Szakasz: Grumbachtalweg – Berwartstein camping. Távolság: 119 kilométer. Szintemelkedés: 609 méter, szintereszkedés: 604 méter.

Temetőben, baglyok társaságában éjszakáztam. Reggel, a sírban lakókkal ellentétben én felkeltem nyugvóhelyemről és örömmel vettem tudomásul, hogy nem hiányzott egyik végtagom sem. A zombik tojtak rám.

Az éjjeli esőzés azt eredményezte, hogy az elmúlt napokhoz hasonlóan újfent vizesen pakoltam el a sátramat.

A Grumbach-patak völgyében vágtam zsebre az első kilométereket. Majd a niederwürzbachi (ejtsd: nídervürcbáhi) pékséget érintve, irányt mutató biciklis kressztáblák segítségével szlalomoztam tovább Blieskastelbe (ejtsd: Blízkasztel). Ahol a saarpfalz (ejtsd: zárpfálc) régió barokk útvonala hívta fel a figyelmemet. Az ófaluban számos műemlék jellegű épület csalogat, melyeket ezúttal a nyeregben maradva vizsgálgattam csak.

Blieskastelt más okból kifolyólag is elraktároztam az emlékezetemben: rossz felé kanyarodtam egy elágazásnál. A jelzések alapján az egyik nyom Homburgba vezetett, a másik pedig a Blies patakhoz ragaszkodott és ismeretlen falvak felé invitált. Én Zweibrückenbe (ejtsd: Cvejbrüken) tartottam. Ergo sok közös nevező nem jelentkezett a táblákon és a tervemben, ezért a vonzóbb, ligetes patakpartot preferáltam.

Előző éjjel lehet, hogy a zombik mégis átmosták az agyamat, mert útközben elkarikáztam néhány kültéri térkép mellett, de nem álltam meg tájékozódni. Cirka tizenkét kilométer elteltével, bolygó hollandiként húztam be a féket a gersheimi történelmi vasútállomás közelében. Az ott lebökött térképről derítettem ki, hogy Homburg felé kellett volna indexelnem ahhoz, hogy Zweibrückenbe érjek.

Hátra arc, de ez alkalommal a rövidebb és veszélyesebb opcióra voksoltam, amelyet forgalmas-teherautós országútnak is nevezhetnék. Legalább az útbaeső falvakban jelöltek ki sávot keróknak. A lényeg, hogy nem sodort el egy kamion sem és beosontam Németország legkisebb megyei jogú városába, a Rajna-vidék-Pfalz tartománybeli Zweibrückenbe.

Zweibrücken a kiterjedt rózsakertjéről, a kastélyáról, a szépen karbantartott, hosszú sétálóutcájáról és a városházát magába foglaló épületegyüttesről ismert. És talán most már egy perecet habzsoló cangás magyar kalandorról is. A helység szinte teljesen megsemmisült a második világháborúban, ezért nem láthatjuk a régi városfalat, a városkapukat és a középületeket. Mindezt onnan tudom, hogy néhány perc erejéig egy bácsi mellémszegődött ad hoc idegenvezetőnek.

Zweibrücken, városháza

Fikarcnyi pihenőt követően a Schwarzbach (ejtsd: svárcbáh) patak mentén folytattam a pedálozást. Békésebb közutakon, biciklis kressztáblákat ellenőrző pontnak nézve terelgettem magam, néhány apró településbe beszaladtam.

Különösen a Münchweiler (ejtsd: Münhvejler) utáni, erdőségen keresztülfutó etap tetszett, ahol a patak medrének mesterségesen kialakított peremét ellepte a moha. Majd az addig piciny patakból sebtében fákkal övezett Annaweiher tó lett.

Rajna-vidék-Pfalzi rengeteg és egy patak, amely előbb-utóbb az Annaweiher tóba, majd a Rajnába, végül pedig az Északi-tengerbe köszön be

Néhány percre rá lefordultam Hinterweidenthal – vagyis Hátsó legelők völgye – állomásánál és felkaptattam az ördög asztalához. Ehhez a különleges természeti jelenséghez egy mini vidámpark parkolójában érdemes behúzni a kéziféket. Bár én felparancsoltam paripámat egy kegyetlen emelkedőn egy tisztásig, ahol a sziklához vezető lépcsősor végül leszállított. Bevállaltam a rizikót és őrizetlenül a lépcsők aljánál, az erdő szélén hagytam ingóságaimat. Szerencsére nem nyúlt hozzá senki, amíg az asztalt tanulmányoztam.

Szóval az ördög asztala nem más, mint egy tizennégy méter magas, háromszáz tonnás homokkő formáció. Az asztallap csupán egy lábon egyensúlyoz. Kuriózum a javából. Antik bútordarab, mondhatni. Vajon mikor kezdett el ezen munkálkodni Erózió apó?

Az attrakcióhoz természetesen kapcsolódik egy legenda: egyszer az ördög Németország legnagyobb erdejében, a pfalzi rengetegben barangolt. Estére elfáradt és éhes lett, de nem tudott hova leülni, hogy elfogyassza a vacsoráját. Megfogott két óriási sziklatömböt, és kreált belőlük egy asztalt meg egy széket. Miután belapátolta a lecsós-pálinkás tökfőzeléket, az ördög úgy döntött, hogy magával viszi a széket, de az asztalt itthagyja.

A környék jelzett gyalogösvényei kiváló túrázási opciókkal ajándékoznak meg, egy részük elhalad hasonló, de kevésbé mutatós sziklaalakzatok mellett.

Ördög asztala – kő gomba?

Délnek fordultam. Egy biciklis sztráda kalauzolt el egészen Niederschlettenbachig (ejtsd: Níderslettenbáh), ahol letértem Erlenbach felé, hogy továbbra is kerékpárúton felkínlódjak a púpok mögött síri csendben rejtőző berwartsteini campinghez.

Ezt a campinget nagy odafigyeléssel választottam. Egy vár tövében, dombok között, tavak szomszédságában lapul meg. Természet és nyugalom. Imádtam. Legszebb fekvés kategóriában ezüstérmet szerzett. A kevésbé nyugis aranyérmesről kicsit később olvashatsz.

A cél átszakítását kapásból pihenés és majszolás követte. Sajnos a tóparti büfé zárásra készült, de egy gyenge mirelit pizzára és egy adag melegszecsóra még alkut kötöttem. A tó remek kikapcsolódási és piknikezési lehetőséget kínál, bármilyen kormányt érdemes miatta félrerántani.

Mivel immáron két hete nem mostam, zokniaim füttyszóra már megindultak. Így hát nem úszhattam meg a házimunkát: sátorépítés után gyorsan lebratyiztam egy mosógéppel, a szárítást a nap sugaraira bíztam.

Az ezüstérmes camping

Seehof-Weiher tó a camping szomszédságában