száma, a vakolatlan családi házak és a fekvőrendőrök sokasága.
Egyből a buszállomásra siettem anélkül, hogy perui valutát váltottam volna. Fordulhattam vissza. Aztán meg elnéztem a terminált. A gugli térképét böngészve egy városszéli kamion terminálra hittem azt, hogy buszpályaudvar. Így hát hamar igénybe vettem a háromkerekű taxit, más néven egy Toritót (jelentése: kis bika). Ekkor úgy tűnt, az agyamat Bolíviában hagytam.
Végül a sokadik Punóba induló mikrobusz közül felvett az egyik. Éjjel, pont eső után értünk a városba, ahol nyomban szállást kerestem. Egy félcsillagos szálloda tetőn kialakított szobáját kaptam meg. De legalább volt saját “erkélyem”.
Puno buszpályaudvarán – a bolíviaiakhoz hasonlóan – tucatnyi busztársaság várja az utasokat. A különbség a Bolíviában megszokottakhoz képest, hogy ezúttal senki sem kiabál és a buszok szélvédőjéről hiányoznak a desztinációkat mutató, béna matricák. Az úticélokat a kioszkok ablakain tüntetik fel.
Viszont a külön felszálló jegy Peruban is létezik. Nem elég menetjegyet venni tehát. A hosszú sorok miatt érdemes fél órával az indulás előtt megjelenni a pályaudvaron.
Cuscóba utaztam. A kissé hosszú és fárasztó, fekvőrendőrökkel teli úton a többnyire kietlen, ám meseszép tájak vígasztaltak.
Azért rohantam le ilyen gyorsan többszáz kilométert Cuscóig, mert az interneten csak egy hónappal későbbre vehettem volna jegyet a Machu Picchura. Gondoltam, személyesen járok ennek utána. Jól tettem, mert a cuscói jegypénztáros talált egy közelebbi időpontot. A három hét mégsem egy hónap.
A Macchu Picchu mellett volt még egy fix időpont, amihez tartottam magam az utazás során: a Puno fesztivál. De erről majd később.
Cuscói szállásom megér egy rövid bekezdést: hát, kazánfűtőnek ne jelentkezzen ide senki. Még egy legóból épített radiátor sem akadt. Volt viszont tíz kiló takaró minden egyes heverőn. Háromágyas szobát kaptam. Miután nyugovóra tértem, a matracom életre kelt. A gyors költözéssel sem oldódott meg minden probléma: az utcai lámpák bevilágítottak az álmomba.
A kopár hegyek ölelésében fekvő Cuscóval mélyebben megismerkedtem. A város furcsasága, hogy a több száz éves katedrálisok, a macskaköves sikátorok, a piacon áruló bennszülött kofák és a hátán gyereket cipelő, ugyancsak bennszülött nők mellett láthatunk csillogó-villogó butikokat, előkelő éttermeket – akár kínait is – és világszerte ismert gyorskajáldákat. Ezek után talán nem meglepő, hogy a szállás- és belépőjegyárakhoz vastagabb pénztárcára van szükség. Nincs jegy öt euró alatt.
Amerika régészeti fővárosa – hírdeti magát büszkén a város. És valóban: műemlékei régóta vonzzák a turisták millióit. Igen gazdag örökséggel büszkélkedhet. Mi több, ez az egykori inka székhely a kontinens legrégebb óta folyamatosan lakott települése.
A legenda szerint Cuscót az első inka király alapította a 12. században a nap istene, Inti parancsára. A település a spanyol hódítás előtti száz évben, vagyis 1532 előtt élte virágkorát. Aztán jöttek az ibériai betolakodók és szó szerint leromboltak mindent. A ma látható belvárosi templomok, terek és középületek egyaránt az eredeti alapokra épültek, gyakran az inkák által faragott kövek újrafelhasználásával.
A legérdekesebb műemlék talán a koloniális stílusú, kőből készült Santo Domingo kolostor. Az ősi inka birodalom egyik leggazdagabb templomának helyére emelték. Egyetlen tornyát barokk elemek díszítik. Az egész kóceráj a 18. században lett kész. Az inkák remek kőműves technikáját a precízen faragott kőtömbökből álló falmaradványok bizonyítják. Ezeket a kőtömböket anno arany lapokkal díszítették. A komplexum manapság a Domonkos-rendhez tartozik.
Cusco hatalmas főtere, a Plaza de Armas (más néven Plaza Mayor) egykor a fő inka útvonalak origója, a világ köldöke volt. Inka szemszögből itt egyesült a világ négy tája: délnyugatról az úgynevezett Kuntisuyu (a mai Peru déli, tengerparti sávja és Chile északi része), északról Chinchaysuyu (a mai Peru Cuscótól északra), keletről Antisuyu (a Cuscótól keletre fekvő Peru és Bolívia északnyugati vidéke), délről pedig Qullasuyu (a mai Bolívia délnyugati része, illetve Chile és a hegyvidéki Argentína egészen Santiago magasságáig).
A suyu szó egyébként vidéket, régiót jelent kecsua nyelven. Mert hogy a legenda szerint a kecsuák az inkák leszármazottai.
Még egy érdekesség: bár a séták során nyílván nem tűnik fel, Cusco belvárosának utcahálózata felülnézetből egy macskafélét ábrázol. A melle alatt található a Plaza Mayor, azaz a főtér, a fejét pedig egy dombtetőn fekvő inka rom, a Saqsaywuaman határa rajzolja ki.
A virágos főteret nem csak az utazók lepik el, hanem lelkes festőművészek is. Nem véletlenül: itt áll számos faerkélyes épület és két fantasztikus kőtemplom: a jezsuita imaház és a katedrális. Előbbi homlokzata gazdagon faragott, két toronnyal és két hozzápasszintott kápolnával rendelkezik. Számos dél-andoki templom építéséhez szolgáltatott mintát.
A négyzet alaprajzú katedrálist jórészt az egykori inka palota és fegyvertár helyére és azok köveiből építették a spanyol hódítók. Az 1650-es földrengés megtépázta, de némi módosítással rekonstruálták: például a tornyok alacsonyabbak lettek. Az évszázadok során aztán még két földrengés rombolta le a katedrálist, melyet végül német segédlettel újjáépítettek alig több, mint húsz évvel ezelőtt.
Kívül reneszánsz, belül inkább barokk és gótikus díszítések láthatók. Három hajóval és huszonnégy, a gótikából ismert boltívvel rendelkezik. A középső hajóban kapott helyet az egyháztanács terme, néhány pulpitus és a kórusterem. Sajnos lezárták a kíváncsiskodók elől, kizárólag rács mögül tekinthetők meg. Sőt, az egész templomban megtiltották a fotózást.
A katedrális mellett álló, torony nélküli Diadal temploma volt az első székesegyház az amerikai kontinensen. A diadal szó a spanyolok inkák feletti, 1536-os győzelmére utal. Nem látogattam meg.
A főtértől délnyugatra, egy másik téren a román stílusú Szent Ferenc kolostor meredezik. Érdekessége, hogy a tervező és az építő kiléte feledésbe merült. Csupán egy helybeli kőműves neve maradt fenn. No meg az üres sörösüvegei.
A kolostort többször átépítették. Hol saját elhatározásból, hol egy földrengés segített benne. Egykor négy kerengője volt, ezek közül kettő ma is áll és virul. Az egyikhez a sekrestye és a káptalanház tartozik, a másikat pedig a Szent Ferenc kollégium használja.
Tovább délnyugat felé strázsál a Santa Clara kapu. Más néven diadalív. Majd újabb templomok tűnnek fel. Előbb a Santa Clara, majd pedig a Szent Péter. Előbbit eredetileg a mesztic lányok tanítására és nevelésére hozták létre. Utóbbi 1556-ban még kórházként nyitott meg, ma viszont egy latin kereszt alaprajzú, barokk építmény korinthoszi oszlopokkal és két harangtoronnyal.
Szomszédságában nyílik a vásárcsarnok. Gyönyörű és minőségi textíliák, faragványok, ajándéktárgyak, zöldség, gyümölcs és olcsó főtt ételek csábítják a polgárokat. Ilyen étek a tallarin saltado: ez egy kínai beütésű tésztaféle szója szósszal, sült marhával és zöldségekkel. Ebből a tésztát és a szóját hozták a kínaiak, a zöldségeket – tehát a hagymát, újhagymát, paradicsomot, paprikát – pedig a peruiak.
Az étkezdék előtti zöld asztaloknál kapott igazán értelmet a “sok jó ember kis helyen is elfér” közmondás. Ha nem lett volna középen egy elválasztó plexi, tényleg egymás homlokához érve, egymás szájába lehelve majszolt volna a jónép. Így is láttam néhány lyukas fogat.
A legtöbb helyi termelő a környező utcákon telepedett le. Bár kicsit zsúfolt, ez az igazi piac. Olyan termékeket lát az ember, amiket sehol a világon: kecske- és marhafejek, fekete kukorica, ezer féle bab. Krumpliból sárga, rózsaszín, barna, fekete, szürke. Állítólag csak Peruban a burgonyafélék száma meghaladja a háromezerötszázat.
A mini utcai kifőzdék is a piacon gubbasztanak. Több néni egy-egy kis rezsón gazdagon megrakott zöldséglevest és valami húsos főételt barkácsolt az arrajáróknak. Az utcai csavargás során mézzel nyakon öntött lángosfalatkák pattantak a számba. Ennek spanyol neve picarones.
A gyümölcsök közül a maracujához hasonló, szintén kanalazandó tumbóból és granadillából vásároltam be.
Cuscoban a csokigyár- és múzeum is népszerű program, de erről egy későbbi fejezetben számolok be, amikor összekötöm ezt az élményemet a kakaótermesztéssel.
A Cusco fölötti dombtetőn álló Saqsaywaman inka rom kimaradt a programból, más ősi emlékműveket részesítettem előnyben. És talán majd arról is írok egy cikket, mi az, amit még nem csináltam.