A Todra-szurdokból Tinerhir érintésével utaztam tovább újdonsült túratársaimmal Ouarzazate és Ait-Benhaddou irányába. Tinerhirig taxit vettünk igénybe. Az odavezető út egy hegyoldalban kanyargott, ahonnan fenséges kilátás nyílt az alattunk elterülő völgyre. Előtérben zöld pálmafák, hátrébb egy berber falu vára és agyagszínű házai, a háttérben pedig kopár, szürkés-barnás hegyek.

Ait Boujane agyagszínű házai és pálmafák

Miután Tinerhirben pénzt váltottam, szlovén útitársammal felkutattunk egy közeli falut. Útközben szorgos asszonyokat láttunk, amint bokáig a Todra-folyóban állva suvickolták a szőnyegeket. A marokkói mosónők is korán halnak?

A folyószéli faluban a homokkőből épült, puritán kasbah, vagyis a vár keltette fel az érdeklődésünket. Elhagyatottan árválkodott a központban, csupán néhány kölyök játszadozott a falak között. Történetéről nem tudtunk meg semmit. A rövid gyalogtúránk Tinerhirben fejeződött be, ahol csatlakoztunk a városban maradt másik két kalandorhoz. Kisvártatva pedig együtt buszoztunk Ouarzazate felé.

Nagyon összeszokott nemzetközi négyessé kovácsolódtunk, mindegyikünk útja egy irányba vezetett. Már a sivatagban megismertük egymást. A holland sráctól útközben elváltunk, mert ő a Dades-völgynél leszállt a járatról.

A hosszabb távon vagy két nagy város között közlekedő buszok európai színvonalúak. A helyijáratok, illetve a kisebb települések között ingázók rozogák, és noha olcsóbbak, nehéz menetrendet találni rájuk.

Ouarzazate-ban (ejtsd kb: uarzazat) aztán végetért a csoportos kirándulás. Nagy nehezen találtam egy szobát, aztán barangoltam egyet a központban. A sivatagban kaptam egy tippet, miszerint Ouarzazate-ban megkóstolhatom tevehúst, ezért nyomozni kezdtem. Szemem már nagyon kívánta az ínyencséget. Kár, hogy senki nem tudott pontosabb információval ellátni, így a tevehúsról lemaradtam.

Ouarzazate, kapu a főtérre

Mászkálván az utcán egyszer csak megállít egy helyi srác, akivel a következő jelenetet adtuk elő:

– Német vagyok? – kérdezi németül.
– Nem – vágtam rá angolul.
– Angol? – kérdez vissza immáron angolul.
– Magyar – feleltem magyarul.

Errefel nekiállt magyarul beszélni. Bár csak a fontosabb szavakat tudta, meglepődtem.

Ouarzazate fő látványossága a Taourirt vár és az Atlas Studio filmmúzeuma. A kettőnek van közös történelme, ugyanis a várfalak között forgatták a Perzsa hercegének és a Gladiátornak néhány jelenetét. Engem azonban csak a vár érdekelt.

Az erődbe vezető ösvényen lestoppolt egy másik helybeli srác, és felajánlotta, hogy körbekalauzol a várban, és a várnegyedben. Belementem azzal a feltétellel, hogy nem kell fizetnem. Szó szerint azt válaszolta, hogy ő berber és nem barbár. Értettem célzást, így megengedtem neki, hogy végigvezessen. Elmesélte, hogy a várban álló lakóházakban egykor zsidók laktak, elkalauzolt a filmek hátteréül szolgáló helyekhez. Elvitt egy gyógyszerészhez, aki megmutatta a füveit és a fűszereit, amiből a gyógyszereket készíti. Ez nagyon érdekes volt. Persze rám akart sózni egy-két dolgot, dehát pechjére én egészséges vagyok.

Aztán meglátogattunk egy szőnyegkészítőt, aki kézzel, illetve szövőszéken dolgozott. Igen szép termékekkel dicsekedhetett. Még vettem is volna valamit, de már az alkudozás kezdetén az egekben járt az ár. Az öreg berber győzködött, nagyon vágyott némi bevételre. Nehezen menekültem ki onnan.

Ouarzazate, a szőnyegkészítő mester műhelye és szövőszéke

Ouarzazate, portéka

Aztán az önkéntes túravezető tovább kísért, majd a túra végén nem meglepő módon tartotta a markát. Felemlegettem neki nagyszerű mondását, miszerint ő berber és nem barbár, majd otthagytam.

Ouarzazate, Kasbah Taourirt belső udvara

Másnap délelőtt újfent a várhoz baktattam, hogy a múzeum részét is megnézhessem. Megérte, bár kissé szegényes felhozatallal rukkoltak elő. Ami szép volt, az viszont szép volt: a marokkói építészet ezúttal is bizonyította hírnevét, különösen a díszített mennyezetek fogtak meg.

Ouarzazate, mennyezet a vár múzeumában

Aztán tízóraiztam egyet a város főterén, ahol összefutottam korábbi spanyol túratársammal. A szlovén csavargóval együtt szállt meg valahol a városban, mégsem tudott róla semmit. Elpárolgott.

Majd megkerestem a buszt, hogy eljussak Ait Benhaddou-ba. A járat ugyan nem érintette a települést, megkértem a sofőrt, hogy dobjon ki, amint a község közelében leszünk. Szerencsére figyeltem az utat, mert így észrevettem, hogy elszáguldunk egy bekötőút előtt és egy Ait Benhaddou irányát jelző tábla mellett. Aztán egy buszmegálló előtt is. Mondanom sem kell, hamar felpattantam az ülésről. Alighogy felálltam, a sofőr a fejéhez kapott, és nyomban rátaposott a fékre.

Egy elég kevés növényzettel borított kő- és földsivatag szélén találtam magam. Ahelyett, hogy visszabandukoltam volna a kereszteződéshez, átvágtattam a szikkadt földeken. Nem akadályozott semmi, ráadásul a Lonely Planet könyv térképe alapján még jobban is jártam. A nap tűzött kegyetlenül, nem érdekelte, hogy a kilenc kilométerre fekvő Ait Benhaddouba tartok. Aztán egyszer csak elértem egy folyómedert, ami Ait Benhaddou felől kanyargott. A víz rég elpárolgott belőle, éppen ezért némi változatosságot csempésztem a kalandba: a mederben folytattam az utat.

A meder egy sárosabb részén előkaptam a fotógépet, hogy lőjjek egy keveset. Eztán visszaraktam a táskába, de nem húztam be a cipzárt. Pár másodperccel később viszont megcsúsztam. Nem estem el, de a gépem kiszédült a táskából. Bele a sárba, néhány kő közé. Nem hittem a szememnek. Az idegbaj kerülgetett. Úgy tűnt, az akkor egy hónapos, drága fotógépemet tönkrevágtam. Ordítottam, szitkozódtam. Persze csak sáros lett, komolyabb sérülést nem szenvedett. Szerencsére zuhanáskor okosan kikerülte a köveket, és puhán landolt. Gyorsan lepucoltam, de nem lett makulátlan.

Aztán ahogy megpillantottam Ait Benhaddou palotáját, megfeledkeztem a balesetről, az idegtől belilult fejem visszaváltozott szexi napbarnítottá és csak tátottam a számat.

Ait-Benhaddou

No meg kattogtattam életben maradt gépemet. Majd septiben megtámadtam a falut és az erődítményt. A község egyik sétányán csoszogtam, közel a palota hídjához, amikor az egyik ház ajtajában két hűsölő berber komába botlottam. Be akartak csábítani egy teára. De úgy, mintha már ezer éve ismertük volna egymást. Talán már én is “testvér” lehettem.

Marokkóban járva feltűnt, hogy a “testvér” gyakori hivatkozás. Ha mondjuk megállítasz egy helybelit azzal céllal, hogy irányítson el egy taxiállomásra vagy egy szálláshoz, ezer százalék, hogy az illetőnek a testvére taxisofőr, illetve szállásadó. Marokkóban mindenki mindenkinek a testvére.

No de hadd térjek vissza a teával csalogató ipsékhez. Noha hezitáltam, nem éltem a lehetőséggel. Pedig biztos izgalmas lett volna. A ksarnak nevezett palota überelte a vonzó ajánlatot. A domb lábánál és oldalában sütkérező homokkő épületek jobban izgattak.

Átlépve a palotához vezető hídon teljesen megállt az idő. Mintha a középkorban csöppentem volna. Szinte minden tornyot végigjártam, sőt, még a dombtetőn található magtár romjaihoz is felszaladtam.

A palota keleti tornya és falmaradványai

Marokkó berber származású uralkodói dinasztiája, az Almoravidok létesítettek itt először karavánszerájt a 11. században. Maga az erőd azonban később, a 12-16. század között épült, eredetileg ablakok nélkül. A hely egykor fontos állomás volt a Marrakes és a Szahara közti kereskedelmi útvonalon. Mecset, karavánszeráj, zsidó és muszlim temető, illetve közösségi terek húzódnak meg a falak között. 

A zsúfoltan felhúzott lakások egykor kilencven családnak adtak otthont. Mára a többség a falu új részébe költözött, csupán néhány odú lakott. Nem csoda, hogy a falak állapota romlani kezdett, ráadásul az időjárás sem kíméli a homokkövet. Talán ezt megelőzendő nyitottak egy szállodát. Bár Marokkó egyik legnagyobb nevezetességében elég kevés turista lézengett. 

Ait Benhaddou, sikátor a palotában

Az Atlas Studio Ait-Benhaddouban is alkotott. Olyan filmeknek nyújtott helyszínt és hátteret, mint például a Názáreti Jézus, a Nílus gyöngye, a Gladiátor és a Múmia. Tehát Maximus, a gladiátor megjárta mind Ouarzazate-ot, mind Ait Benhaddout. Felvitte az Isten a dolgát.

Szállást a falu központjában szereztem. Vacsorára próbáltam valami mást találni, mint amit ezidáig ettem. Nagyon untam már, hogy minden étterem étlapja a kuszkuszból és tazsinből állt. Nem úsztam meg. Illetve a szokásos turista kaják, vagyis a pizza és társai jelentették az alternatívát. 

Pedig franciák vezették ezt a panziót. A változatosság kedvéért egy pizzát és desszertet ajánló menüt választottam. Tudtam, hogy a pizza nem lesz igazi olaszos, de nem érdekelt. Arra nem számítottam, hogy ilyen keményen mellényúlok.

Életem legrosszabb pizzáját tolták a szám elé. Gyenge mirelitből készült, kegyetlen ízű, kekszhez közelebb álló valami. Inkább vallató- és kínzóeszköz. Alig vártam, hogy lenyeljem a falatokat.

Hovatovább még át is akartak verni. A rendelés után, de még a felszolgálás előtt megkérdeztem, hogy a menüben szereplő vizet nem lehetne-e felcserélni narancslére. Készségesen teljesítették kívánságomat. Fizetéskor viszont kérték a felárat, anélkül, hogy erről korábban tájékoztattak volna. Mivel narancslés menü nem szerepelt a kínálatban, külön számolták a pizzát és a desszertet. Én viszont a menü árát csengettem volna ki. 

Kiakadtam, vagy öt percen keresztül reklamáltam. Szerencsére eltekintettek a felártól. Nem feltétlenül jó, ha berberek közé francia is vegyül. Persze messze jártak attól, hogy elrontsák élményekben gazdag napomat.

Ait Benhaddou, kilátás a várból