Szakasz: Silbersee – Ammersee. Távolság: 116 kilométer. Szintemelkedés: 594 méter, szintereszkedés: 515 méter.

A Silbersee campinghez közeli Burgauból két irányban is indul ki bringaösvény. Az egyik kelet felé, Augsburgba és Münchenbe vezet, és noha rövidebb lett volna, metropoliszban nem kívántam pedálozni. A másik, hosszabb útvonalat preferáltam. Úgy is mondhatnám, hogy kit érdekel, kitér, de kell. Ez délnek ereszt, de előbb megkerüli a Holdat, és csak aztán fekszik rá a Kammel-patakra, majd beletrafál egy kastélyba, becses nevén a Wasserschlossba.

Nem volt nehéz ráállni a helyes irányra, bár egy idő után a kerékpárút forgalmatlan közúttá változott. Aztán a fehér falú, hagymakupolás wettenhauseni apátság tornya lepett meg a távolból, de a korai órák miatt meg sem próbálkoztam azzal, hogy az ajtajáig kerekezzek. A Kammel-völgyben kifejezetten élveztem a tekerést. Pár enyhe emelkedőt persze le kellett küzdenem, de a gyér forgalom miatt, a tetszetős dimbes-dombos tájon kacarászva hasítottam.

Délelőtt kilenc órakor már Krumbachban legeltettem a szememet. Első élményem egy végeláthatatlan májusfa a főtér közepén, a faszerkezetes, tornyos városháza előtt. Ez a település ad otthont a fentebb említett Wasserschlossnak, de nehezen akadtam rá. Vagy kétszer körbekarikáztam a  és több embert megkérdeztem. Leginkább azért volt nehéz, mert a schloss alapján kastélyt kerestem. Kiderült, hogy az csak egy régi, de szépen karbantartott, freskókkal díszített, sátortetős rezidencia, mely az útépítők kerítéseitől és munkagépeitől alig látszott. Bajorország egyik legrégebbi, jelenleg is funkcionáló létesítményéről van szó, ahol a 14. században a reichenbachi uraság székelt. A legutóbbi időkben pedig közigazgatási központ. Érdekesek az alsó két szintet megtámasztó, masszivitást biztosító pillérek.

Wasserschloss

Következett a Mindelheimig tartó, mintegy harminc kilométeres szakasz, mely tengernyi mezőket vágott át. Mindelheim legalább annyira sármos, mint az előző fejezetben magasztalt Günzburg. Cicomás hajlékok, történelmi emlékművek, és egy vár szerepel a kínálatban. Gyanús, hogy kevés útikönyv említi meg.

A macskaköves sétáló utcára az úgynevezett Felső kapun át törtem be. Ez egy öt szintes torony, tetejének minden egyes sarkánál egy-egy fia torony nől ki. Homlokzatára egy négyszögletű óra feszül, belülről időnként harangszó tör ki.

Felső kapu

Pár sarokkal arrébb a pompás városházát csodáltam meg. Előző életében, 1783-ig a szövés otthona volt, a neoreneszánsz, karakteres díszeket a 19. század végén kapta. A kecó sarkában egy előkelő családból származó középkori zsoldos katona szobra áll, úgy hívták, hogy Georg von Frundsberg.

Mindelheimi városháza

Mindelheim főtere

A főtéren épp vásárt tartottak, megnehezítvén a fotózást. A tértől északra ráizgultam a Westernacher toronyra, melynek kapuit régen bezárták éjszakára. A későn jövők, mint például a party arcok és a techno betyárok csak pénzért tehették be a lábukat. Ha nem biciklivel lettem volna, megtekintettem volna a toronyórák múzeumát a hórihorgas Szent Szilveszter kápolnában.

Ehelyett meglestem a pár kilométerrel arrébb fekvő erődöt. Keservesen megizzadtam, mire feltoltam a paripát a várdomb meredek oldalán. A privát tulajdonban lévő kóceráj udvarában felállított ismertetők adnak képet az elmúlt évszázadokról: az 1200-as években húzták fel és az idők folyamán elég sokszor cserélt gazdát. Alakítgatták, bővítgették, erősítgették, becézgették. A fentebb említett Georg von Frundsberg ebben a várban született és evett először tejbe papit.

A belső várban elterülő udvarra az egykor valószínűleg a külső várhoz tartozó, manapság rettentően romos kapun és egy fa hídon át jutunk. A belső vár egyes épületei nem látogathatóak, de kívülről szemléltem a kerek tornyot, a kápolnát és a mély kutat is. Dolgom végeztével lezúgtam a várhegyről, bevágtam egy adag fagyit a centrumban, aztán tekertem tovább.

Mindelburg

Amennyire magabiztosan követtem a Mindelheimből kirohanó utat, annyira bizonytalanodtam el később. Pláne amikor egy München felé vezető autópálya mentén karikáztam. Márpedig én nem akartam Münchent. Aztán a bringaút elfogyott, a jelzésekre idegen településeket pingáltak. Az autópálya túloldalán lévő vidámparkból sikoly orkán vágott arcon, melynek fuvallata egy benzinkútig fújt. Üzletében áttanulmányoztam egy-két térképet a sikeres folytatás érdekében. Végül Buchloe, sötét fenyvesek, végtelen mezőföldek és fára szerelt vadászlesek érintésével turbóztam be Landsbergbe. Közben a messzi távolban feltűntek az Alpok kopasz nyúlványai.

Landsberg eszméletlenül szép és karakteres. Telis tele dekoratív lakokkal, freskós homlokzatokkal, boltíves városkapukkal és magasztos templomokkal. Azt hiszem, veri mind Günzburgot, mind Mindelheimet. A Lech által kettéhasított mesevilág központjába nyugatról egy hídon át araszoltam be, miután a folyó sétányról pillantást vetettem a vízlépcsőre, a mögötte csúcsosodó Mária Mennybemenetele templom tornyára, a szemközti parton húzódó tarka házsorra és az ütemre bólogató galambokra.

Turistaszemmel Landsberg egyik előnye, hogy nincsenek ipartelepei. A másik meg, hogy bár rengeteg ember lézengett a főtéren, mégsem tűnt turistásnak. Mintha alábecsülnék a látnivalóit és mintha hiányozna a bakancslistákról. A fallal körülvett kincsesláda remek adottságokkal rendelkezik: egyrészt a bővízű Lech parjára álmodták, másrészt a folyótól keletre fekvő dombról tökéletesen belátható és őrízhető a környék. Nem véletlenül vált fontos kereskedelmi útvonallá az ókorban és emeltek itt egy várat a 12. században.

Ahogy átérünk a hídon, balra a freskókkal flancolt, halványsárga zeneiskola fogad, régen orsolyarendi kolostorként működött. Ennek a rendnek köszönhetik a nők, hogy fel lettek karolva és hogy művelt, hithű és családszerető spinékké váltak. Falán Szent Leonárd beszélget két angyallal, az ablakok közé pedig háromdimenziósnak tetsző oszlopokat mázoltak.

Az egykori orsolyarendi kolostor

Aztán bebillegtem a főtérre, és nem győztem felszedegetni az államat. Bal kéz felől áll a legpompásabb kuckó, az önkormányzat. A 18. században emelt kalyiba mindegyik szintjén különböző méretű ablakok pislognak. A legfelső, azaz a harmadik szintre szerelték be a legnagyobbakat, vagyis a mögötte lévő termek voltak a legfontosabbak. Itt székelt az úgynevezett külső tanács és a bálterem. Alagsorában fogdákat alakítottak ki. A homlokzat bámulatosan puccos, legfelül két szobor között egy kereszt feszül, alatta pedig az 1719-es évszám római változata olvasható.

Landsbergi városháza

A tér közepén ácsorog a Mária-kút, melynek tetején Szűz Mari dekkol, alatta pedig delfinek spriccelik ki a vizet. A középkori várhoz tartozott a tér keleti részét uraló Schmalzturm, vagyis az legelső belvárosi kapu. A schmalz disznózsírt jelent, ez pedig arra utal, hogy régen a piaci kofák a kapu tövében árulták sertésből készült portékáikat.

A Mária-kút és a Schmalzturm

Haladtam tovább északnak, majd megleltem a gótikus alapokra épített barokk Szűz Mari templomot. Gyorsan lelakatoltam a lovamat és bekukantottam. Háromhajós, magas belterű misehely, ahol a fehér szín dominál és az orgonasípokat angyalok őrzik huszonnégy órában két vicsorító, szárnyas rottweilerrel. Még a külső falak is hencegnek a freskókkal.

Eztán a Hexenturmot érintve ellátogattam a folyópartra, majd a Sandauer kapun keresztül tértem vissza a centrumba. A Hexenturmban, magyarul a boszorkánytoronyban vonták felelősség alá, tartóztatták le, majd tartották fogva a boszorkányoknak vélt lakosokat. Például azokat, akiknek a békaháj-varjúvelő főzet segített abban, hogy megjósolják eljövetelemet. A vasorrú cinkosokat ipari mágnessel csípték nyakon. A Sandauer kapu azután keletkezett, amikor a városfalak már rég készen álltak. A szomszédos Sandau településrészről kapta a nevét.

Felkapaszkodtam a várdombra is, bár csak szép lakónegyedet fedeztem fel. Meglestem a romantikus piktorok kedvelt helyét, a boszorkánynegyedet. Erkélyeiken tárolták régen a festékeket, nem gyenge szagot adván a helységnek. Egy vörös hajú festőnőnek köszönhetjük a nevet. A vörös egyébként a seprűn surranó bábák hajszíne.

Boszorkánynegyed

Bár további számos kuriózum hódítja a turistaszíveket, a késői óra miatt nyeregbe csüccsentem és egy bitang kaptatót legyőzve, a Bajor-kaput súrolva leléptem Landsbergből. A freskós Bajor kapu Landsberg egyik büszkesége, és eredetileg azért építették, hogy a jólétet, az elégedett polgárokat szimbolizálják vele. Ámbátor háború esetén a kaput lezárták, bástyáiról pedig íjászok fogadták sok szeretettel az ellent.

A mintegy huszonötezer méterre fekvő Ammersee-parti Echingig cangáztam előbb egy autóút mentén, majd kisebb falvakba és fenyvesekbe váltakozva beromboló egynyomsávú aszfalton. Eching egyetlen éttermét iziben betámadtam és a tyúkhúsleves – rántott borgyú igazi klasszikusát választottam. A német specialitásként értékelhető felszolgálói grimasz ezúttal sem maradt el, miután lemondtam a desszertről.

Lezúgtam az Ammerseehez, majd a tótól néhány lépésnyire, bokrok tövében felállítottam a sátrat. Szúnyogok százai tanusíthatják. A vadstrandolást nem hagyhattam ki, bár igen morcos fekete felhők érkeztek septiben az Alpok felől. Éppen zuhi előtt értem vissza a sátorba, ahol sikeresen átvészeltem a vihart és a szúnyogokat. Reggelre nem is emlékeztem rájuk.

Ahogy eddig ritkán, ezúttal sem tartottam be a felkészüléskor kitűzött napi hat-hét óra pedálozást. Mindig támadt erőm és kedvem továbbkarikázni.

Ammersee, vihar előtti csend