Szakasz: Luxembourg – Grumbachtalweg. Távolság: 113 kilométer. Szintemelkedés: 810 méter, szintereszkedés: 832 méter.

Egy vasárnapi reggelen indultam el Németország felé négy szelet üres kenyérrel. Az előző fejezetben elmélkedtem az élelmiszerüzletek hiányáról, mint Luxemburg sajátosságáról. A német határig hátralévő mintegy harminc kilométernyi etapon még csak egy szünnapot tartó boltot sem leltem.

A gugli és ezáltal az itinerem kvázi csapdába csalt, hiszen a Luxembourgból kinézett útvonal váratlanul füvessé és földessé változott. Lábszárig érő fűben ezidáig nem toltam paripámat, most ezt is kipipáltam. Tudatosan vállaltam be ezt a melót, ugyanis a közeltávolban felsejlett egy országút.

A küldetés teljesítésével újfent lábaim közé kaptam a kétkerekűt. Néhány kilométernyi kacskaringó után összehaverkodtam a gravitációval, és lezúgtam a Remich (ejtsd: Remih) felé tartó lejtőn. A német határ menti településnél rákanyarodtam a Moselle (ejtsd: Mozel) partjára és Schengenig (ejtsd: Sengen) követtem azt.

A szőlőtőkékkel és muslicákkal borított dombok lábánál fekvő Schengenben elidőztem a minden-EU-ország emlékhelynél. Valamennyi oszlopon az országok szimbólumaiból faragtak domborművet. Magyarországot a Halászbástya, a Rubik-kocka, a paprika és néhány más, általam értelmezhetetlen szimbólum képviselte. A térkövön pedig ott virított a Magyarország felirat. Az EU-t és a schengeni egyezményt bemutató múzeum minden nap délelőtt tíztől este hatig tart nyitva, amely azt jelentette, hogy a nyitásig egy órát várnom kellett volna. Mivel éhhalál környékén küszködtem, alig vártam, hogy átpedálozzak a Moselle fölötti hídon Németországba.

Schengen a szőlőtőkék alatt – a luxemburgi-német határt jelképező Moselle-hídról fotózva

Schengen, Magyarország csillaga

Schengen, Magyarország felirat – a folyón túli terület Németországhoz tartozik

Ha csak egy multi ablakához nyomott nózimmal is, de közelebb kerültem az ételhez. A vasárnapi zárvatartás megszívatott. A határmenti Perl községben aztán addig ficánkoltam, míg ráakadtam egy tárt ajtóval váró pékségre. A német mentalitás egyből megcsapott: egy undok asszonypajtás szakította félbe a borotválkozást és szolgált ki, de mintha nem tetszett volna neki, hogy vásároltam nála. Úgy nézett rám, mint egy kiszáradt tevehalomra, távozáskor éreztem a tekintetét a hátamban. A pökhendi német mentalitást direkt hozom szóba: valahol számítottam erre, és a túrám során olykor tarkón vágott.

A lényeg, hogy energiapotlóra bukkantam, majd pedig tökéletesen táblázott bicikliutakra. A legelső fejezetben említettem a radweit.de honlapot, amelynek segítségével összeállítottam a németországi szakaszt. Mivel a Google utcanézete elérhetetlen Németországban, nem készítettem részletes itinert. A fontosabb településneveket feljegyeztem és onnantól csak a táblákat követtem. Kiválóan működött a terv.

Perlt elhagyva számtalan kerékpáros bukkanóval szórakoztatott a domborzat. Hol fel, hol le, hol jobbra, hol balra. Alkalmanként rövid, de gyilkos emelkedők jöttek velem szemben. Majd egy autópálya miatt írt le kunkorokat az ösvény. Annak túloldalán, kibújva a sztrádához közeli erdősávból, végtelen hosszúságú, sárgálló búzamezőre huppantam. A közeltávolban ugyan egy szélturbina és pár villanypózna hangyányit rontott a panorámán, élveztem a pillanatot. Csak a keskeny, nyílegyenes bringaút és az óriási búzamező.

Búza búza de szép tábla búza, kihajlik a saarvidéki útra, saarvidéki legények aratják, a lányokat oda csalogatják – csuhajja

Néhány falun átverekedve érkeztem meg a fennsíkon fekvő Orscholzba (ejtsd: Orsolc). A szarkanyar látképe vonzott ide. Németesen: Saarschleife (ejtsd: Zárslejfe). A dombtetőn álló Cloef (ejtsd: Kloef) nevezetű kilátóról komolyan szájtátó látvány, ahogy a száznyolcvan méterrel a talpunk alatt csobogó folyó lerajzolja a nagy U betűt. A hurok a száraknál majdnem összeér, helyenként alig négyszáz méter van közte, miközben a Saar cirka négy kilométert tesz meg.

Szarkanyar

Miután visszahelyeztem az államat, és letöröltem meghatottságtól kicsordult könnyeimet, legurultam a folyópartra. Na, ezt azt útszakaszt komáztam, lubickolva süvítettem lefelé. Nem emlékszem, hogy a pedál egyáltalán megmozdult-e. Bár bevallom, egy pár száz méter hosszú emelkedő belecsúfoskodott a kalandba.

A földszintről is szemkápráztató látványt nyújt a vízfolyás, nem beszélve a mögötte magasodó dombvidékről. A rakparton persze gyerekjáték volt kerekezni, csak arra ügyeltem, hogy a biciklisávhoz hasonlóan én is áttérjek a bal partról a jobb partra. Ettől függetlenül kültéri térképek, kerékpáros kressztáblák, és a néhol tumultust okozó, futó-tekerő helyiek ezrei segítik a tájékozódást.

Aztán a nagy sebességtől majdnem elsuhantam egy Saar-menti homokos plázs mellett. Két fa viskóból ételt és italt szolgáltak. Tökéletes pihenő egy hosszú karikázás közben, csak nehogy behorpasszunk napraforgó nyugágyaik egyikén.

Pár órával később, Völklingennél (ejtsd: Fölklingen) megjelentek az ipar- és gyártelepek, rozsdás vas csövek és füstölgő kémények között lavíroztam egészen Saarbrückenig. Nagyjából öt óra tájban értem a campinghez. A lábaimat már éreztem, talán jót tett volna a pihenés, de megreccsentem a várható semmittevéstől. Az ülésen maradtam és elgurultam a gyalog amúgy távolinak tűnő centrumba.

Saarbrücken igazi metropolisz, néhány szép épülettel és egy szemetes főtérrel. A görög kereszt alaprajzú, református Ludwigskirche talán a város legpompásabb műemléke, a barokk építészet egy jeles darabja. A belsőépítészek elhasználták Németország összes fehér festékét, viszont a szószéket rendkívüli módon az emeletre, az orgonasípok alá helyezték. A templom előtti téren egy kék tehén szobor ízléstelenkedett, minden igyekezetemmel próbáltam eltakarni fotózáskor. A templom körüli fehér középületek viszont tökéletesen illettek a képbe.

Saarbrücken, Ludwig templom – a szobor eltakarja a kék tehenet

Elcsavarogtam a kastélyhoz is, melynek falai közé történelmi múzeumot rendeztek be. Végül nem neveztem be a kiállításra, agyilag nem bírtam ráállni, ráadásul a bringát és a csomagjaimat sem akartam őrizetlenül hagyni. Inkább a kastélykertben felállított hús- és kolbászsütők felé lopóztam. Orrom fittsége verte az agyamét.

A pazar kategóriába emelném a díszes, neogótikus városházát. A müncheniről koppintották. Homlokzatának szobrai egy-egy borászt, kofát, sörfőzőt, farmert, festőt és bányászt ábrázolnak. A torony sarkán, két emelet között pedig Szent Gyuri döf le egy sárkányt. Harangtornya ötvennégy méteres magasságból kémleli az eget. A főbejárat előtti rudakon lógó szivárványos zászlókat nem értettem. Annyira meleg nem volt.

Saarbrückeni városháza és a szivárványos zászlók

Noha külalakban a Szent Jancsi templom felveszi a versenyt a városházával, evangélikus imaház lévén belül minimalistább, egyszerűbb, kevésbé giccses.

Ha direkt Saarbrückenbe vet a sors, érdemes körbenézned, de ha egy kicsit is kerülő, nem vesztesz semmit.

Azzal, hogy hátat fordítottam a campingnek, szálláshely nélkül maradtam. Úgy csörtettem a központból kivezető aszfalton sátornak való vízszintes zugot fürkészve, hogy cangás kressztáblák eleinte nem segítettek. Egy utcanévtábla győzött meg a helyes irányról.

Peremkerületi tájakon haladtam, immáron szemerkélő esőben, majd ráfeküdtem a Grumbach-patak szűk völgyére. Már sötétedett, amikor egyszer csak egy temetőt jelző táblára lettem figyelmes. Gondoltam, ha ott nincs vízszintes, akkor sehol. Jól tippeltem, bár az erdővel félkörben átölelt temetőben csak a kerítés mellett terpeszkedett horizontális felület. A vizes fűben a Ritz család sírja mellé gyorsan leböktem enyhén fülledt sátramat és már húztam is a lóbőrt. Illetve csak húztam volna, ha a baglyok nem huhogtak volna egész éjjel. A sírok alatt élő zombikat nem izgattam.

Békében nyugodtam, bár az öreg Ritz brutálisan horkolt – az oldal tetején lévő térkép utolsó pontja jelöli a temetőt