Első szakasz: Rosenheim – Bad Reichenhall. Távolság: 98 kilométer. Szintemelkedés: 826 méter, szintereszkedés: 799 méter.

Második szakasz: Berchtesgaden – Allweglehen Camping. Távolság: 5 kilométer. Szintemelkedés: 79 méter, szintereszkedés: 48 méter.

Az előző fejezetben beszámoltam a rosenheimi potya szállásomról, ahonnan korán reggel fizetés nélkül távoztam. Továbbra is gyalog, hiszen a kipukkadt hátsó kerekemet senki nem javította meg az éjjel. Szerelésre alkalmas terepet kerestem a centrumot megkerülő Mangfall folyó partján. A liknak azonban nyoma veszett és ez volt az egyetlen város Németországban, ahol nem üdvözölt egyetlen gumibelső-automata sem.

Ebből fakadóan eltoltam bajtársamat egy peremkerületi szervízhez, de jópár órát rostokolnom kellett a nyitásig. A hatezertizennegyedik fűszálat számoltam, amikor végre felhúzták a rolót. Viszont örömmel közölték velem, hogy sürgősségi ellátásban nem részesíthetnek, ezért ajánlottak egy maszek ürgét pár utcasarokkal arrébb.

Hétfő volt és a maszek szakfütyülő kapuján fityegett egy tábla, melyen az állt, hogy hétfőn ő bizony nem robotol. Kakiltam rá. Türelmetlenül becsöngettem és szerencsére kisegített. Végre egy jófej német ürgével hozott össze a sors. Kellemesen elcsevegtem vele a missziómról, miközben percek alatt feldobta az új gumit.

Újfent nyeregben! Egy tanácstalan forgolódás az elején ugyan belecsusszant a pakliba, a bringás táblákat stírölve végül eljutottam Riederingbe. Egy kósza reggelivel segítettem ki magam a helyi pékség teraszán és melegítettem be a rám vicsorító megpróbáltatásokra.

Bajor Alpokalja

Riederingtől kiindulva kezdődött a bajor hullámvasút. Szivató kaptatók és rötyögtető lejtők színesítették a karikázást. Viszont a világos zöld legelők, a sötétzöld lombkoronák, a háttérből figyelő csupasz sziklák gyakran csaltak mosolyt az arcomra. A nehezebb terep ellenére nagyon vártam már az alpesi szakaszt.

A muskátli illatú Aschauban a hegyek karmai között éreztem magam. Tekintetemet olykor a csúcsokon felejtettem. Nekem való vidék.

Aschau és a Bajor-Alpok ormai felé

A vachendorfi kegyetlen, de rövid emelkedő legyűrésével csörrentem be Traunsteinben. Még mielőtt látnivalók felfedezésébe kezdtem volna, a Szt Rupert és Maximilian Salinen kápolna előtti parkban elmajszoltam az útközben beszerzett cseresznye adagomat. A félkörívben elköpködött magok azóta felíródtak az UNESCO listájára. A parkból bicikli szállításra alkalmas lifttel utaztam fel az óvárosba, pontosabban egy pláza egyik szintjére hullottam.

Traunsteint a só tette ismertté: a középkorban itt haladt át az úgynevezett sóútvonal, később pedig a sótermelés és a sókereskedelem miatt virágzott. A teret ölelő ragyogó épületek zömének története is a sóhoz köthető. Micsoda show! A legszebb homlokzattal a Mária gyógyszertár dicsekedhet. Pingált díszeit és ablakaiban lógó muskátliait órákig lehet bámulni.

A gyógyszertár homlokzata

A tér nyugati végében áll a St Oswald plébániatemplom, keleti végében, a kötelező májusfa mögött pedig a Jacklturm. Utóbbi egy egészen új kapu, az 1851-ben leégett torony alapjaira húzták fel, figyelembe véve az eredeti stílust. A kapu szomszédságában egy sörlepárló és annak múzeuma csalogatja az alkohollal szívesen cimboráló ápoló vándorokat.

Traunstein, Stadtplatz a májusfával és a Jacklturmmal

Egy kellemes délután eltöltésére tökéletes opció Traunstein. Én viszont odébbálltam és hepehupás, fárasztó útszakaszokon át elhajtottam az alig negyven kilométerre fekvő Bad Reichenhallba. A cél eredendően Berchtesgaden lett volna, de a reggeli gumicsere átírta a programot.

Azt hozzátenném, hogy útközben elvesztettem a biciklisztrádát jelző ikonokat – lehet nem is volt – és Pidingben kötöttem ki. Piding előtt ráfordultam egy vészesen forgalmas, útjavítás miatt leszűkített országútra, amely a nyolcas jelzésű autópálya fölött ível át. Nem számoltam, hogy hány kamion sárhányója súrolta a kormányomat, de megúsztam a kalandot. Cirka egy kilométer után lefordultam egy nyugisabb utcára, majd a pidingi vasúti megállót érintve pedáloztam tova.

Bad Reichenhall állomásán rájöttem, hogy nincs veszve Berchtesgaden, a két helység közti tizennyolc kilométert vonattal teljesítettem. Míg a járatra vártam, az állomás melletti fagyizóban díjnyertes csemegével kerültem bizalmas viszonyba. A két gombócnyi gyümölcsfagyi nyalása közben majdnem önkielégültem. Attól mennyei, hogy sanszosan magas a gyümölcstartalma. Aki erre jár, ne hagyja ki. Sőt, simán elképzelem, mint legfontosabb turisztikai attrakciót. Noha a pisztácia kifogyott.

A vonatútról csak annyit, hogy azt kaptam, amit vártam: hegyoldalak között kanyargó, patakot követő, látványosan zöldellő szakaszt. Berchtesgaden abszolút az Alpok szívében fekszik, a kinézett campingem viszont öt kilométerrel a település központjától. Ezt a távot elkereszteltem kismiskának, bár a camping előtti meredek domb nem hiányzott. Se most, se később gyalog. A közben eleredő zuhé csak tetézte a kellemetlenséget.

A Berchtesgadener Ache patakot kísérő út a campingem felé vezet

A campingben ismét megtapasztaltam a vendégszeretet hírből sem ismerő magatartást: a recepció előtt legalább tíz percet várakoztam, mert a recepciós és a vendég között pajtási társalgás folyt. Le se szart, hogy megérkeztem. Gyorsan sátrat vertem, majd kereken három perccel a konyha zárása után belibbentem a camping éttermébe. A placcot megtöltötték az elégedetten falatozó vendégek, csak a konyha húzta le a rolót.

Persze először bepróbálkoztam egy adag főtt étel rendelésével, de szívesen vettem volna akár egy pár szelet zsíros deszkát. Semmi hajlandóságot nem mutattak, mondván a séfek műszakja lejárt és már elmosogattak. Ismétlem: csak három percet késtem. Válaszukkal nem győztek meg, de mit tehettem. Én, a vendég nem voltam fontos. Nem érdekelte őket, hogy a központ, vagyis a legközelebbi étellelőhely öt kilométerre fekszik. Márpedig korgott a gyomrom.

Ömlő esőben lendültem akcióba élelemért. Cirka egy kilométerre rábukkantam egy panzióra, melynek főzőrészlege szintén néhány perce becsukott. Az itteni szakács szintén beintett. Nem adtam fel. Berchtesgaden határában egy szálloda éttermében jutottam falatokhoz. Ők is zárásra készültek és először elutasították kérelmemet, de miután elmagyaráztam a sztorimat, vendégül láttak. Semmi különöset nem kértem, csak kenyeret némi felvágottal. Bőrig áztam, de ettem.

Allweglehen Camping, a fekvést tekintve nálam aranyérmes

A történet azonban nem ért véget, mert másnap reklamáltam a camping recepcióján. Sajnos nem ugyanaz a krapek volt műszakban, mint aki becsekkolt. Miután nemtetszésemnek adtam hangot, a csávó kárörvendő mosollyal a szája szélén dumált vissza. Szerinte teljesen normális, hogy még egy száraz kenyérserclit sem szelnek le három perccel az utolsó rendelésfelvétel után.

Felment bennem a pumpa, vigyorgó pofája miatt teljesen lecsúszott a rostély, kinyílt a bicska a zsebemben és ökölbe szorult a kezem. A késés az késés, másodpercre pontosan kulcsolnak, és nem érdekli őket semmilyen kívánság később – toldotta meg mondandóját a ficsúr, továbbra is kárörvendően. Szörnyen felidegesített. Persze ahány ház, annyi szokás, de leginkább játsszon avval, amivel egyidős.

Kár a balul elsült itt-tartózkodásért, mert a camping egyébként festői környezetben terpeszkedik. A túrám során érintett sátorhelyek közül fekvés és panoráma kategóriában ezt díjaznám aranyéremmel – az ezüstérmest itt találod. Ez akkor esett le tisztességesen, amikor az első éjszaka után kikászálódtam a sátorból és világosban először pásztáztam a magasztos hegyeket.

Nem véletlenül tévedtem Berchtesgaden tájékára, túrám legfestőibb szakaszáról a következő részben mesélek.