Bevallom, az edzettebb hokisok közül többen már az elején elhagytak. Nekem lassabban mentek a dolgok, de nem zavart addig, amíg mások utol nem értek. Nem nagyon bámészkodhattam, éppen ezért nem készült sok fotó. A túravezető nem hagyta, hogy holmi nyugdíjas turistaként lézengjek a sziklákon. Sürgetett, hogy gyorsabban kapcsoljak át a karabinerekkel.

Útközben az egyik holland csaj sírógörcsöt kapott. Nem tudom, mi történt. Úgy tűnt, hogy jól bírja a gyűrődést. Talán kikészült idegileg és fizikailag. Percekig ott vigasztalták és próbálták összeszedni szegényt. Sok opciója nem maradt a hegyen, mint hogy folytatni tovább. Itt nincs hátsó kijárat.

Az egyik sziklatoronyból való leereszkedés után elértük a „repülő rókát”. Ez nem egy szánalmas mesebeli állatfigura, hanem két szikla között, a szakadék felett kifeszített drótkötél. Erre kapcsoljuk rá a karabinert, ellökjük magunkat és repülünk egészen a szemben lévő szikláig. Karabiner nélkül is meg lehet ezt csinálni, csak akkor kissé másik irányba repül a páciens. Mondhatni úgy is, hogy hamarabb földet ér.

Repülő róka és egy páciens

Újból függőleges falakon másztunk fel és le. Hatalmas mélységek fölött, a sziklatornyok tetején fitogtattuk fittségünket. Helyenként a gerinc elképesztően hegyessé és keskennyé vált. Iszonyat jó és kemény meló volt. A lefelé mászás újdonságot jelentett, ebből szempontból itt debütáltam. A kelleténél többször dolgoztam karból, ott is, ahol nem kellett volna, így az hamarabb elfáradt.

Közben szembekerültem egy keményebb szakasszal, ahol a kapaszkodó hiánya miatt megállt a tudomány. Ráadásul hiába szorítottam segítségkérően a drótkötelet, csúsztam lefelé. Még jó, hogy ki voltam kötve. Fél perc pihenőt kellett tartanom. Ezen a részen annyira lassan haladtam és annyira elfáradt a karom, hogy nem volt erőm átkapcsolni és a túravezető segített ki. Közben utolértek más hegymászók, akik jobban bírták a tempót. Őket szépen elengedtük.

A panoráma eközben végig lélegzetelállító, leírhatatlan és verhetetlen. Nagy kár, hogy nem lőttem több fotót.

A via ferrata 2875 méteren, a Kummetstein nevű csúcson fejeződött be, amelynek déli falán előtte még szépen megizzadtam. Csak kétszáz méteren át másztam függőlegesen felfelé. Szóval ez a hosszúsága miatt is gyilkos pálya majdnem kifingatott, de nem adtam fel és felértem. A kiszállásnál fújtam egy keveset, majd még iziben felfutottam a 2941 méteren álló Matrashaus nevezetű menedékházhoz. Matrashaus a Kummetsteinről fotózva

Persze nem a szomszédba ruccantam át: Kummersteintől még 30 percnyi járás Matrashaus. A küldetést teljesítettem. Erre a túrára felkészültem italból és kajából, így nem akadtak olyan gondjaim, mint pár nappal korábban. Egy tál forró húslevessel ünnepeltem a menedékházban, hogy felértem a csúcsra. Szívesen megszálltam volna itt és maradtam volna még pár napot. Nem unatkoztam volna. A kilátás lenyűgöző és egy naplemente is különleges lehet.

A menedékház eredetijét 1898-ban nyitották. Őrszobaként működött, de a trónkövetelő Ferenc Ferdinánd el akarta távolíttatni, miután az itteni tiszt, Szombathy József felmondott. Ekkor lépett a színre Franz Eduard Matras, aki közbenjárt a császárnál, meggyőzte őt, így megmentette a házat a lebontástól. 1932-ben őróla nevezték el a vityillót. 1982-ben a hütte csontig leégett, az új épületet 1985-ben adták át.

Lefelé turistaúton ereszkedtem látványos gleccserek és havas területek között. Bár pihentem a csúcson, ekkor már minden apró emelkedő megerőltető volt.

Hegyvidéki táj

A nap végig keményen tűzött, tikkadt szöcskenyájak legelésztek rajtam. Útközben még egyszer felhúztam a mászófelszerelést, de csak egy percre. A leereszkedés cirka három-négy órán át tartott a Hochkönig keleti lejtőin és közben elhaladtam a Torsäule nevű, ötszáz méter magas sziklaformáció alatt. Már nagyon vártam a végét. Az a lyány is nagyon várta már, aki délelőtt még berezelt a hegyen. Együtt araszoltunk, mert egyikünk vezetője sem várt ránk. Ők inkább a gyorsabbakkal tartottak és értek le a célba.

Panoráma a Torsäule toronnyal

Nem hinném, hogy ezzel a lépésükkel szimpatizálnom kellene, de nem okozott gondot letalálni, illetve lekísérni a leányzót. Még mielőtt teljesen kimerültem volna, fél hét körül fordultam be a dientner satteli parkolóba. Itt várt rám a gazdám, aki visszafuvarozott Saalfeldenbe.

Itt egy újabb mókát találtam ki magamnak: megmártóztam a helyi Ritzensee eléggé hűvös vizében. Tökéletes felfrissülés, lubickoltam önfeledten. Alig akartam kivánszorogni. Ahogy a bevezetőben említettem volt, erre az éjszakára terveztem a sátorozást.

A vacsora alatt azonban annyira elkényelmesedtem, hogy besötétedett, mire észbekaptam. Így nem állítottam fel a sátrat sehova, hanem csak felfújtam a matracot és beburkoltam magamat a hálózsákba. Furcsa érzés volt első alkalommal a szabadban aludni. Minden neszt meghallottam.

Ritzensee

Az izomlázam csak három nappal később múlt el, a sebeimet nyalogattam egy rövid ideig. Annyira csodálatos helyen jártam, hogy szívesen megmásznám még egyszer ezt a pályát. Melegen ajánlom, hogy legalább a videómegosztókon keress rá a Königsjodlerre, mert a fotelben ülve is lehet györnyörködni a tájban és az útvonalban. Csak aztán le ne szédülj a fotelből. A korábban teljesített via ferratákat is élveztem és imádtam az első perctől kezdve, de a Königsjodler hatására maximálisan a vérembe és a szívembe szívódott ez a sport. Úgy érzem, lesz ennek még folytatása. Találj Te is magadnak egy megfelelő erősségű mászókát! Vödörszén