Legújabb cikkek
- Színes piacok 2024-12-13
- Mókás táblák, feliratok 2024-12-11
- Útvonal értékelő Magyar karika - 10 2024-12-09
- A Pinkától a Muráig Magyar karika - 9 2024-12-06
- Fertő-Hanság és Kőszeg Magyar karika - 8 2024-12-04
- Kemencétől Lébényig Magyar karika - 7 2024-12-02
Újabb buszozás, újabb élmények. Ezúttal Potosíból zötyögtem Uyuni városa és Bolívia talán leghihetetlenebb természeti kincsei felé. Eszméletlen kietlen tájakat érintettünk. A pár nappal korábbi Sucre-Potosí útvonal is elég kopár volt, de ez… A Mars ehhez képest rózsalugas. Brutálisan vad vidék közel négyezer méter magasan.
Nem is értem, mire gondolt az a néni, aki útközben leszállt a buszról. Hová ment? Sehol egy ház vagy bekötőút. Csak a nihil. Kilométerekkel később aztán felbukkant itt-ott néhány kunyhó és láma. Megdöbbentő, hol és milyen körülmények között élnek emberek.
A rendkívül poros Uyuni egy gigantikus fennsíkon fekszik. A hatalmas helybőség, főleg Potosíval összehasonlítva, rendkívül feltűnő. Az utcák szélesek, a távolság a város két széle között hatalmas. A cirka harmincezer lakos nagy területen él.
A városban nincs külön buszpályaudvar. A járatok a busztársaságok belvárosi irodái előtt állnak meg.
Egészen kiváló hostelt találtam, benne konyhával és meleg radiátorokkal. Hihetetlen! Volt fűtés! Ritkaság ez Bolíviában. Hiába, a sómező, az sómező. A vándorokat ki kell elégíteni.
Uyuniból rengeteg természeti látványosság elérhető: a sómezőn kívül például több vulkán és a zöld tó. Csakhogy mindezek többszáz kilométerre fekszenek a várostól és földúton közelíthetők meg. Nem csoda, hogy a tour operátoroknak se szeri, se száma.
Valamennyi iroda kínálatában csak olyan autós túracsomagok szerepeltek, amikor csak azért szállsz ki a kocsiból, hogy lőjj egy fotót, majd pedig mész tovább. Semmi értelme. De mégis belevágsz, ha már egyszer erre vetett a kalandvágy.
Az elején még próbáltam alternatív megoldásokat keresni. Felcsillant a biciklibérlés lehetősége. Arra apelláltam, hogy a sómezőig tartó húsz kilométeres szakaszt kézenállva is letekerem. Találtam pár kölcsönzőt, az egyik egy angol fickóé, aki felvette a bolíviai állampolgárságot. Nem hittem a fülemnek, amikor a Londonban használatos, érdekes cockney akcentussal megszólalt.
De aztán osztottam-szoroztam és rájöttem, hogy a biciklibérlés csak akkor ésszerű, ha nem nézem meg a kaktuszok szigetét, vagyis az Isla Incahuasit. Ez a sziget ugyanis hetvenöt kilométerre terül el a sómező kapujától.
Na ja, ez a sómező nem kismiska: durván tizennyolcszor nagyobb a Balatonnál. Akkora, mint Veszprém megye és Somogy megye együttvéve. A só réteg vastagsága eléri a száz métert.
Szóval bevállaltam az utazási irodás programot. Végül nem az a cég vitt el kirándulni, ahol fizettem, de a lényeg, hogy eljöttek értem a szállásra. Terepjáróval nyomattuk egészen Colchani faluig, ahol mindjárt vásárolni invitáltak minket. A bazárban aztán nem csak az ajándéktárgyakat tukmálták ránk, hanem megismerkedhettünk a só felhasználásának titkaival is.
A só évszázadok óta a helyi közösség megélhetési forrása. Lapát és csákány segítségével a sót kivájják a földből és kupacokba halmozzák. Majd néhány napig a napon hagyják száradni. Ezután a száraz sót teherautókkal összegyűjtik és elszállítják a finomítókba. Ezek a finomítóműhelyek a helyiek kezében vannak. Itt termelik ki a konyhasót, miután kemencében továbbszárítják azt és jódot adnak hozzá.
A sót építkezésnél is felhasználják. Az egész falu és a mező közepén álló szálloda is sótéglákból épült. Sőt, mivel a turizmusból manapság több pénz jön be, mint a só eladásából, egyesek szobrokat faragnak a sótömbökből.
Manapság mintegy húsz család dolgozik a mezőn. Régen a sót láma karavánokkal elhurcolászták más városokba, akár La Pazba is, ahol elcserélték azt gyapjúért, fémért, ételért vagy vízért.
Aztán kicsöngettek az óráról és elfuvaroztak minket ebédelni egy sómezei fogadóhoz. Ekkor összegyűlt az összes turista. Valamennyi utazási irodás egyidőben ebédeltette a klienseit.
Majd kaptunk néhány percet arra, hogy gyönyörködjünk a hatalmas, vakítóan fehér semmiben az októberi szárazságban. Régebben nem értettem, mit élveznek a Magyarországra érkező utazók a pusztában, hiszen az ugyanúgy egy nagy semmi, mint a Salar de Uyuni sómező. Most már értem. Bár a bolíviai semmi mégiscsak különlegesebb.
Miután mindenki megvakult a nagy fehérségtől, elhúztunk az Isla Incahuasi szigetre. Incahuasi inka házat jelent kecsua nyelven. Az autók megjelenése előtt a mezőn átkelő bennszülöttek menedékként használták a szigetet. A rajta élő, öt-tíz méter nagyságú kaktuszok többszáz évesek. Évente cirka egy centimétert nőnek.
A látvány, háttérben a végtelen fehérséggel egyszerűen fantasztikus. Mint általában Bolíviában, az utazási irodánál kipengetett ár ezúttal sem tartalmazta a belépőjegyet, mert azt a helyi közösségek árulják a látványosságoknál. Ennél a szigetnél sem volt ez másként. Persze simán megéri.
Zárójelben hozzátenném, hogy rengeteg turista lépett a pici szigetre egyidőben, ezért az egy kicsit zsúfolttá vált. A sofőrünk nem hagyott elég időt az élvezkedésre. Örültem, hogy körbejárhattam a szigetet. Ezért sem szeretem az idegenvezetőket. Pont a szabadságérzetet veszik el. Ráadásul már nagyon zavart, hogy önálló programokat képtelen voltam szervezni. Csak hát a bolíviai félsivatagban nincs sok választási lehetőség. Zárójel bezárva.
Nem a kaktusz volt a nap utolsó látványossága. A száraz időszak ellenére akadt a sómezőnek olyan területe, amelyet ellepett a víz. Odanyargaltunk. Sofőrünk jopófa fotókat és videókat lőtt, majd némi vörösbor és rágcsálnivaló társaságában bámultuk a vízből visszatükröződő, káprázatos naplementét. Közben meg majdnem lefagyott a lábam, ahogy gumicsizmában álldogáltam az időközben brutálisan lehűlt tócsában.
Az itteni klíma nem piskóta: nappal simán eléri a húsz fokot, éjjel pedig a mínusz ötöt. Az évi csapadékmennyiség négy milliméter.
A Salar de Uyuni só rétege alatt egyébként a világ legnagyobb lítium tartaléka van. Tehát ha lemerül az elem a telefonodban, miközben errefelé kalandozol, gond egy szál se. Csak túrsz egy kicsit a föld alá és a probléma megoldva.
Másnap a Tunupa vulkánt akartam megmászni, de senki nem tudta megmondani, hogy jutok el a közelében fekvő faluba tömegközlekedéssel. Az utazási irodák a forgalmasabb időszakban szerveznek oda túrát, de október táján nem.
Ehelyett elbattyogtam a vonat temetőbe. Az ott látható rozsdák egykor ásványt szállítottak Chilén át a csendes-óceáni kikötőkbe. Manapság meg kiállítási tárgyak, túristák mászkálnak rajtuk. Számomra nem volt annyira érdekes. Az uyuni piac annál inkább. Egyetlen hibája, hogy nincs kajálda rész.
Aztán csak belevágtam egy újabb autós felfedezésbe. Választhattam a semmittevés és a vezetett kirándulás között.
A Laguna Negrát, a Sziklák völgyét, az Italia Perdidát és a Szeles tavat tartalmazta az az ajánlat, amire rácsaptam.
Valamennyi nevezetesség a háromezerötszáz méter fölötti, hatalmas kiterjedésű bolíviai fennsík része. A majdnem kétszáz kilométeres út egyharmadát poros, murvás terepen, kinoa földek és vadfüvek között tettük meg. Egyszer akkora porfelhőbe keveredtünk, öt méterre sem láttunk el. Aztán, amint kijöttünk belőle, hirtelen ott termett előttünk egy gyúlékony cuccot szállitó teherautó. Satufék.
A terepjárónk tetején egyébként két kanna benzin rázkódott. Nálunk is volt gyúlékony anyag a “biztonság kedvéért”.
A legelső élmény az volt, amikor egy emu kezdett el futni előttünk. Azt hitte, gyorsabb nálunk. Jó sokáig követtük, de végül ő letért az útról. Legelésző vikunyák szintén gyakran a látómezőbe kerültek. A vikunya a legkisebb lámaféle. Csapatokban mozognak és autóból elég nehéz fotózni őket. Alpakkákat is láttam. Az ebédnek otthont adó házikónál legeltették őket.
De a varázslatos természeti látnivalókról beszéljenek inkább a képek.
Ami az Italia Perdidát illeti, a legenda szerint a hely egy olasz kalandorról kapta a nevét. Ő volt az első, aki errejárt. De eltévedt és meghalt.
Utolsó állomásunk, immáron visszafelé, San Cristobal volt. Amíg utastársaim csecsebecséket vásároltak, én megkukkantottam a falu fotogén kőtemplomát. A tornyos kőkerítéssel védett emlékmű egész különleges. Nem az a tipikus templom. Kár, hogy csak misék idején van nyitva. Egyik szárnyán épp tetőfedők ügyködtek. A helyiek által “paya bravának” nevezett sárga fűfélével borították be a tetőt. Régebben valamennyi ház tetején paya brava terült el, manapság jobban bíznak a hullámpalában.
Állítólag a település 1999-ig hat kilométerrel északnyugatra terült el a jelenlegi helyétől. Ekkor az egész lakosságot és a falut áttelepítették, hogy helyet adjanak a nagyszabású ezüst-, cink- és ólombányászatnak.
Visszaérve Uyuniba a sofőr az utazási irodája előtt rakta le a csapatot, ahol elhűlten bámultuk a fűtőtestként szolgáló, gázpalackra rákötött infralámpát.
Több túratárssal egyetemben vacsorázni indultam. Útközben megállított minket egy turista. Pizzát akart enni. A világ vége előtti utolsó városban. Sok szerencsét kívántunk. A helyi grillezők nem tetszettek neki.
Nekünk viszont igen. És bár az országos tisztifőorvos a színvonal láttán hamar kezébe venné a nagyítót, minket ez nem érdekelt. Önfeledten majszoltuk a remekül grillezett húsokat.
Az emésztési folyamatokra éjszaka, a La Paz felé vezető úton, egy pöpec színvonalú emeletesbuszon került sor.
Amire újfent furcsa módon váltottam jegyet egy nappal az indulás előtt. Az egyik iroda előtt kihelyezett hírdetőtáblán rábukkantam egy este nyolc órakor induló járatra. Mire beértem az irodába, addigra ez a nyolc órás már nem létezett. Volt viszont este tíz órai indulással, amit nem hírdettek. Nem felelt meg. Egy másik társaságot választottam.
