Három napnyi csúszkálás után szögre akasztottam a snowboardot, hisz eljött a fényképezés és a túrázás ideje. Egy kis változatosságot vittem a telelésembe. Fellifteztem a környező hegyekre és élveztem a havas táj szépségét. Én korábban soha nem láttam sírezortot, ezért ledöbbentem, hogy egyes felvonókra sífelszerelés nélkül nem ülhetünk fel. 

Jó sokat barangoltam a fennsíkon, míg nem a nagy mínuszok hatására fotógépem elemei lemerültek. Kulloghattam le a faluba elemér’. Nem Elemér, hanem elemér’. Persze, hogy ebédszünet miatt minden zárva tartott. Így hát egy jó másfél órát várnom kellett. Amint beszereztem az elemeket visszavetettem magam a havas hegyekbe.

Befagyott ér

Majd megtaláltam pajtásaimat, akiket felvettem videóra, ahogy snowboardoznak le a 3200 méteren található Glacier pontról (ejtsd: glászié). Még az a két tejfelesszájú barátom is bevállalta ezt a hosszú csúszást, akik az előző nap még tanulgattak és ennek megfelelően talán több időt töltöttek vízszintesen, mint a deszkán állva. Mit mondjak, eléggé kellemetlenül fújt a szél idefenn. Hovatovább jéghidegen fújt és hordta a jeges hódarabokat. Az arcomnak “nagyon” hiányoztak ezek a pillanatok.

Miután a srácok eltűntek a láthatárról, elcsúszkáltam a közeli jégbarlanghoz. Jégszobrászok alkotásai köszöntötték a látogatókat: jégmajom, jégcápa, jégősember és társai. Először azt hittem, hogy valami természeti csodát rejt a barlang, de be kellett érnem ezzel a giccses dologgal. Azt azért elismerem, hogy kell tehetség és kreativitás a jégfaragáshoz.

Jégbarlang, cápa

A vakáció utolsó két napjára átváltottam snowshoe-ra, avagy hótalpra. Elslattyogtam a Les 2 Alpes (ejtsd: lé döz alp) végében üzemelő kölcsönzőbe. Mivel nem tudtam a helyes irányt, embereket kérdezgettem, persze angolul. Az első üzletben nem tudtak útbaigazítani. A másodikban arra bíztattak, hogy menjek ki az ajtón, forduljak balra és tíz perc séta után észreveszem a boltot. Egy árva boltot nem láttam tíz perc séta után. Sőt, házat is alig. Akkor megkérdeztem egy járókelőt, aki válaszolt is, de franciául. Miután felvilágosítottam, hogy nem értem a franciát, átváltott angolra a kis huncut. Ezek a franciák nem valami segítőkész népség. Összevissza beszélnek. A lényeg, hogy végül ráakadtam a kölcsönzőre, majd pedig kivettem egy pár hótalpat.

Ezzel elkezdődött a kissé gyilkos kardioedzésem. Tapostam a havat rendületlenül a hegyoldalban, néha sípályákat keresztezve. Úgy éreztem magam, mint a krapekok a Deltában, amint másznak a Himalájára. Előfordult, hogy piros pályán küzdöttem magam felfelé.

A hótalp előnye, hogy remekül tapad, és nem süpped az ember a hóba. Akár szűz hóban is tökéletes. Ráadásul kevesen bérlik, így nem szükséges előre lefoglalni. Iszonyat jó sport és annyira kemény, amennyire én akarom. Alaposan megdolgoztatja a lábakat, a törzs izmait és a botozás miatt a karokat is.

Hütte a Glacier ponton

Fellifteztem újra 3200 méterre, a Glacier pontra, ahol kipróbáltam a sportot magaslati levegőben, és szorgalmasan fürkésztem a nem is olyan távoli Mont Blanc csúcsát. Majd visszafelé, a 2600 méter magasan fekvő Toura ponton belecsöppentem egy house partyba. Az egyik hütténél felszereltek hangfalakat, az arcok pedig ütemre rángatóztak, miközben élvezték a napsütést és a hegyi levegőt.

A második hótalpas napon a Les 2 Alpes-tól nyugatra fekvő hegyre másztam fel. Jó meredek domboldalt sikerült kifognom. De nem adtam fel. Nem olyan fából faragtak engem.

Az egyik pihenő alkalmával megpillantottam egy srácot a hegy lábánál, amint szintén hótalppal igyekszik felfelé. Teljesen más sebességben közlekedett, mint én. Messzejárt még tőlem, de később simán beért, majd lehagyott.

Végül sikerült abszolválnom a küldetést és felérnem az 1800 méter magas Vallée Blanche-ra (ejtsd: válé blans – fehér völgy). A hegytetőn még kóboroltam egyet és megragadtam az alkalmat, hogy tátott szájjal élvezzem a kilátást. Szemem Les 2 Alpes apró házaira, és a környező hegyekre fókuszált, mint például a Montagne de l’Homme (ejtsd: montány dö lömm), illetve azokra az eltévedt felhőkre, melyek egyesével kúsztak el alattam. Kellemesen elfáradva tértem vissza a kecóba. Az estét a csapat egyik fele élmény- és hófürdővel töltötte, a másik fele pedig vacsorával. Utóbbiba tartoztam én.

Les 2 Alpes házai a Vallée Blanche-ról

Les 2 Alpes abszolút ideális síparadicsom kezdőknek, haladóknak, és profiknak egyaránt. Itt terül el Európa legnagyobb síelhető gleccsere. A rezort 51 liftje 96 pályához vezeti fel a télisportok kedvelőit. És ebből 17 a kezdőknek való zöld pálya, amellyel nem sok síparadicsom dicsekedhet. A vagányabb snowboardosok számára egy félcső áll rendelkezésre.

Francia Alpok

Az elutazás napján tíz óráig el kellett hagynunk a lakást. Persze először kitakarítottunk. Miután végeztünk, szóltunk a recepcióra, de senki nem jelent meg ellenőrizni. Így hát maradtunk a lakásban. Aztán csak felvonszolta a valagát egy nő, aki közölte velünk, hogy a késői kulcsleadás miatt felárat kell fizetnünk. Alig hittünk a fülünknek. A banya jött későn, és még elvárta, hogy mi fizessünk. Azért volt ez necces, mert érkezéskor nem kevés kauciót adtunk le. Féltünk, hogy nem kapjuk vissza. Végül nem fizettünk, mégis visszakaptuk a lét.

Mivel a busz indulásáig még pár órát várnunk kellett, beültünk egy bárba, ahol hogyhogy nem egy angol bárosnő dolgozott. Itt egy darabig elbohóckodtunk, amikor én úgy döntöttem, hogy utazás előtt ebédelnem kéne.

Les 2 Alpes főutcája

A szomszédban remek étteremre bukkantam, de minden asztalról csámcsogás hallatszott. Szóltam a pincérnek, hogy foglaljon le nekem egy asztalt, és ha egy szabaddá válik, kiáltson át a bárba. Legalább fél órát vártam, de nem történt semmi. Visszaosontam az étterembe, hogy leellenőrízzem a helyzetet. Jól tettem, mert egy percre rá helyet foglalhattam. Még szép, hogy nem vártam a pincérre. Közben néhány telelőtárs csatlakozott hozzám, így nem egyedül falatoztam. A busz indulásáig hátralévő egy óra éppen elég volt ahhoz, hogy felzabáljunk mindent és kifizessük a számlát. Egyedül a poharamban maradt egy kis bor. Annak, aki francia lejtőkön hódeszkázik, kell, hogy legyen pénze egy pohár francia borra egy francia étteremben.

Már a buszmegállóban álltunk és fényképezkedtünk, amikor öt perccel az indulás előtt az egyik havernek szuvenír kellett. Mi figyelmeztettük, hogy lemarad a járatról, de bevállalta. Szerencsére a busz nem érkezett meg pontosan, ennek ellenére sprintelve és aggódott arccal érte el a buszt. Majdnem otthagytuk.

Az utolsó napokban egyébként már kevésbé fagyott rá a fika az arcunkra, hiszen alig lopakodott mínusz négy alá a hőmérő higanyszála. Éjjel viszont előfordult, hogy mínusz huszonegyre süppedt. Ez azért már a farkasordító hideg kategória. Olyannyira, hogy az egyik lyány telelőtársam egy esti snowboardozás alkalmával lehúzta a kesztyűjét, hogy fotót készítsen, de mire végzett, lefagytak az ujjai. Képtelen volt egyedül visszahúzni a kesztyűt. Ugyanő volt az, aki néhány nappal korábban, hasonló hőmérsékletben egy szál farmerben korzózott Les 2 Alpes utcáin és nem számított arra, hogy fázni fog. Talán valami új extrém sportot űzhetett.

Felhők felett

Korábban nem lelkesedtem a téli sportokért, de nagyon megérte kipróbálni. Szerintem ennek lesz még folytatása, főleg, hogy imádtam a társaságot is. A hótalpazást sem fogom elfelejteni, a hódeszkázáshoz hasonlóan remekül megmozgatott. Hatalmas nagy köszönet jár az engemet sikeresen rábeszélő, a szervezésben élen járó cimborámnak.