Szakasz: Berwartstein camping – Huchenfeld. Távolság: 106 kilométer. Szintemelkedés: 946 méter, szintereszkedés 470 méter.

Derűs időre ébredtem. Szempillafestés és sminkelés után felfedeztem a camping fölött magasodó Berwartstein várat. A küldetés ámbátor nem várt fordulatot vett: a várkapu másik oldaláról hangos kutyaugatás törte meg a csendet. A őrködő négylábú arra engedett következtetni, hogy a létesítmény privát tulajdonban van, így nem akadékoskodtam tovább.

A tornyokkal erősített erődöt csak kívülről futottam körbe, a francia tornyot például másképp nem lehet szemügyrevenni. Csak annyi információ ragadt rám, hogy a világháborúban elpusztított környékbeli falvak lakói itt találtak menedéket. Azóta egyébként kipuhatoltam és szontyolodottan vettem tudomásul, hogy látogatható a vár, csak nem reggel.

Berwartstein vára

Az előző napi ruhaszárítás sok kívánnivalót hagyott maga után: a nap sugarai gyenge minőségben operáltak. Jobb ötlet nem lévén, alsógatyáim dehidratálását átadtam a pedálozás közben feltámadt menetszélnek. Ezzel én lettem a legbizarrabb jelenség e vidéken. A fuvallat a vízálló dzsekimmel is törődött egészen addig, míg egyik ujja le nem csúszott az első fékpofa és a kerék közé. Anorákom maradandó károsodást szenvedett, de elállt a pertől.

Rövid tekerést követően toppantam be a vörös favázas házak falvába, Bobenthalba. Nem mindennapi látvány, le is horgonyoztam kis időre, hogy meggyőződjek a hegyes- és derékszögekről.

Bobenthal

Túrám során immáron harmadszor léptem be Franciaországba. Törzskártya nem járt hozzá. Ha nem tették volna ki a határt jelző információkat, akkor is észleltem volna a változást: noha hivatalosan a Saarbrücken-Karlsruhe ösvényen haladtam, az addigi remek minőségű bicikliutak és a tájékoztató táblák eltűntek.

Újra Franciaországban

Wissembourgba ettől függetlenül eltaláltam. Szenzációs díszek és fa szerkezetek minden egyes belvárosi épületen, némelyik ablakában piros muskátlik fokozzák a tökéletességet. Igazi örökségre leltem, történelmet és építészetet kedvelőknek feltétlenül ajánlott. A Lauter folyó partján elterülő észak-elzászi helységet csakis gyalog érdemes bejárni. Esetleg bukfencezve.

A Rue Nationale (ejtsd: rű nászionál – Nemzet utca) nyitotta fel először a szemem, amely a Place de la Republique (ejtsd: plász dö lá repüblik – Köztársaság tér) tér felé vezet. Itt áll a pompás városháza. Egy köpéssel odébb tornyosul a fura külalakú sóház a maga többemeletes padlásterével. 15. századi kreálmány és eredetileg kórházként szuperált.

Wissembourg, maison du sel (ejtsd: mézon dü szel), vagyis a sóház

A másik különlegesség a gótikus Szent Petya és Palkó templom, melynek harangtornya román stílusú. Ez a harangtorony az egyetlen, ami megmaradt az eredeti imaházból. Főhajójában párját ritkító, böhöm orgonasípok ficeregnek. Egykor kolostorként funkcionált, melyről a megmaradt kanonok háza és a kerengő tanúskodik.

Wissembourg centrumának északi szélén tekinthető meg a reformáció egyik fontos állomása, a Szent Jancsi templom, ahol a 16. században egy pap ellenfordult az addigi vallásgyakorlatokkal és reformációt hírdetett. Lázadása eredményesen zárult, hiszen létrejött a református és az evangélikus kereszténység.

További spektákulum még az egykori cserzőműhely, a freskókkal díszített házak, és a Stanislas-ház. Utóbbiban egy lengyel király élte nyugdíjas éveit, akinek a lánya hozzáment XV. Lajos francia királyhoz. Celebházasság, mondhatni.

Wissembourg, Szent Péter és Pál templom

Wissembourg, Rue Nationale

Mivel egyetlenegy kerósávot jelző tábla sem botorkált velem szemben, rossz határátkelőn tértem vissza Németországba. Gyanakodni kezdtem, ezért kérdőre vontam néhány helyi lakost. Végül ráálltam a helyes ösvényre, és szőlőtőkék között, szüretelést kihagyva eltekertem Schweighofenbe (ejtsd: Svejghófen).

A falu elején mindjárt egy gyümölcs kereskedőbe botlottam, aki saját almáiból és körtéiből készült termékeket árult. Nemcsak gyümölcslé, hanem lekvár, likőr és szörp is került a polcokra. No meg rengeteg más termés. A hideg, finom almalé és a velejáró büfi jólesett a melegben. Ráadásként kaptam ajándékba két almát, mert nem teljesítettem a vásárlási minimumot. Kiló alatt elvileg nem állnak szóba senkivel.

Schweighofenben könnyen kiszúrtam a precízen kitáblázott kerékpár útvonalat. Egészen a Rajna-menti Wörth településig egyértelműen navigált mezőkön és kisebb erdőségeken keresztül. Ott viszont a Rajna túloldalán fekvő Karlsruhe-t pásztáztam a táblákon. Mindhiába. Máig nem értem hogy, de kilyukadtam előbb a zsúfolt Rajna-hídon, majd pedig némi felesleges lakótelepi kilométert beletéve Karlsruhe belvárosában.

A Rajna Wörthnél

Első feladatom egy canga szerelő szaküzlet felkeresése volt, ugyanis a tükörsimává kopó hátsó külső gumi a végét járta. Belenézve akár meg is fésülködhettem volna. Az elkopás nem csak a transzeurópai kaland eredménye.

Lejártam a lábam, ugyanis a megkérdezettek nem hallottak szerelőműhelyről. Pedig mintha a biciklisek mekkájába érkeztem volna. Aki nem alumínium paripán közlekedik, az gyalogol. Végül egy arc kisegített és ráleltem egy szervízre.

Boxutcájában negyvenöt perc alatt húzták fel az új gumit, egy cukrászdában vártam ki a hosszúra nyúlt projekt végét. Eztán átgyalogoltam Karlsruhe járókelőktől duzzadt sétáló zónáján egészen a grandiózus barokk kastélyig. A több történelmi kiállítás közül a helytörténeti érdekelt volna, de a mintegy ötpercnyi informálódás során koncentrációhiány lépett fel: a kastély előtt hagyott hátizsákjaim és kétkerekű bajtársam miatt aggodalmaskodtam. Így jár az, aki sok cókmókkal indul el egy többhetes túrára. Ehelyett inkább a kastély parkjában és az érdektelennek tetsző központban sétálgattam.

Karlsruhe, kastély

Némi pihenő elteltével keletnek vettem az irányt, majd a takaros Pfinztalt elhagyva elémállt egy végeláthatatlan emelkedő. Számítottam rá, felkészüléskor a gugli figyelmeztetett erről a bitang szakaszról. A szinte harminc fokos dőlésszög a szinte harminc fokos hőségben nem kívánt élményekkel gazdagított. Nem tudtam megbírkózni vele. Teljesen kipurcantam, mire feltoltam a bringát a dombtetőre. Pislogni nem bírtam. Mi több, megmelegedett a víztartalékom. Hirtelen nem sok jó történt velem.

A dombtetőtől aztán egy hosszú hullámvasúttal szórakoztatott a természet. Hol le, hol fel. És az emelkedők meredekségével gyakran nem voltam kibékülve. A lejtőkével maximálisan. Pforzheimig nem is változott a kép, sőt az egyik leghosszabb lejtő lakott területen fogadott. A vasútállomást megkerülve lezuhantam az Enz folyó partjára és a belvárosba.

Pforzheimből azonnal továbbálltam, a betonon elszórt üvegszilánkok és szeméthegyek miatt majd elokádtam magam, de a szocreál betondzsungel sem lelkesített.

Délkelet irányba, a Würm patak partján hagytam el a települést. Egy ligetes, árnyékos övezeten átgurulva, a vízfolyást követve vonultam be Würmbe, ahol hajlékért kajtattam. Esélytelenül. Szert tettem viszont egy huchenfeldi panzió címére. A közeli Huchenfeld felé egy iszonyatos kaptató bosszantott. Energiatartalékaim tartalékait égettem, ez a strapa már nem hiányzott.

A panzióban senki nem lébecolt, udvarán viszont egy krapek tengődött. Öregapámnak szólítottam, ezért felhívta a kégli tulaját. Kisvártatva megjelent a góré egy másik vendéggel szinte egyidőben, majd fizetés ellenében átnyújtotta a szobakulcsot.

Eztán prioritást élvezett a helyi kebabos, ahol feltöltöttem korgó gyomromat. Üzletében annyira beszorult a meleg, hogy míg vártam az adagomra, leizzadtam három mázsát. Parfümcégek sorakoztak fel az egyedi illat receptjéért. A szemközti téren, a szabad ég alatt, egy padra ráhajolva flamóztam. Ezzel ért csúcspontra hajléktalan karrierem.

Este döbbentem csak rá, hogy a hotelszámlán szereplő név magyar származást takar. A szobában rég elfelejtett, furcsa tárgyakra lettem figyelmes, mint például az ágy és a szék. A budi ajtajára kiaggatott két grafikát megörökítettem, ugyanis elnyerték a hét műtárgya címet.

Pisilési etikett a huchenfeldi panzióban

Hogyan és hogy ne használjuk a wc kefét a huchenfeldi panzióban – a teljesen rossztól a helyes megoldásig