Szakasz: Ammersee – Rosenheim. Távolság: 111 kilométer. Szintemelkedés: 794 méter, szintereszkedés: 882 méter.

Az Ammersee és Rosenheim közötti szakasz első fele volt az első kerékpárút-mentes terület. Senki nem tervezett velem.

Időjárás előrejelzéssel töltöttem a reggelt az Ammersee partján. A nap sugarai erőlködtek, itt-ott találtak rést a gyanús felhők között. Nem számíthattam sok jóra.

Alig csüccsentem nyeregbe, leszakadt az ég, nem bírta tovább a feszengést. Kissé átázva érkeztem meg Inningbe, ahol végül bemenekültem egy eresz alá. Mintha évek teltek volna el közben, de végül a felhők arrébb kotródtak.

Reggeli fények az Ammersee-nél

A Wörthsee és egy seefeldi pékség megvizsgálását követően országúton pedáloztam tovább délkelet felé. Az útbaeső falvakban bajor népviseletbe öltözött párok járultak a vasárnapi misére. Kezdtem érezni az Elő-Alpok szivató hatását: dimbes-dombos szakaszt abszolválva horgonyoztam le rövid időre Starnberg tóparti sétányán, ahol összegyűltek a sétahajókázásra váró polgárok és az aranytojást tojó sirályok. A Starnberger See partját jó darabig nem hagytam el, így megismerhettem a fenyőfák árnyékában megbúvó kis strandokat, a vízparti nyaralókat és az Alpok csúcsait háttérképnek választó panorámát.

Dankasirály-had a Starnberger See-nél – az ezredes a stégen, a bakák a korláton és van két késő is

Kilyukadtam Bergnél, ahol feltaszajtottam a biriglit a tópartról a dombtetőn fészkelő központba, majd a durván tíz kilométerrel arrébb nyújtózkodó, Isar folyó felett átívelő hídig le sem fékeztem. A híd után egyből jobbra indexeltem egy jóformán kihalt, de szép, fákkal borított szakaszra. A patakok környékén páfrányok lengedeztek és mohák lappangtak. Beröfögtem Ascholdingba, viszont annak elhagyása után elfogyott a tudomány. A táblák nem közöltek szimpatikus helységneveket, GPS-t és okostelefont pedig továbbra sem használtam. Hasraütésszerűen délnek fordultam, amikor utolért egy cangázó pár. Szívélyesen útbaigazítottak, amely azzal a felismeréssel járt, hogy bizony kerülőpályára állítottam magam.

A sors azonban még nevetni akart, ezért ráterelt egy bűnmeredek erdei betonosra. A harminc fokos hőséget hívta segítségül, ha esetleg könnyedén venném az akadályt. Ezerháromszáz méteren belül száz métert emelkedett. Kiszenvedtem ugyan, de majd beledöglöttem. Egy fennsíkra kaptattam fel, és azzal nyugtattam magam, hogy akkor is szenvedtem volna, ha nem a kerülőutat választom.

Közben megakadt a szemem a szebbnél szebb alpesi stílusú, zsalugáteres-muskátlis, fa erkélykorlátos családiházakon, némelyik freskókat fitogtatott. Dietramszellben felfrissítettem pocakomat némi pékáruval és fagyival, majd ritkán vízszintes tájra tévedtem. Holzkirchenig nem nyugodott le.

Bajor ház freskóval

Újabb tíz kilométer elteltével rácuppantam az amúgy Münchenből startoló Mangfall kerékpárútvonalra és immáron sík vidéken követtem az azonos nevű folyót, majd később a sineket.

A rosenheimi célig hátralévő mintegy húsz kilométer kevésbé látványos, lakóövezetek és cégek kéglijei váltják egymást. Rosenheim nem szerepelt az éjjeli programok között, de a lassabb sebesség eddig juttatott. A település egy fontos gazdasági központ, ennek megfelelően eléggé zajos és nagyvárosias. Centrumában, különösen a Max Josef téren akadnak csinos, patentul restaurált épületek, de összességében kár időt fecsérelni rá.

Egy félelmetesen bő, csigalassan futó zápor egy kapualjba kényszerített a hagymakupolás Szent Miki templommal szemben. Már azt hittem, innen megyek nyugdíjba.

Szent Miki templom

Este egy pizzával randiztam, elégedett gyomromnak nem tett jót a közben leeresztett hátsó cangagumim. Egy elhullajtott rajzszögre hívtam ki majdnem a rendőrséget. Még jobban megreccsentett az a tény, hogy kezdett sötétedni és még sátorhelyre sem tettem szert. Így hát kerékjavítás helyett inkább alvóhelyet szimatoltam. Nyílván a biciklitolás miatt kisebb területet fésülhettem át.

A Mangfall folyó partján feltűnt némi zöld felület, de annyira kemény volt a talaj, nem bírtam leverni a sátorpeckeket. Vészesen közeledett az est és tudatlanul kóvályogtam tovább a folyóparton. Kezdtem barátkozni az ágykeresés gondolatával, de nem adtam fel egykönnyen. Átgaloppoztam az Inn folyó felett, de addigra már minden befeketedett.

Egy sátorhelynyi gaz ihletett meg a parton, a szemerkélő esőben kicsomagoltam a sátrat, de alulbecsültem annak méretét. Negyede elmerült volna egy cuppogós sárban. Szóval zene állj, szar az egész. Beláttam, szállodai szoba nélkül nem élem túl.

Max-Josef tér

Becsengettem egy kocsmába információért, de a cincérek soha életükben nem hallottak rosenheimi szállodáról. Az éjszaka kellős közepén elkaptam egy tagot a főtéren, ő ajánlotta azt a hotelt, melynek kapualjában, majd a bejáratánál is megjelentem.

Belépve az ajtón egy tábla hívta fel a figyelmemet: recepció: földszint, szobák: első emelet, reggeliző: második emelet. Ámde a földszinten nem villantott senki és semmi, nem hogy recepció. Megjegyzem a földszint nagyjából hat négyzetmétert jelentett, mert a főbejárattól azonnal lódult fel a lépcső az első emeletre. Felmásztam az elsőre, majd a másodikra is, de sehol senki. Aztán addig kóvályogtam, amíg fel nem fedeztem egy ajtó nélküli, árammentes szobát, benne egy összecsukott pótággyal.

Több sem kellett nekem, lerohantam a bringáért és felcipeltem a szobába. Kibontottam a pótágyat és már húztam is a lóbőrt. Persze volt ebben rizikó, és némi hangos, ittas női hang beszűrődött, nem zavart meg senki. Reggelre nem nőtt a személyzet száma, és a recepciós pult sem adott jelt magáról. Így hát pengetés nélkül távoztam.